Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Érdemben a pedagógusokról

A pedagógustüntetések mögötti sötét erőkről már írtam. De lássuk most a főbb követeléseket is. 

Természetesen van pár követelés, melyek teljesen ésszerűek, ezek nyilvánvalóak (pl. a kötött munkaidő megszűntetése,  a kötelező 16 óráig tartó iskolai bent tartózkodás, stb.), nem is írnék róluk. Csak a problémás részekre összpontosítanék.

Az alapvető probléma az inkoherencia: egymásnak ellentmondó dolgok vannak itt. Éveken keresztül az iskolarendszert illetően a ballib mantra az esélyegyenlőség megteremtése, többek között a szegregáció minden formájának, köztük természetes alakzatának is tiltása volt. A liberális tabuk szerint pl. úgy kell a cigány gyerekeket felhozni a magyar gyerekek szintjére, hogy megszüntetjük a szabad iskolaválasztást, azaz olyan helyzetet teremtünk, melyben többfajú osztályok alakulnak ki – a liberális gondolkodás szerint ez csodaszer, s meg fogja szüntetni a két nép gyermekei közti szintkülönbséget. (Persze ez nem igaz, de most nem ezt akarom cáfolni, csak az inkoherenciát bemutatni.) Ehhez azonban elengedhetetlen a központosítás, amit éppen most támad a tiltakozás.

Központosítás és autonómia egyszerre nem lehetséges.

Bulgáriában az oktatási rendszert kb. 10 éve állították át tökéletesen liberális alapra: megvalósult a teljes autonómia. A következmények katasztrofálisak. Jól ismerem  a témát, a saját feleségem is sokáig pedagógusként dolgozott a rendszerben.

Az autonómia a gyakorlatban azt hozta el: az iskolaigazgatók abszolút uralkodók lettek, akik immár teljesen szabadon tudnak ellenszegülni bármilyen utasításnak. S mivel a finanszírozás is autonóm lett, a sok pénzzel rendelkező iskolák immár tényleg megtehetnek bármit, hiszen pénzügyileg sem függnek semmitől.

Mivel a finanszírozás immár nem központi döntés kérdése, hanem automatikusan jár a diákok száma után, az iskolák egymás ellen vívnak harcot. A cél: a lehető legtöbb diákot becsábítani az iskolába. Az eredmény: felfújt létszámú osztályok alakulnak ki egyes helyeken, más helyeken viszont alig marad diák. Egyes települések iskola nélkül maradnak, a gyerekeknek minden nap utazniuk kell a legközelebbi városba. Ezen kívül mivel minden diák pénzt jelent, a fegyelem drasztikusan leesett: maguk a diákok tudják, hogy ők az urak, így még kevésbé tartják be a rendszabályokat.

A szabad tankönyvválasztás a gyakorlatban azt hozta el, hogy sokszor kifejezetten haveri, korrupciós alapon zajlik az iskolákban a tankönyvek kiválasztása. Személyes tapasztalat: a tankkönyv szerzője jutalékot fizet a tanárnak, az iskolának, ha azok az ő könyvét választják ki. A tankkönyv minősége az utolsó szempont: a “piaci” szempont került előtérbe, azaz aki több pénzt ad, annak a könyvét fogjuk használni.

Szóval van min elgondolkodni…

0 Tovább

A vörös tőkések

Oroszország történelmében 1918 nyarán volt egy olyan időszak, amikor úgy tűnt, a fehérek győzni fognak az orosz polgárháborúban, s megdöntik a vörösöket, azaz Lenin kormányzatát.

Ez volt az a pillanat, amikor a mai európai Oroszország alig kb. negyede volt Leninék irányítása alatt.

Leninről sok minden rosszat el lehet mondani, de azt nem , hogy ne lett volna intelligens ember, aki ráadásul képes minden helyzetet elemezni, felkészülni az eshetőségekre, majd meghozni a szükséges döntéseket.

Az egyik döntés közismert: a cári család kivégzése. Ugyanis valós esélye volt annak, hogy a fehérek kiszabadítják a cári családot fogságából, ami hatalmas propagandaeszköz lett volna Leninék ellen. Így Lenin döntött: meg kell gyilkolni a teljes cári családot.

