bircahang

Ismétlődik Németország esete az 50-es évekből.

Nyilvánvaló, hogy semmi szükség két darab koreai államra, ahogy 2 Németországra se volt.

Annak idején mind Sztálin, mind a Sztálin utáni szovjet vezetés egészen 1955 közepéig erősen akarta a német újraegyesítést. Erre egyetlen feltételt jelöltek meg: a szovjet katonai erőkkel együtt a nyugatiak is vonuljanak ki, Németország pedig legyen semleges állam.

Amerika számára ez elfogadhatatlan volt: fontosabb érdek volt az amerikai támaszpontok megmaradása német földön, mint az újraegyesítés. Így lett végül 1955-ben Németország NATO-tag. Ugyanakkor a kisebb jelentőségű Ausztria esetében az USA elfogadta a szovjet ajánlatot, így lett 1955 őszén Ausztria semleges, független állam.

Most ugyanez zajlik. Mind Kína, mind Oroszország kiváló kapcsolatban állnak Dél-Koreával, s nem érdeke egyiküknek se az észak-koreai rendszer fennmaradása. Mindkét ország ellenzi pl. az észak-koreai atomprogramot. De szintén teljesen elfogadhatatlan számukra amerikai támaszpontok létesítése egy egyesült Koreában, a kínai és az orosz hatán mentén. Ha ez Amerika célja, Kína és Oroszország kénytelenek lesznek megvédeni az észak-koreai rendszert.

Ha Amerika valóban békét akarna, kijelentené, hogy hajlandó visszavonni csapatait a Koreai-félszigetről a 2 ország egyesülése után. Ezen az alapon mind Kína, mind Oroszország támogatná az észak-koreai rendszer megdöntését, de facto Észak-Korea csatolását a mai Dél-Koreához.

Szokratész beszélget Phaidrosszal, Lüsziasz beszédéről. 

Lüsziasz azt állítja a nem szerelmes ember jobbat érdemel, mint a szerelmes ember.

A téma tehát mintha a Lakoma témája lenne, kicsit más szempontból kifejtve.

Lássuk mit állít Lüsziasz!

A szerelmesek sajnálják jótetteiket szerelmük tárgya iránt, miután szerelmük elmúlt. Míg a nem szerelmes emberrel ez sose történik meg, mert ő nem vágya kényszere alatt cselekszik. A szerelmesek nem urai önmaguknak, vágyuk miatt meggondolatlanok. Ezen túl az embernek sokkal nagyobb választási lehetősége van, ha azok közül választ partnert, barátot, akik nem szeretik őt, mintha ezt az őt szeretők közül tenné. Ez jobb is, hiszen a nem-szeretők kevésbé vádolhatók meg, hogy érdek miatt akarnak valakivel együtt lenni. A szerelmesek féltékenyek, azaz el fogják érni, hogy más barátod ne legyen rajtuk kívül, s ha mégis megtartod barátaidat, szerelmesed folyton veszekedni fog veled.  A szerelmes még azt is nehezményezi, ha szerelme tárgya vagyont szerez, hiszen ezzel is függetlenebb lesz tőle.

Ezen kívül a legtöbb szerelmes mindenekelőtt a másik ember testébe szerelmes, annak lelkének megismerése előtt, s amikor elmúlik vágyuk, elhagyják szerelmüket. Továbbá  a szerelmes hajlamos dicsérni szerelmét, akkor is, ha annak nincs igaza, míg a nem-szerelmes kritizálja partnerét, ha az téved valamiben, így segítve őt a helyes és jó magatartás felé.

Ugyanez ez, mint amikor segítünk valakin: kinek érdemesebb segíteni, annak, aki szükségét érzi  a segítségnek, vagy jóbarátunknak, akinek nincs szüksége segítségre? Annak kell tehát adni szerelmünket, aki méltó rá, s nem annak, aki szerelmes belénk. Azokkal kell kegyesnek lenni, akik akkor is hűek lesznek hozzánk, miután elmúlik testi vágyuk.

Ezért hasznosabb, mindkét fél számára jobb, ha a partnerek nem szerelmesek egymásba.

Szókratész első beszéde - kiegészíti Lüsziasz érveit.

