bircahang

Az első valódinak nevezhető parlamenti választás 1989-ben zajlott le. Előtte látszatválasztások voltak, ill. eleve a parlament nem volt állandóan működő szerv és valós jogosítványai nulla körüliek voltak, azaz időnként össze lett hívva pár napra a parlament, mely ünnepélyesen elfogadott pár előre elkészített szöveget vita nélkül.

Gorbacsov 1988-ban fogadtatta el az új össz-szovjet választási törvényt, mely immár valós választási harcot irányozott elő. A választási törvény azonban csak egyetlen pártot ismert el, a kommunistát, az ellenzékiek csak mint függetlenek vehettek részt a választásokon, viszont már részt vehettek korlátozás nélkül. A választási törvény kétlépcsős választási rendet írt elő: először megválasztásra került a 2250 fősNépképviselői Kongresszus, majd az a saját tagságából választotta meg az 542 tagúLegfelsőbb Tanácsot. A Népképviselői Kongresszus mandátuma nem szűnt meg a választással, hanem folytatta munkáját, bár ritkán került összehívásra (alapszabályként évente legalább egyszer kellett üléseznie, a valóságban ennél töbször történt meg ez), míg a Legfelsőbb Tanács immár normális, demokratikus, állandóan működő szerv lett. Azaz így 2 darab parlamenti szerv működött egyszerre: egy ritkábban ülésező az “alapkérdésekre”, s egy állandóan ülésező minden másra.

Népképviselői Kongresszus tagjainak harmadát a szojet közigazgatási egységek választották meg, másik harmadát az ország egész területén egyéni választókerületekben, harmadik harmadát pedig a kommunista párt és más hivatalos társadalmi szervezetek delegálták.

Mindkét szervben a kommunista párt 80 %-os többséget szerzett, ennek azonban hamarosan nem lett semmilyen jelentősége. Két okból is: a kommunista párttag képviselők jelentős része kilépett a pártból, valamint a kommunista párton belül is egymással harcban álló frakciók alakultak ki.

Ezzel párhuzamosan, 1990-ben történtek meg az első szabad oroszországi választások (Oroszországban, mint a 15 szovjettagköztársaság egyikében). Itt is hasonló volt a módszer: egy nagyobb Népképviselői Kongresszus (1068 taggal) és egy általa megválasztott Legfelsőbb Tanács (252 taggal).

Ezen a választáson hiányzott a nagyobb, szovjet parlamenttől eltérően a korporatív elem, azaz minden képviselőt egyéni választókerületekben választottak meg. Itt is hasonló eredmény született: 80 % feletti arányt ért el a kommunista párt, azonban itt is ugyanaz történt: a kommunista párttag képviselők jelentős része kilépett a pártból, valamint a kommunista párton belül is egymással harcban álló frakciók alakultak ki. A csúcsidőszakban összesen 24 parlamenti képviselőcsoport működött!

Az 1989-1991 közti időszak fő jellemzője az volt, hogy a szovjet és tagköztársasági parlamentek egymással folyamatos harcban álltak, azaz a tisztázatlanság miatt sokszor ugyanazt a jogot csak saját maguknak vindikálták. Az erősődő káosz miatt a tagköztársaságok sokszor egyszerűen nem vették figyelembe a szövetségi parlament döntéseit. Ugyanez megvolt Oroszország esetében is, az oroszországi parlament hatásköre a gyakorlatban folyamatosan erősödött a szövetségi parlament rovására. A két parlament harca immárGorbacsov és Jelcin személyes harcává vált. Míg Jelcin befolyása az oroszországi parlamentben folyamatosan növekedett, elérve a Szovjetúnió megszűnése időszakában kb. 65 %-ot, addig Gorbacsové a szovjet parlamentben lassan csökkent. Míg Jelcin ellenzéke csak “baloldali” volt, azaz azoké, akik ellenezték Oroszország nagyobb függetlenségét, addig Gorbacsov ellenzéke mindkét oldalon létezett: azok részéről, akik túl lassúnak tartották Gorbacsov reformjait, s azok részéről, akik azokat meg túl gyorsnak tartották.