A másik döntés azonban kevesek által ismert: a felkészülés a vereségre. Ennek fő eleme a kommunista párt átsegítése az ellenzéki létezésbe vagy egyenesen az illegalitásba. A vezetők személyes sorsa nem volt fontos, bár a legtöbbjük számára kész volt az útiterv, jellemzően Svájcba vagy az USA-ba. A lényeg a vagyon volt. A Párt, ha el is veszti a hatalmat, képes legyen anyagi helyzete révén tényező maradni az új, fehér Oroszországban is, így felkészülve a következő hatalomátvételre, amikor – a marxista tanok szerint – immár jobban megérnek a viszonyok a kommunista társadalom építéséhez.

Az államosított vagyonok azonnal vissza lettek volna adva eredeti tulajdonosaiknak, így valamit lépni kellett. A módszer: a volt tőkésekkel és földesurakkal aláíratni szabályos adásvételi szerződéseket, jellemzően visszadátumozva a kommunista hatalomátvétel előttre. A volt tulajdonosokat azzal vették rá jellemzően az aláírásra, hogy ha megteszik ezt, akkor szabadon távozhatnak családostul az országból vagy kiszabadulnak a börtönből. Természetesen aláírás után a tulajdonosokat likvidálták a valóságban, hiszen veszélyes lett volna életbe hagyni a kényszerre később hivatkozni tudó egyetlen személyt, de ami a családjukat illeti, a  hatóságok jellemzően betartották ígéretüket.  Lenin nem volt szadista, mindig csak akkor ölt, ha ezt szerinte az ügy megkövetelte. Sajnos az ügy ezt nagyon sokszor megkövetelte Lenin szerint, de ez most más kérdés.

Az új áltulajdonosok személye, akiknek javára szóltak a szerződések nagyon fontos pont volt. Lenin úgy okoskodott, hogy egyrészt a strómanoknak megbízható embereknek kell lenniük, azonban mégsem lehetnek olyanok, akik fontos beosztást töltenek be a kommunista hatalmi gépezetben, hiszen ez esetben túl nyilvánvaló lenne a csalás. Meg kellett keresni tehát a megbízható kisembereket, azaz az átlag, semmilyen funkciót el nem látó, hatalmat nem gyakorló egyszerű párttagokat, sőt valójában előnyt a kommunista pártban párttagsággal nem rendelkezők élveztek, akik azonban szimpatizáltak a rendszerrel.

Ha bukik a rendszer, ezeken az embereken keresztül a Párt gazdasági hatalmat képes gyakorolni. Ha meg a fehérek elvesztik a polgárháborút, a strómanok egyszerűen visszaadják a vagyont.

A vagyon sokféle volt, tőke, ingatlan, készpénz, nemesfém, drágakövek. A likvid vagyon egy része egyenesen külföldre lett menekítva – elsősorban Svájcba –, természetesen ismét magánvagyonként strómanokon keresztül. A Párt nevén nem maradhatott semmi, a legszükségesebb minimumot leszámítva.

Lenin a titkoszolgálat és titkosrendőrség vezetőjét, Feliks Dzierżyńskit bízta meg az akció lebonyolításával. Össze lett állítva a strómanok listája, s le lett bonyolítva 2-3 hónap alatt az egész művelet. Két kirendelt titkosszolga előtt megtörtént a szerződéskötés, majd mindenki ment a maga útjára: a stróman haza zsebében a szerződéssel, az „eladó” meg a kivégzőhelyre.

Az akkori kommunista vezérek még mind fanatikus puritánok voltak, s maguknak nem tartottak meg semmit, minimális összegeket leszámítva, melyek elegek lettek volna magára az utazásra a nyugati emigrációba és zsebpénzre az első hónapokra. Amikor később kialakult a viszály Sztálin és Trockij között, még Sztálin sem kételkedett abban, hogy Trockij semmit se tett el saját maga számára. Lenin is hasonló típus volt, Sztálin is – mindannyian mélyen lenézték a személyes vagyon halmozását, ez összeegyeztethetlennek tekintették a marxista elmélettel. Azaz ez volt az alaphozzáállás. Hihetetlennek tűnik mindez a posztsztálini időszak ismeretében, de tény.