Egyszer egy ravasz férfi úgy szerezte meg egy fiú szerelmét, hogy meggyőzte őt, nem szerelmes belé, pedig a valóságban az volt. A következőket magyarázta neki. Mindenkiben két fő mozgató erő van: vágy az élvezetek iránt, ennek neve szertelenség, a másik pedig a tökeletesség iránti vágy, ennek a neve józanság. A szerelem valójában az az erő, mely független az értelemtől, a szépségtől való élvezetre irányul, melyet erősít a testi szépség iránti vágy. Akit a szerelem fűt, annak célja, hogy szerelmének tárgya a legkellemesebb legyen számára. Ami kellemes, az viszont nem feltétlenül hasznos, ezért a szerelmes ember nem hasznos partnere számára. A szerelmes számára a legjobb, ha partnere szolgájává válik. Majd amikor szerelme elmúlik, elfut partnerétől. Azaz a szerelem olyan, mint a farkasok "szerelme" a bárányok iránt.

Szókratész második beszéde - előadja saját véleményét, mellyel cáfolja Lüsziaszt.

Igaz, hogy a szerelem egyfajta elmeháborodottság, hiszen a szerelem valóban elhomályosítja a szerelmes gondolkodésát, de vajon minden elmeháborodottság rossz? Vannak olyan elmebajok, melyek oka betegség, de íme példák elmebeháborodottságokra, melyek jók:

• az ősidők óta létező jóslás, melyben a jósok transzba esnek,
• a prófétaság, mely később vallásos szertartásokkal egyesült,
• a múzsák ihlete a művészek felé.

Szókratész ezután annak bizonyításába kezd, hogy a szerelem is hasonló jóféle elmebaj.

A lélek halhatatlan, mert önmagát mozgatja, nincs kezdete, se vége. Minden test, mely mozgásának oka rajta kívül van élettelen tárgy. A test viszont él, mert az őt mozgató lélek benne van.

A lélek olyan, mint egy két ló által húzott szárnyas kocsi. Az egyik ló jó és tökéletes, míg a másik az ellenkezője, őket vezeti a kocsis, ak az észt jelképezi. A lélek eredetileg szárnyakkal rendelkezik, repül az égben, majd időnként beleszületik egy-egy testbe, ekkor szárnyat vesztve földre zuhan. Amikor még fent van a lélek, képes behatalni időnként az égen túli világba, de a két ló ezt nehezíti, egyszer visszahúzzák, másszor engedik, hogy felemelkedjen. majd egy pillanatban a lélek mindettől elfárad, szárnyát veszti, s a földre esik. Minél többet látott a lélek a túlvilágból, annál méltóbb személy lesz a földön: a legjobb a filozófus, a legrosszabb a diktátor. Amikor a test meghal, a lelke ítélet elé kerül, s aki három helyes életet leél, az visszakapja szárnyait - innen a mondás "szárnyakat kap" -, mindenki más visszakerül a földre, ahol akár állat is lehet belőle.

Szókratész megjegyzi, van egy negyedik féle  elmeháborodottság: amikor az ember látva a földi szépet, képes visszaemlékezni arra az igazi, tökéletes szépre, amit a túlvilágon látott. Ez a szerelem. Az ilyen földi szép látásakor a jó ló visszatartja magát, rossz ló pedig képtelen vágyait felülmúlni. A lovakat vezető kocsi pedig visszaemlékszik a túlvilági szépségre, s követni kezdi szerelme tárgyát. A szerelmesek lassan egymásra találnak, olyan erővel, ami nem hasonlítható össze semmi egyébbel. Ez az erő kezdeményezi a szárnyak ismételt növekedését, ha a szerelmesek képesek arra, hogy mindebben meglássák, visszaemlékezzenek az igazi szépre, amit a túlvilágon láttak.

Az írás következő témája: a szónoklás haszna, ami ismét egy ismétlődő téma, láttuk már többek között a Gorgiaszban. A szónoknak ismernie kell a jót és a rosszat, ellenkező esetben ez egy haszontalan tudomány. Úgy lehet valakit legkönnyebben félrevezetni, ha az igazság és a hazugság között egy adott témában kicsi az eltérés. A legkönnyebb olyan kérdésekben félrevezetni valakit, melyekben az emberek véleménye változó. A szerelem kérdése is ilyen kérdés, ezért könnyű az emberekkel elhitetni a vele kapcsolatban téveszméket.

Mi az eltérés Szókratész első és második beszéde között? Az első szónoki beszéd volt, célja egy véleményre való meggyőzés volt, míg a második logikus érvekből levezetett volt. Az egyikben előre meghatározzuk mit akarunk bizonyítani, majd ahhoz szónoki elemeket keresünk, míg a másodikban következtetéseket vonunk le egymás után tényekből.