1991-ban zajlott az első oroszországi elnökválasztás. Jelcin 57 %-kal nyert.

A szovjet parlament működésképtelenné vált 1991 közepére, amikor az időközben függetlenné vált tagköztársaságok képviselői beszüntették tevékenységüket. A megmaradt tagköztársaságok ezután új szabályzatot fogadtak el, hogy a parlament munkája folytatódhasson a megmaradt tagköztársaságok részvételével. Miután azonban Belarusz, Oroszország és Ukrajna 1991 decemberének elején megállapodtak a Szovjetúnió megszüntetéséről, a szovjet parlament végleg határozatképtelenné vált. Utolsó ülésén – december 26-án – a parlament kimondta saját megszűnését, az ülésen már csak az 5 közép-ázsiai volt szovjet köztársaság képviselői vettek részt.

Az oroszországi parlament folytatta munkáját immár mind afüggetlen Oroszországparlamentje. 1992 tavaszán megkezdődött Jelcin támogatottságának fokozatos csökkenése a parlamentben. A parlament Jelcin-ellenes erői alkotmányozó többségre tettek szert, s a félelnöki köztársasági rendszert gyakorlatilag parlamentáris köztársaságivá változtatták. Immár a fő törésvonal az ország nyugati orientációjának támogatása és ellenzése között, valamint a radikális gazdasági átalakulás és a mérsékeltebb gazdasági változások hívei között kezdett húzódni.

a Szovjetúnión belül Oroszország (Oroszország – rózsaszín, a többi 14 tagköztársaság – sárga)

Jelcin népszavazás kiírásával válaszolt. A népszavazás 1993 áprilisában zajlott le. A népszavazáson a szavazásra jogosultak 64 %-a vett részt, közülük 59 % bizalmat szavazott Jelcinnek, 53 % pedig az általa követett gazdaságpolitikának, s 49 % szavazott úgy, hogy új elnökválasztásra van szükség. Azaz Jelcin nyert a népszavazáson.

1993 őszére a parlamentben a Jelcin elleni erők immár akkora súlyra tettek szert, hogy képesek lettek az elnök elmozdítására. Szeptember 24-én a parlament elmozdítja Jelcint posztjáról, betartva a vonatkozó alkotmányos szabályokat. Jelcin elnök a döntést nem fogadja el, s új parlamenti választásokat ír ki 27-én. A parlament tiltakozik a döntés ellen. A konfliktus végül fegyveresen kerül megoldásra: október 3-án Jelcin rendkívüli állapotot vezet be Moszkvában, majd a hozzá hű fegyveres erőknek parancsot ad a parlament épületének ostromára. 4-én Jelcin győz, a parlament feloszlatásra kerül, több képviselőt letartóztatnak. 7-én Jelcin rendeletet ad ki, melyben felruházza saját magáttörvényhozó jogokkal az új parlamenti választásokig, valamint népszavazást ír ki egy új alkotmányról, mely visszállítja a félelnöki köztársasági rendszert.

a parlament ostroma

1993 decemberében kerül sor a népszavazásra és az új parlamenti választásra.

A népszavazáson a jogosultak 55 %-a vett részt, az új alkotmányra szavazott 58 %.

A parlamneti (alsóházi) választáson a jogosultak 54 %-a vett részt. A választás vegyes rendszerben zajlott, azaz a 450 mandátum felét egyéni választókerületekben, másik felét pártlistán lehetett elnyerni. A két, Jelcint támogató párt összesen alig a mandátumok 27 %-át szerezte meg. A két fő ellenzéki erő a nacionalisták (16 %) és a kommunisták (14 %) lettek. A többi párt ingadozott: a Jelcint inkább támogató liberálisoktól (7 %) az inkább Jelcint ellenző többi pártig.

Folytatódott tehát az az állapot, hogy sem az elnök nem volt képes a parlamentre kényszeríteni akaratát, se az az elnökre. Mindenesetre Jelcin számára már az nyereség volt, hogy az új parlamentben immár nem tudott előállni alkotmányozó többség ellene.