Aztán 1922-ben véget ért a polgárháború: Lenin félelme ellenére az vörös győzelemmel végződött. Kezdődött a szerződések beszedése, a külföldre kivitt vagyonok visszahozatala.

Igenám, de akadtak egyes megbízható elvtársak, akiknek az elvhűsége megingott a rájuk ruházott pénztől: egyesek eldöntötték, hogy ha már így alakult, a kommunizmus építése helyett inkább nyugatra távoznak, majd élnek ott fényesen az „örökségből”. Az ilyen állampolgárokat ismét Dzierżyński vette kezelésbe, s bizony neki komoly meggyőzőképessége volt. A legravaszabbak persze időben elszöktek nyugatra – őket már Sztálin vette kezelésbe teljhatalma megszilárdulása után a 30-as években. A módszer egyszerű volt: a nyugatra ment ex-elvtárs legkedvesebb otthon maradt rokonait bebörtönözték, majd szóltak a nyugaton élő újgazdagnak, hogy ha nem szeretné, hogy lelkiismeretét terhelje rokonai lassú kínhalála, akkor 72 órán belül adja át a pénzt. A módszer működött: Sztálin a pénzek 99 %-át visszaszerezte.

Jönne most a párhuzam: vajon nem történt-e ugyanaz a kommunista rendszer bukásakor a 80-as évek végén? A legtöbb országban nem, ugyanis maga a kommunista hatalom döntötte meg saját magát, s eleve eldöntötte a kapitalizmus bevezetését, azaz nem volt semmi szükség ilyesmire. Máshol meg a hatalom abban bízott, örökké tart a rendszer. Azaz a kommunista vezérek milliárdos svájci bankszámlái csak gyerekmesék.

Kivételt csak egyes titkosszolgálatok képeztek, többek között a bolgárról és a keletnémetről ez biztosan tudható. Persze immár nem volt szükség likvidálni senkit. A keletnémet pénzek visszakerültek Németországba gyorsan, a 90-es évek első felében, maga a volt keletnémet állampárt adta ki a titkot, ezzel jelezve megreformáltságát. A bolgár pénzek viszont maradtak a strómanoknál: ezzel lett megalapozva 1990-ben az új bolgár tőkésosztály.

0 Tovább

Katolikus-ortodox egyesülés?

Újabban sokan írnak a lehetséges katolikus-ortodox egyesülésről. De vajon lehetséges ez?

vallás katolikus ortodox

Valójában a köznapi ember számára látható különbségek éppen azok, melyek nem valódi különbségek.

Az például, hogy a nyugati egyház racionálisabb, míg a keleti misztikusabb igaz volt már a késő ókorban, s ez nem okozott gondot, sőt a kettő kiválóan kiegészítette egymást. Ennek következménye sem, hogy míg a nyugat mindig igyekezett jogi keretet adni a dogmáknak, addig a kelet számára ez feleslegesnek tűnt.

Nem beszélve persze a rítusbeli különbségekről, melyekről a tájékozatlan átlagember azt hiszi, hogy ezek egyházi különbségekről. Sokan hiszik, hogy a katolicizmus egyenlő a latin rítussal, míg az ortodoxia pedig a bizánci rítussal. Valójában ez is csak annyira igaz, hogy a katolikusok 95 %-a latin rítusú, míg az ortodoxok 99 %-a pedig bizánci rítusú, de ezek csak rítusok közti különbségek, nem dogmatikaik. Mindkét egyház elismeri az összes keresztény rítust, csupán hagyomány kérdése, hogy melyiket használjuk.

Az egyik látványos különbség pl. éppen rítusbeli: a papok házassága. A legtöbb ortodox pap házas, sőt ez szinte kötelező minden papnak – aki nem házas, az jellemzően szerzetes. Valójában a katolicizmusban is csak a latin rítusban kötelező a nőtlenség, a katolikus papok kb. 5 %-a (a nem latin rítusúak) szintén házasok.