Az írás befejező része az írott szó elemzése. Szókratész szerint az írást egy egyiptomi uralkodó kapta az istenektől, azt mondták neki, az írás segíteni fogja az emlékezést, az írás gyógyír a felejtésre és a tudatlanságra. Az uralkodó viszont megjegyzi, hogy ez csak a nemzedékek közti információadást segíti, nem azt, hogy azt is átadja, vajon igaz-e, ami korábban le lett írva. Ez a furcsa rész szerintem azt a célt szolgálja, hogy igazolja Szókratész azon gyakorlatát, hogy semmit se írt le. Hozzáteszem: ha Platón követte volna ebben Szókratészt, ma nem ismernénk valószínűleg gondolatait, legalábbis nem abban a teljes formában, ahogy azokat ma ismerjük.

Gorgiasz Szókratész korának egyik legkiemelkedőbb szofistája volt, Pólosz pedig az ő tanítványa. Velük vitázik a műben Szókratész és két barátja, Kallikész és Khairephón.

A kérdés: mi a szofisztika? A válasz: a beszéd, a szónoklás művészete. Felmerül azonban: számtalan más mesterségnek is eleme a beszéd, pl. az orvosok is beszélnek a betegségekről. Mi akkor a szofisztika sajátossága? A következő meghatározás: a legnagyobb és legjobb dolgokról való beszéd, annak tudománya, hogy ezekben a dolgokban hogyan lehet a többieket meggyőzni valamiről.

Kérdés: miféle dologról kell másokat meggyőzni? Egy adott tudás kiváló művelője nem képes-e vajon a legjobban másokat meggyőzni a saját igazáról? Mit ad ehhez képest pluszban a beszéd és a szónoklat művészete? Gorgiasz felvetése erre: a közéleti vitákban, pl.  a bíróságon van a legnagyobb szerepe mindennek, ott van a legnagyobb szükség annak meggyőzésére, hogy mi az igazságos és mi az igazságtalan. A meggyőzés azonban lehet kétféle: tudás átadása és hit/vélemény átadása. Míg azonban a tudás csak igaz lehet, a hit lehet igaz is és hamis is. A szónoklat művészete nem tud tudást átadni, hiszen ezzel az egyes tudományok, foglalkozások foglalkoznak, azaz csakit hitbéli meggyőzésre alkalmas. Ami lehet igaz is és hamis is. Gorgiasz ellenérve: igaz, hogy a szónoklás használható rosszra is, de ez igaz minden másra is, azaz ez nem érv a szónoklás ellen, hiszen ez a szónoklat tudásával való visszaélés, míg a szónoklás rendes célja nem ez, hanem a helyes célra való meggyőzés.

Szókratész összegez: tehát a szónoklás képes bármiben hatékonyabban meggyőzni bárkit is, az adott téma tudása nélkül, azaz a szónoknak olyan képességei vannak, melynek segítségével nem-szakértők előtt szakértőbbnek tűnik bármely témában az adott téma szakértőinél. Ahhoz, hogy a szónok helyesen tudja végezni dolgát mindenképpen tudnia kell mi a helyes és mi a helytelen. De hogyan tudhatja valaki, hogy egy témában mi a helyes, ha nem ért az adott témához, csak ahhoz ért, hogy hogyan lehet hatásosabban érvelni? Szókratész szerint a szónoklás tehát nem tudás, hanem valamiféle jártasság abban, hogyan lehet elégedettséget és kellemes érzést kelteni a másikban.

Szókratész párhuzama: ahogy a konyhaművészet viszonyul az orvostudományhoz, úgy viszonyul a szónoklás az igazságszolgáltatáshoz. A szakácsok célja az embereknek kellemes érzés okozása, akkor is, ha egy adott étel káros a szervezet számára, míg az orvosok néha kellemetlen kezelést adnak, ami viszont segít az egészség fenntartásában. Ugyanígy az igazságszoltatás néha kellemetlen, de szükséges dolgokat csinál, pl. büntet, míg a szónokok egyetlen célja a kellemesség megadása, akkor is, ha az káros.

Vannak jó dolgok és rossz dolgok, pl. jó az egészség és a rossz a betegség, míg vannak semleges dolgok, pl. a futás - a semleges dolgok minősítése mindig attól függ, mire irányulnak, jó vagy rossz célra.