Az 1995-ös választásokon a kommunisták lettek az első erő, a mandátumok 35 %-át megszerezve. A nacionalisták 11 %-ot szereztek, a liberálisok 10 %-ot. Jelcin pártja alig 12 %-ot szerzett. A kommunisták és pár vele rokonszenvező kisebb párt együttesen a mandátumok közel 60 %-át birtokolták.

1996-ban új elnökválasztás zajlott. Az első fordulóban Jelcin 35 %-ot szerzett, a második jelölt (a kommunista Zjuganov) 32 %-ot. A második fordulót Jelcin nyerte 54 %-kal. Jelcin csapata amerikai PR-céget kért fel a választási kampányhoz, erről egy amerikai film is készült.

Tehát a végrehajtó hatalom megmaradt Jelcin kezében, viszont a törvényhozás feletti befolyása még kisebb lett.

Putyint Jelcin 1999-ben nevezi ki miniszterelnöknek. A beteg, lemondásra készülő Jelcin alatt zajlik a következő parlamenti választás. A Jelcin-közeli politikusok ekkor két csoportra válnak: azEgység pártra és a Hazánk Oroszország pártra. Putyin ekkor az Egység pártot támogatja. A választásokat a kommunisták nyerik meg ismét, de rontanak korábbi eredményükön, 15 %-ot kapva. Az Egység párt 14 %-ot, a Hazánk Oroszország 8 %-ot szerez. A nacionalisták eredménye alig 4 %, a két liberális párt pedig együtt 9 %-ot kap. A képviselők 30 %-a pártonkívüli, ők ad hoc alapon szavaznak hol egyik párttal, hol a másikkal.

A 2000-es elnökválasztáson a független Putyin – aki Jelcin lemondása után 1999 végétól már betölti az ideiglenes államfői posztot – 53 %-kal nyer, a második helyen Zjuganov végez 29 %-kal.

2001-ben Putyin egyesíti a az Egység pártot és a Hazánk Oroszország pártot Egységes Oroszország néven mint saját új ideológiáját képviselő új szervezetet.

az Egységes Oroszország fő jelképe, a szöveg: “Egységes Oroszország” – “Amíg egységesek vagyunk, addig legyőzhetetlenük leszünk!”

annak kommunista paródiája, a medve üldözi az embereket a bal alsó sarokban, a szöveg: “Oroszország – munka – néphatalom – szocializmus” – “Jobb vörösnek lenni, mint kéknek” – s lefordíthatatlan szóvicc az Egyesült Oroszország párt nevével: “Megesszük Oroszországot parazitapárt”

annak liberális paródiája, a szöveg: “csalók és tolvajok egységes pártja”

nacionalista plakát, szöveg “a Zsidó Oroszország néppárt legfelsőbb tanácsa”, a plakát szerint az Egységes Oroszország vezetői zsidók, beleértve Putyint is (a bal felső sarokban)

A 2003-as parlamenti választáson először fordul elő, hogy az elnök pártja immár a meghatározó parlamenti erő: az Egységes Oroszország párt megszerzi a mandátumok 49 %-át, azaz majdnem abszolút többsége lesz. A fő ellenzéki erők: a kommunisták (12 %), a nacionalisták (16 %) és a liberálisok (2 %).

A 2004-es elnökválasztáson ismét a független Putyin nyer, immár 71 %-kal.

A 2007-as parlamenti választáson – melyet immár csak listás alaponválasztanak meg – az Egységes Oroszország már alkotmányozó többséget szerez: 70 %-ot. A fő ellenzéki erők: a kommunisták (13 %), a nacionalisták (9 %). A liberálisok már nem tudnak mandátumot szerezni: nem tudják átugrani a parlamenti küszöböt, s mivel már nincsenek egyéni választókörzetek, így egyéni mandátumot sem tudnak szerezni. (Az orosz liberálisok bázisa két város, Moszkva és Szentpétervár, itt mindig az országos eredményük 3-4-szeresét szerzik.)

A 2008-as elnökválasztáson Putyin nem tud indulni, mivel az orosz alkotmány nem tesz lehetővé kettőnél több egymást követő elnöki mandátumot, helyette közeli munkatársa, Dmitrij Medvegyev indul el, aki 70 %-kal nyer.