A legismertebb dogmatikai különbség, a filioque sem valódi különbség. Itt valójában arról van szó, hogy a kérdés ortodox magyarázata kiterjedtebb, pontosabb, míg a katolikus magyarázat leegyszerűsítőbb. A katolicizmus számára nem lényeges annak aláhúzása, hogy különbség van a Szentlélek eredete és hatása között, míg az ortodoxia számára e kettő megkülönböztetése fontos: a valóságban tehát a katolikus filioque nem hamis dogma, hanem leegyszerűsítés.

A másik közismert különbség sem valós különbség: ez a válás kérdés. Míg a katolicizmusban a házasság örökre szól, az csak érvényteleníthető, addig az ortodoxiában lehetséges a válás és az újraházasodás. Azonban itt is figyelembe kell venni, hogy valójában a két egyház egyetért abban, hogy a házasság örökre szól. A különbség abból ered, hogy az ortodoxiában létezik az akribeia-ikonomia elv: az akribeia azt jelenti, hogy szigorúan ragaszkodunk egy szabályhoz, míg az ikonomia azt, hogy kivételt teszünk egy szabály alól abban az esetben, ha ezt egy magasabb cél igényli. Az ortodoxia az ikonomia elvét alkalmazza pl. a éppen a válásnál: azaz ha egy házasság megromlik és szétesik, s a felek új házasságot akarnak, az Egyház ezt indokolt esetben elfogadja, úgy okoskodva, hogy ez így a kisebbkik rossz.

Lássuk azonban a valódi különbségeket.

Ádám és Éva bűnét illetően a katolicmus számára Szent Ágoston tanítása a mérvadó ezt illetően, míg az ortodoxia – bár elismeri Ágostont sok minden mást illetően – tévesnek tekinti Ágostonnak ezt a tantását. A lényeg: Ágoston – és a katolicizmus – szerint az első emberpár bűne miatti felelősség átöröklődik minden más emberre is. Pontosan ezért alakult ki a katolikus tanítás Szűz Mária szeplőtelen fogantatásáról is: hiszen ettől az átöröklődött bűntől valahogy mentesíteni kellett a megtestesült Isten szülőanyját. Ezzel szemben az ortodoxia tagadja ilyen átöröklődő bűn létezését, az ortodoxia szerint abszurdum, hogy bárkinek is bűnössége legyen olyasmiért, amit nem követett el személyesen. Az ortodoxia így eleve nem átöröklődő bűnről, hanem eredeti bűnről beszél. Az ortodox tanítás szerint Ádám és Éva utódai nem örököltek bűnt, csupán a bűn következményét, azaz az eredeti bűn miatt Ádám és Éva természete megromlott, s ezt a romlott természetet örökli minden ember természetes (mondhatni: genetikai) úton, de egyetlen ember sem születik bűnösnek. Pontosan ezért nem létezik az ortodoxiában Szűz Mária szeplőtelen fogantatása sem, hiszen nincs rá eleve szükség: nincs szükség speciális kivételezésre a megtestesült Isten szülőanyját illetően.

Fontos alapvető eltérés a dogmák eredete és természete. Bár mindkét egyház egyetért abban, hogy a dogma csak az, amit Isten személyes adott át tanításként az Egyháznak annak alapítása idején és közvetlenül előtte, a katolicizmus a dogmafejlődés tanát vallja. A dogmafejlődés tana azt jelenti, hogy az Egyház nem minden dogmára döbbent rá azonnal, volt amit csak később értett meg. Azaz a katolicizmus számára létezhetnek új dogmák: ezekről azt vallják, hogy ezek korábban is léteztek ugyan, de csak egy későbbi időpontban váltak nyilvánvalóvá az Egyház számára. Ezzel szemben az ortodoxia tagad bármiféle dogmafejlődést, azt vallja: minden dogma megadott az első időkben, legfeljebb azok pontos megfogalmazása lehet későbbi, de maguk a dogmák tartalma az I. századtól is jelen volt. Ennek gyakorlati következménye: míg az ortodoxiában nem létezik hatalom, mely dogmát kimond, addig a katolicizmusban ennek semmi akadálya, katolikus zsinat és a római pápa jogosult kimondani új dogmát, azt állítva, hogy ez egy eredeti dogma, mely csak most vált az Egyház számára nyilvánvalóvá.