Ha valaki megmenekül a jogos büntetés elől, mert ezt sikeresen elérte szónoki képességei folytán, az vajon boldog? Lehetséges-e a boldogság, ha alapja igazságtalanság? Pólusz szerint lehetséges egyszerre igazságtalannak és boldognak lenni, míg Szókratész szerint ez képtelenség, sőt valójában a megbüntetett bűnös boldogabb annál a bűnösnél, akinek sikerült kihúznia magát a büntetés alól.

Pólusz azonban elkülöníti egymástól a szépet és a jót. Lehet valami csúnya, de jó. Pl. másnak rossz okozása csúnya dolog, de ez lehet jó annak, aki ezt okozza. Szókratész felveti: a szép két dolgot jelenthet: ami kellemest okoz vagy ami hasznos, ill. a kettő egyszerre. Az ellentét pedig a szenvedés és a rossz. Ha igazságtalanul cselekszünk, az nagyobb szenvedést okoz és károsabb, rosszabb ahhoz képest, mint ha igazságtalanságot szenvedünk el. Nyilvánvalóan kisebb a szenvedés számunkra, ha igazságtalanságot okozunk, mintha elszenvedjük azt. Viszont a kár nagyobb a igazságtalanság okozásánál, mint elszenvedésekor, hogy ez már meg lett állapítva, akkor pedig maga az okozás is rosszabb, mint az elszenvedés. Azaz összességében csúnyább és rosszabb az igazságtalanság okozása, mint annak elszenvedése.

Ami pedig a büntetést illeti, az igazságos büntetés jó, azaz hiánya rossz. Tehát az igazságos büntetést meguszó ember helyzete rosszabb, mint a büntetést elszenvedő emberé. Ahogy a keserű gyógyszer is hasznosabb a beteg számára, mint a gyógyszer elmaradása. A keserű gyógyszert kapó beteg számára nem kellemes ugyan a gyógykezelés, de hasznos számára, azaz összességében jobb neki.

Azaz bizonyított: a legnagyobb rossz az igazságtalanság okozása. De kevésbé rossz, ha az igazságtalanság okozóját megbüntetik tettéért.

Kaliklész ezután felveti vajon nem az erő-e a természetes rend alapja? A természetes rendben ugyanis az erősebb, azaz a jobb, az alkalmasabb van felül. Nem lehetséges-e, hogy az emberi rend természetellenes, mivel a sok gyenge ember direkt olyan törvényeket erőltet a társadalmakra, melyek lehetetlenné teszik, hogy a legerősebbek, azaz a legalkalmasabbak legyenek hatalmon? Szókratész felveti, vajon egyenlőségjel tehető-e a jobb és az erősebb közé? Ha pedig ez így van, akkor Kaliklész önmagának mond ellent, hiszen nyilvánvaló, hogy több gyenge ember együtt erősebb egy erősnél, azaz a törvényeket éppen az erősek, azaz a jobbak, tehát az alkalmasabbak hozzák.

Felmerül a kérdés, vajon egy tudatlanokból álló tömeg tényleg alkalmasabb lehet egy bölcs embernél? Szókratész visszakérdez: mi értendő jobb és erősebb alatt? A válasz: az értelmesebb. Szókratész ezzel egyetért, de szerinte az értelmesebb azt jelenti, hogy erősebb az önuralma, s képes a saját magában lévő vágyakat uralni, míg vitapartnere szerint pont az ellenkezője: az értelmesség meghatározása az, akinek nincs ura, s képes kiélni vágyait a legteljesebb mértékben. A megoldás itt is ugyanaz: csak az a vágy jó, mely jóra irányul, így minden vágy kiélése nem lehet jó. Szükség van-e egyáltalán erőre ahhoz, hogy valaki ne kövessen el igazságtalanságot, hiszen ahhoz, hogy valaki valamit ne tegyen meg nem kell különösebb erő.

Mi az értelmes ember célja? Vajon az, hogy a lehető leghosszabb ideig éljünk, s közben alkalmazzuk a szónoklás trükkjeit magunk biztonsága érdekében? A legfontosabb a legnagyobb jó követése, ez az ember önérdeke is. Ilyennek kell lennie a jó államférfinek. Aki a kellemessel foglalkozik csak, az rabszolgának vagy más nem szabad polgárnak alkalmas csak. Az igazi szabad ember és ideális államférfi pedig az, akinek lehetősége lenne igazságtalanságot tennie, mégse teszi ezt.