A legutóbbi, 2011-es parlamenti választáson. Putyin pártja ront eredményen, csak az egyszerű többséget szerzi meg 53 %-kal. A fő ellenzéki erők: a kommunisták (20 %), a nacionalisták (12 %). Őket egészíti ki egy új balközép párt a mandátumok 14 %-val. Ennek a parlamentnek a mandátuma már a korábbi 4 helyett 5 év, azaz a következő választások idén lesznek.

A legutóbbi, 2012-es elnökválasztáson Putyin, szintén rontva korábbi eredményén, csak64 %-ot kap. Fő ellenfelei a kommunista Zjuganov (18 %) és a liberális Prohorov (8 %). Az elnöki mandátum a korábbi 4 helyett 6 év, azaz a következő elnökválasztás 2018-ban lesz.

Az oroszországi kommunisták számára a legnagyobb ellenfél az orosz nép és az ortodox vallás volt.

A vallással gyorsan sikerült elbánni: papok, szerzetesek és apácák tömeges legyilkolása Lenin parancsára, tempomrombolás, minden vagyon elvétele, stb.

Dehát az orosz nép maradt. Mit lehet tenni? Mindenképpen csapást kell mérni  identitásának fő elemére, a nyelvre!

Már 1919-ben döntés született az oroszországi kommunista kormány által, hogy a népművelési kampány keretein belül az ország területén élő összes írásbeliséggel nem rendelkező nép számára írásbeliséget kell létrehozni, mégpedig a LATIN ÁBÉCÉ felhasználásával. 1921-ben ezt a döntést kiegészítették: a már saját írásbeliséggel rendelkező népek írását meg kell „reformálni”, azaz átalakítani a latin ábécé alapján.

A tervezet azonnal át is lett ültették a gyakorlatba. Legelőször a kevésbé fejlett, azaz nagyobb mértékű írástudatlansággal küzdő népek kerültek sorra, azaz azok, melyek írása arab ábécé (abdzsad) alapú volt. Így lett latinbetűs pl. az azeri, a kirgiz, a tatár, stb. nyelv.

Következtek a cirillbetűs nem-szláv nyelvek: pl. abház, jakut, komi, oszét. Majd minden más nyelv.

A 20-as évek közepére a cirillbetűs szláv nyelvek, a jiddis, a grúz, az örmény, s pár cirillbetűs finnugor nyelv (pl. a mari, mordvin és az udmurt) kivétel ével minden hivatalosan elismert szovjet nép latinbetűs írással rendelkezett.

Az utolsó lépés ezeknek a nyelveknek a latin ábécé alapján való írásreformja volt. 1929-ben született meg a hivatalos javaslat az orosz nyelv írásreformjáról.

1930-ban Sztálin adott ki utasítást a reformtervezet leállításáról. A pontos oka ennek nem ismert. Az egyik változat szerint a fő ok pénzügyi volt: hatalmas összegbe került volna pl. új írógépek beszerzése, új nyomtatványok legyártása, utcai feliratok cseréje. A másik szerint megérezte, hogy ez hatalmas ellenállást fog kelteni. A harmadik szerint egyszerűen hazafias érzései támadtak: nem akarta, hogy saját anyanyelvét (a grúzt) is elérje a „reform”.

Érdekességképpen a latinbetűs orosz írás. Több tervezet is volt, de ez volt a fő változat.

Az А Б В Г Д З И К Л М Н О П Р С Т У Ф Э betűk helyett azok logikus latinbetűs változata lett volna, azaz: A B V G D Z I K L M N O P R S T U F E.

A Х maradt volna formájánál, azaz latin X lett volna.

A Ч-ből C lett volna. A Ы betűből pedig Y.

Mellékjeles betű lett volna a Ж, a Ц és a Ш – Ƶ és Ç és Ş.

Az Щ betűkombinációvá változott volna: SC.

A Ь egyesítve lett volna a Й betűvel, mindkettő J lett volna.