S természetesen a legnagyobb különbség szervezeti jellegű.

Az ortodoxia számára minden püspök egyenlő, a közöttük lévő különbségek nem isteni eredetűek, hanem csupán egyházjogi jellegűek: a püspökök vezetője egy adott nagyobb területen az érsek vagy a metropolita, de ők is csupán elsők az egyenlőek között az adott területen, nem főnökeik a többi püspöknek – ugyanígy az egyes autokefál egyházak vezetői sem teljhatalmú főnökök az adott részegyházban, hanem az adott egyháztiszteletbeli elsői. S végül ugyanez van az egyetemes Egyházban is: a római pápa az első az egyenlőek között a részegyházi vezetők között (1054 óta a római pápa nem tudja ellátni ezt a funkciót, mivel megszakította a közösséget, így azóta ideiglenesen akonstantinápolyi pátriárka, a korábbi tiszteletbeli második látja el azóta ezt a szerepet).

Ezzel szemben a katolicizmusban a püspök főnöke az érsek, az érséké pedig a prímás érsek (esetleg metropolita vagy pátriárka), annak főnöke pedig a bíborosi testület, mely felett áll a római pápa, aki az egész Egyház egyszemélyi, korlátlan feje. A katolicizmusban ez annyira jelen van, hogy püspöknek csak a római pápa engedélyével lehet bárkit is felszentelni.

Gyakorlatilag minden katolikus papnak két főnöke van: a helyi püspök és a Vatikán, a bíborosi testület és a római pápa személyében. Ezzel szemben egy ortodox pap főnöke csakis a helyi püspöke, az érsek és a pátriárka sem adhat számára utasítást.

Mindebből következik az abszurd katolikus tanítás a római pápa tévedhetetlenségéről, mely mind dogmatikailag, mind történelmileg keresztényellenes eretnek tanítás. Élő ember nem lehet sosem tévedhetetlen, ráadásul több római pápai tévedésről is tudunk.

Együtt lehet persze működni sok területen, de egyesülés csak egyetlen módonképzelhető el: ha a katolicizmus lemond minden 1054 óta bekövetkezett “dogmafejlődéséről”, s lemond arról az alaptalan igényéről, hogy a római pápa az Egyház teljhatalmú uralkodója lenne, aki ráadásul még tévedhetetlen is. Amíg ez nem következik be, nincs miről tárgyalni. ¡No pasarán!

1 Tovább

A szakszervezeti demagógia

Miután a ballibek csúnyán elvesztették a tgenapi pedagóguscsatát, éppen halálgágognak. Kiderült: még valós problémák mentén sem képesek mozgosítani pár ezer embernél többet.

Az ok persze ők maguk. Ha nem telepedtek volna rá ilyen gyorsan a pedagógustiltakozásra, az akár meg is nőhetett volna. Ez viszont alegnagyobb veszélyéppen a ballibek számára, nekik áll a legkevésbé érdekükben, hogy kialakuljon egy olyan erő, mely ellenzéki a jelenlegi kormányzattal szemben, de velük sem nem áll kapcsolatban. Ennél még a Fidesz örök uralma is a kisebbik rossz a ballib agytröszt számára.

Alá kell húzni, hogy a ballib agytröszt egyetlen célja: hatalomra kerülni, hogy az országot a lehető legszorosabban alávethessék a nyugati érdekeknek, s biztosítsák a vagyon intenzív kipumpálásátnyugatra. Más céljuk nincs.