Ha szónoklás célja valóban a jó terjesztése, akkor ennek látszania kell az eredményekben. Az erényes ember nem a haláltól fél, hanem attól, nehogy rossz tetteket kövessen el. Mi a halál? A lélek és a test elválása egymástól. A túlvilági bírák úgy ítélkeznek a lelkek felett, hogy nem tudják az kié volt, Márpedig a szónoklás tudománya csak arra jó, hogy ember képes legyen megmentenie magát a felelősségre vonás aló, akkor is, ha ez igazságtalan. A szónoklás képtelen a legfontosabbra: megtanítani az embert arra, ami a legjobb neki, mind ezen, mind a túlsó világon.

Manapság nincsenek szofisták, ma marketing- és PR-szakembereknek hívják őket. Munkájuk lényeg: elhitetni dolgokat, miközben mindegy nekik, hogy maguk az elhitetett vélemények igazak-e vagy sem.

A napokban beszélgettem egy muszlimmal.

Amolyan kulturális muszlim. Azaz kb. úgy muszlim, ahogy a magyarok többsége keresztény: ismeri félig-meddig a muszlim tanítást, de a gyakorlatban nem él a vallása szerint, azaz csak a legnagyobb ünnepeket üli meg, s muszlim templomot csak akkor lát, ha valami családi esemény miatt kénytelen erre. Majdnem ateista muszlim, bár ez nem igaz, mert Istenben azért hisz. A muszlimellenesség ellenében az iszlám pártján áll, de ő maga nem tartja be az iszlám életviteli előírásásait: a felesége keresztény, aki kifejezetten extravagánsan öltözködik, eszik disznóhúst, iszik alkoholt, dolgozik pénteken, nem tartja be a böjtöt, stb.

Amikor szóba került az iszlamista terrorizmus, azt mondta, az egészben a legborzasztóbb a nyugat cinizmusa. Amikor meghal egy ilyen terrorista támadásban pár ártatlan ember, jönnek  a menetek, tüntik, beszédek, míg amikor a nyugat nap mint nap ennél sokkal töhb embert likvidált Afganisztánbzn, Irakban, Líbiában, Szíriában, bárhol, ahol a nyugat beavatkozott, akkor ez természetes dolognak minősül, amolyan rossz, de elkerülhetetlen valaminek. Na, ezért nem érez együtt a muszlim világ az iszlamista terrorizmus áldozataival - mondja -, s ebből tévesen azt a következtetést vonják le egyesek, hogy a muszlimok zöme iszlamista, pedig: csak nem tetszik nekik a nyugat kettős mércéje, mely szerint minden egyes nyugati áldozat miatt jajjveszékelni kell, míg a harmadikvilágbeli áldozat még utolsóoldalas hír se a nyugati médiákban.

Nem tudtam erre ellenérvet mondani. Magam is azt látom, mindennek a főoka a nyugat agressziója a muszlim államok ellen.

Mindig utáltam az idegenforgalom iparágat.

A lényege: bunkók elutaznak valahová, semmi se érdekli őket ott, ezért egyetlen gondjuk a szálloda és a strand. Persze ez túlzás, van azért értelmes turizmus is, de egyre csökken a szerepe.

Mindenesetre az ellenkező véglet se kisebb hülyeség.

Nemrég tízezrek tüntiztek Spanyolországban, mert nem akarnak turistákat, hanem helyettük ki tudja miért menekülteknek nevezett iszlamistákat szeretnének. Az ő dolguk, Spanyolországban nagyon aktív a háttérhatalom, egyik kiemelt céljuk e szép ország felrobbantása. Homokosok, pedofilek, transzvesztiták terrorhatalma, agyatlan kényszerautonómia a régióknak, kitalált nyelvek nyomása, feminizmus, pornográfia mndenhol, a spanyol nép elnyomása - erről szól a legújabb kori spanyol történelem a hetvenes évek vége óta. Látható, hogy egyes körök készakarva rombolnak. Ennek része most az újraiszlamizálás, pedig ma nem létezne Spanyolország, ha a VIII. sz. és aXV. sz. között szívósan, határozottan nem szüntették volna meg a spanyol uralkodók az iszlám uralmat, kiűzve minden muszlimot, sőt muszlimgyanúst is. Érthető, hogy ez megbocsáthatatlan bűn liberális szempontból, így meg kell bosszúlni.

Azt mondanám a múltheti barcelonai terrorakcióról: csak azt kaptátok, amit akartatok, de nem mondom, mert szeretem a spanyol népet, s tudom, sokan nem értenek egyet azzal, ami zajlik.