Az Е betű kettévált volna: szó elején, valamint magánhangzó és kemény- vagy lágyságjel után JE lett volna, más helyzetben viszont egyesült volna az Э betűvel: E. Ez gondot okozott volna, mivel így egyes esetekben nem lehetett volna tudni, hogy az E-vel jelzett hang E vagy Э.

A Ъ betű megszűnt volna, ez azonban nem okozott volna problémát, mivel az oroszban ez a betű csak egyes magánhangzók előtt fordul elő, s használata kiküszöbölhető lett volna az új magánhangzó betűkkel.

Érdekes módon a Ё, Ю és Я betűket meghagyta volna az új rendszer. Szó elején, valamint magánhangzó és kemény- vagy lágyságjel után JO, JU, JA lett volna belőlük, más helyzetben viszont saját mellékjeles betűt kaptak volna: Ö, Ü és Ä.

Azaz  a jelenlegi 33 orosz betű helyett 29 maradt volna.

Az utóbbi 2 év során a ballibeknek sikerült évente 1-1 hatalmast bukás prezentálniuk.

2014 nagy bukása a rezsicsökkentés ellenzése volt. Jöttek a viccesebbnél viccesebb kőkemény jobboldali ultraliberális érvek (igen, a mi „baloldalunk” annyira modern, hogy ultrajobbos), melyekkel mindenkinek elmagyarázták, hogy egy társadalomnak nem az az érdeke, ha a kormány a társadalom érdekét nézi, hanem az, ha a monopol-nagytőkések érdekei vannak a lehető legjobban képviselve a kormány által. Ez így európai, civiizált, modern, jogszerű, s minden más pedig szörnyű fasizmus, diktatúra, valamint kódolt antiszemitizmus. Jöttek is az apokaliptikus jóslatok: nem lesz áram, gáz, víz, mindenki kivonul az országból, többszázezer új munkanélküli lesz, stb. Aztán nem történt semmi, azon kívül, hogy egyes monopolcégek igazgatótanácsi tagjai az éves 20 millió eurós bónuszuk helyett kénytelenek voltak alig 19,5 millióval beérni.

2015-ben a ballib agytrösztnek sikerült magasabbra srófolnia a téteket: egy még hatalmasabb bukást abszolválni, pedig kevesen hitték, hogy lehetséges lesz felülmúlni az előző évit. De ők tudták, merték, s megtették! A II. világháború vége óta legnagyobb európai migrációhullámról a ballib tudorok először megállapították, hogy az egészet csak Orbán találta ki, a valóságban nincs is migráció, majd pedig amikor már a világ összes híradója Budapest központjából tudósított a sosem látott migránstömegről, hirtelen elismerték, hogy ez akkor mégsem Orbán fantáziája, viszont kijelentették, hogy a jelenség akkora hatalmas kincs az ország számára, mintha a világ legnagyobb ásványlelőhelyét találták volna meg a Csepel-szigeten. Ismét kiderült, hogy fasizmus és diktatúra az ország határának megvédése, az iszlamistáknak nem ujjongani pedig kódolt antiszemitizmus. Aztán mi történt? Orbán sikeresen megoldotta a krízist, s manapság az iszlamista hordák Budapest helyett Kölnben, Párizsban és más nyugat-európai városokban követnek el tömeges erőszakot és terrorcselekményeket. S egyre több európai állam tekinti példaértékűnek a kérdésre adott magyar kormányzati megoldást és a további javaslatokat.

Most itt van 2016, a ballib agytröszt már januárban szeretné letudni az évi 1 darab nagy bukást, hogy aztán az esélytelenek bizalmával élhesse meg az év fennmaradó 11 hónapját.

Összeültek megvizsgálni tehát milyen intézkedéseket hozott Orbán és miket tervez.

A korrupciós témát elvetették, ezt még a ballib agytröszt is nevetségesnek tartja, hiszen ők pont ugyanannyira korruptak, mint a Fidesz.