De gyorsan meg is lett a mentő ötlet: a szakszervezetek mentén megkaparintani a hatalmat. Csak hát ez abszurdum, éppen a liberálisok voltak azok, akik a rendszerváltozás után szétverték a szakszervezeteket. A szakszervezetek ki lettek kiáltva valamiféle maradi, komcsi nyűgnek, s a megmaradt szakszervezetek egyetlen feladatának azt lett megjelölve, hogy kizárólag az ÁLLAMI cégekben dolgozók érdekeit képviseljék. A magántulajdonban lévő cégekben való szakszervezeti tevékenység károsnak lett kimondva, hiszen a magántőke a barátunk, így aki ellene küzd, az gonosz, fasisztagyanús ember.

Mára a gazdaság legnagyobb része magánkézben – többnyire idegen magánkézben – van, így nem is maradt hely a szakszervezeteknek. S a ballibek ismét azt hiszik: a szakszervezet feladata a nekik nem tetsző kormány ellen harcolni. Dehát a kevés megmaradt szakszervezet sem vesztette el az eszét: minek azért küzdeni, hogy a dolgozók helyzete rosszabb legyen?

A ballibek a mai Magyarországon, akik szerint az vezet el az ország fejlődéséhez, ha az országot még jobban kiszolgáltatjuk a nyugatnak, s még jobban elnyomjuk a kisembereket. Ez ultrajobbos liberalizmus, melyre egyre kevesebb ember vevő.

Ezzel szemben a fideszes politika lényege a hintapolitika: azaz megpróbálni tágítani a mozgásteret, hogy könnyebb legyen az ország lakosainak. A nagytőke egyes csoportjait próbálja egymás ellen kijátszani Orbán, közben segítve egyfajta magyar nemzeti tőkésosztály kialakulását. Sok ebben a kockázat: különösen veszélyesnek a magyar nemzeti tőkésréteg támogatását látom, ugyanis ez a réteg másodpercek alatt le fog paktálni külföldi kollégáival, amint ez lesz számára a nyereségesebb. Nem hiszek abban, hogy Csányik, Mészárosok, Leisztingerek, SImicskák és társaik vagyonának növelése állami segítségével bármilyen alakban is hasznos lenne az ország számára. (Simicska igazolta is ezt: amint anyagi érdekei mást kívántak meg, azonnal hátat fordított az őt addig etető Orbánnak.)

Azaz a fideszes politika nem elégséges és veszélyes, de ez jelenleg a kisebbik rossz. Az igazi megoldás a geopolitikai függőség folyamatos rombolásával érhető csak el. Vannak jelek erre, de ami ténylegesen történik az sajnos még nagyon-nagyon kevés. De az idő nekünk dolgozik…

0 Tovább

A pedagógusfegyver

A ballibek kibiztosították a pedagógusfegyvert, de ez fordítva sült el, s most halálgágognak.

Láttuk ugyanezt már az internetadónál, s már unalmas kissé a ballibek határhatalan hatalomvágya.

Igazuk van a tüntetőknek? Pár dologban igen, pár dologban meg nem.

A probléma gyökere azonban a rendszerben van. Lehet átcsoportosítani pénzeket az egyik szektorból a másikba, ez meg is oldaná valamelyest a problémákat ideiglenesen, de az alapkérdés akkor is az marad, hogy amíg a nyugat kiszivattyúzhatja kozmikus sebességgel, addig nem lesz sosem valódi megoldás.

Mi történne, ha esetleg bukna Orbán, s helyére ballibek jönnének? Ki lenne nevezve a háttérhatalom által Gyurcsány, Bajnai vagy valamelyik más oligarcha-csicskás gyászhuszár, s a magyar kormány meggyorsítaná a magyar pénzek kiáramlását az országból. Ennyi az egész, erről szól minden.

A nyugatnak jelenleg minden fillérre szüksége van, mert vesztésre áll a nemzetközi porondon. Ez a mögöttes ok minden olyan esemény mögött, ami a nyugat uszítására zajlik. Ahogy a rendszerváltozás idején kihasználta a nyugat a kisemberek vágyát  a változásra, úgy most is ezt próbálja tenni minden egyes tüntetéssel.

0 Tovább

bircahang

blogavatar

magyar nyelvű szemfelnyitó, mélyelemző és tájékoztató média