Akkor az egyik agylény a fejére csapott: de hiszen a csúnya Orbán bevezeti a CSOK-hitelt! Több jelenlévő agylény-kolléga először nem értette hogyan is lehetne belekötni ebbe a szokásos, ezerszer lejáratott hülye szövegeken kívül (lásd: nem az igazi nyomorgókat segíti, a gettócigányság helyett az alsó-középosztályt erősíti, meg vegyünk inkább a pénzből lélegeztetőgépeket, stb.), de akkor hirtelen mindenki megvilágosodott: a csúnya Orbán így fog magának választókat vásárolni a ronda fasiszta romániai, ukrajnai, szerbiai magyarság köréből! Tömegesen jön majd  22 millió 3 millió magyar, mind beköltöznek, majd mindenki épít magának a hitelből pár tucatnyi lakást, s mindezt a magyar adófizetők pénzéből! 

A ballib semmit se felejt,  s semmit se tanul...

A nyugat a Szovjetúnió bukása után komolyan azt hitte, hogy a liberális értékek hegemóniához jutottak, s semmi sem áll útjában a nyugat kizsákmányoló világállama előtt.

A gyenge szovjet vezetést (s benne elsősorban az alkalmatlan, amatőr Gorbacsovot) kihasználva a nyugat hatalmas győzelmet aratott a hidegháborúban: Moszkva gyakorlatilag aláírta a feltétel nélküli kapitulációt 1991-ben.

A nyugat annyira elbízta magát, hogy még az sem jutott eszébe, hogy el kellene venni az új Oroszországtól atomfegyvereit. Hiszen az ország totális káosz alatt állt, a nyugati érdekek minden szinten képviselve voltak, így érdemes volt megtartani a nyugatbarát Oroszországot az atomhatalmak köréban.

A nyugat annyira hitt saját végleges győzelmében, hogy jelentéktelen eseménynek könyvelte el a nyugati felforgató tevékenység csúnya bukását Kínában 1989-ben. 1989 júniusában a kínai hatóságok kemény kézzel és rendkívül határozattan, ugyanakkor messzemenően humánusan (alig pár száz áldozattal) felszámolták a Peking központjában kifejlődőtt Tiananmen téri puccsot, mely végcélja Kína részekre osztása, lakossága nyomorba döntése és nyugati hatalmak általi gyarmatosítása volt. A nyugat azt gondolta: Oroszországgal szövetségben képes lesz Kínát elszigetelni, arra pedig sosem számított, hogy Kína képes lesz jelentős gazdasági fejlődést mutatni nyugati, úgynevezett „befektetők” diktatúrája nélkül.

A nyugat mindkét esetben súlyosan tévedett. Az ezredfordulóra Kína az USA egyik fő hitelezője lett,  s ma a nyugat nem rendelkezik eszközzel Kína politikai, katonai vagy gazdasági függetlenségének megállítására.

Időközben pedig Oroszország lerázta magáról a nyugatról az országra erőltetett liberális elnyomást, s saját lábára állt. A nyugat által támogatott csecsen iszlamista terrorizmusellen az orosz állam határozott győzelmet aratott, ez volt az első lépés az orosz újjászületésben. Ezt követette a szellemi újraéledés: a kereszténység hihetetlen mértékű hódítása az orosz lelkekben. Természetesen kellett egy önzetlen, céltudatos, megvesztegetethetetlen, a korrupciót határozottan elutasító vezető is (Putyin), de önmagában – a szellemi háttér nélkül – ő sem tudott volna elérni semmit.

a háború előtti állapot: sárga – Grúzia, rózsaszín – grúz ellenőrzés alatti abház és dél-oszét terület (ezeket mind elvesztette Grúzia a háború alatt)

a Kaukázus politika térképe jelenleg

A nyugat utolsó nyílt háborús akciója az orosz fejlődés megállítására 8 éve történt,2008 augusztusában. Ekkor az USA és a NATO legfontosabb hatalmai megegyeztek az erősen nyugatpárti grúz elnökkel, Miheil Szaakasvilivel, hogy támadja meg az orosz szövetséges független Dél-Oszétiát. A cél természetesen nem a nagy-grúz fantáziaálmok teljesítése volt – ez érdetlen szempont nyugati szemmel –, hanem lelki és stratégiai. A nyugat arra számított: az orosz vezetés nem fogja merni megkockáztatni azt, hogy a maga  javára használja fel a koszovói precedenst, valamint nem fog sosem másként segíteni az oszétéknek, mint pár tiltakozó nyilatkozattal. Egy grúz győzelem mindenkinek megmutatta volna: Oroszországra nem lehet számítani, cserben hagyja saját szövetségeseit. Stratégiailag pedig mindez elvezetett volna Grúzia NATO-tagságához, sőt Azerbajdzsánéhez is, az oroszpárti Örményország pedig súlyos harapófogóba került volna.

Szaakasvili elnök washingtoni kottából játszott, amikor elindította a háborút

Tehát tét nem csupán a déloszét-grúz viszály volt.

A Dél-Oszétia elleni grúz katonai agresszió 2008. augusztus 7-én, 23 órakor kezdődött. A grúz légierő bombázni kezdte a dél-oszét fővárost, Chinval(i)t*.

Oroszország az ENSZ biztonsági tanácsához fordult, mely össze is ült8-án, a hajnali órákban, de nem történt határozat elfogadása az ellentétes álláspontok miatt.

Közben a egy grúz dandár gyűrűbe zárta Chinvalt, majd reggel 9-re elfoglalta az egész várost, valamint több falut az ország déli részén az oszét-grúz határ közelében.

A dél-oszét területen államásozó orosz békefenntartókat felszólította a grúz vezetés, ne avatkozzanak be a harcokba. Ez így is történt, a békefenntartók kizárólag saját maguk védelmét látták el ebben az időszakban.

Ez után újabb grúz csapatok érkeztek Dél-Oszétiába, ezek észak felé kezdtek haladni, a cél az Oroszországot Dél-Oszétiával összekötő egyetlen közút, a Roki-alagútelfoglalása és biztosítása.

az alagút orosz oldala a háborús műveletek során

az azóta újjépített és kiszélesített alagút

8-én 14 órakor az orosz vezetés döntést hozott, hogy segítséget nyújt a dél-oszét kormánynak. Először egy orosz zászlóalj lett Dél-Oszétiába irányítva, a zászlóalj feladata a Roki-alagút biztosítása volt, ami sikeresen meg is történt. Közben az orosz békefenntartók is parancsot kaptak Moszkvából: így ők is bekapcsolódtak a harcokba a dél-oszét oldalt támogatva Chinvalban, ahol így a dél-oszét erők sikeresen visszaszerezték az ellenőrzést a város egy része felett.

A grúz erők meg se tudták közelíteni a déloszét-orosz határt, súlyos harcok zajlottak egész nap folyamán a 11 ezer fős grúz katonai alakulatok között, az egyik oldalon és a 2 ezer főnyi békefenntók, valamint a 3 ezer fős dél-oszét hadsereg között, a másik oldalon. Az orosz légierő bombázni kezdte a grúz állásokat, valamint katonai célpontokat Grúzia területén is, köztük jelképesen a tbiliszi repülőteret is. Gyakorlatilag patthelyzet alakult ki, se a grúzok nem tudtak előre haladni, se a dél-oszét erők nem voltak képesek kiűzni a grúzokat.

9-én a szembenálló erők száma drasztikusan megváltozott. Oroszország egy egész hadosztályt Dél-Oszétiába vezényelt. Ezzel párhuzamosan az orosz haditengerészet behatolt Grúzia területi vizeire (a Fekete-tengeren), valamint az orosz légierő folyamatosan bombázásnak vetette alá a grúz hadsereg támaszpontjait mind dél-oszét, mind grúz területen. Délutánra az összes békefenntartó elhagyta Dél-Oszétiát Oroszország felé, már csak a reguláris orosz hadsereg és a dél-oszét hadsereg harcolt, plusz kb. ezer főnyi abház önkéntes.

az orosz-déloszét határon éppen átkelt orosz egységek

A Grúziában állomásozó amerikai katonaság (pár száz főnyi „katonai tanácsadók”) egyetlen pillanatban sem lépett dél-oszét területre, sőt az orosz beavatkozás megindulása után az összes amerikai katonai tanácsadó Tbiliszibe lett átdobva, az amerikai követség épületébe. Annak ellenére, hogy az amerikai kormányzat egyes körei korábban a konkrét katonai segítség lehetőségét is lebegtették Szaakasvili előtt, de végül a harcok megkezdése után, miután Oroszország is bekapcsolódott azokba, George W. Bush elnök megtiltott az amerikai tanácsadóknak bármiféle részvételt a háborúban.

9-én délután a grúz erők megpróbálják az utolsó ellentámadást Chinval ellen, sikeresen megsebesítik az orosz erők parancsnokát, Anatolij Hruljov altábornagyot is. A parancsnok elleni támadást egy 32 éves orosz őrnagy, Gyenisz Vetcsinov semlegesíti végül, aki az akció során halálosan megsebesül, majd még aznap este meghal a kórházban. (Hat nappal halála után megkapja a legmagasabb orosz állami kitüntetést – Oroszország Hőse -, majd novemberben megkapja a legmagasabb dél-oszét kitüntetést is.

Vetcsinov emlékműve ma Chinvalban

Közben Abházia is bekapcsolódik a háborúba: visszaszerzi az ellenőrzést a grúz ellenőrzés alatt abház területekről (Abházia északkeleti része).

Estére a grúz ellenállás véget ér, a grúzok szervezetlenül menekülnek Grúzia felé. Az orosz csapatok belépnek Grúzia területére a grúz haderőket üldözve.

10-én a grúz vezetés tűzszünetetet hirdet, az egyik grúz hadihajó ellen próbál állni a már grúz vizeken tartozkodó orosz haditengerészetnek: elsüllyesztik.

Eközben egy amerikai hadihajó tartózkodik a Fekete-tengeren a grúz partok közelében, de mindvégig nemzetközi vizeken marad, kizárólag hírszerzési adatok átadásával segíti a grúzokat.

11-én az orosz csapatok már grúz területen harcolnak, biztonsági övezetet alakítva ki Abházia és Dél-Oszétia határai mentén, hogy meggátolják az esetleges újabb  grúz támadást.

12-én Oroszország tűzszünetet hirdet, majd elfogadja Nicolas Sárközy francia elnök jelentkezését, hogy közvetítőként szeretne fellépni a felek között. Pár napon belül mindegyik fél aláírja a háború lezárásáról szóló dokumentumot, mely elismerte a de facto helyzetet: azaz megszűnik Abházia és Dél-Oszétia teljes területe felett a grúz ellenőrzés, viszont a nyugat és Grúzia továbbra is jogilag grúz területnek tekinti Abháziát és Dél-Oszétiát. A grúz vezetés csak amerikai nyomás után volt hajlandó az aláírást megtenni. Kislétszámú orosz egységek még 2 évig grúz területen maradtak, a teljes kivonulás 2010 októberében történt meg.

az események két karikatúra összegzésében

A háborúban összesen kb. 800 ember halt meg, 300 katona és 500 civil. A katonai áldozatok kétharmada grúz, míg a civil áldozatok kétharmada oszét.

emlékmű Chinvalban a háború áldozatainak

évfordulós plakát: “Köszönjük, Oroszország”

A pszichológiai hadműveletek is fontos szerepet játszottak. Az orosz főügyész vádiratot bocsátott ki a grúz elnök ellen emberiség elleni bűncselekményekkel vádolva őt. Bár az ügy jogilag nyilvánvalóan kudarcra volt ítélve, mivel az orosz törvények szerint idegen államok állam- és kormányfői teljes büntetőjogi mentességet élveznek, a grúz elnök komolyan azt hitte: az orosz csapatok be fognak hatalni Tbiliszibe és elrabolják őt.

a háború egyik vicces jelenete: az ideges Szaakasvili saját nyakkendőjét rágja

A legfontosabb politikai eredmények:

• Oroszország a háború hatására végleg felmondta ellenkezését a koszovói precdens ellenében, s hiavatalosan is elismerte Abháziát és Dél-Oszétiát,
• a hisztérikusan nyugatpárti irány megbukott Grúziában, a később grúz vezetés sokkal mérsékeltebb,
• az USA lemondott a NATO bővítéséről a kaukázusi térségben,
• Oroszország visszaszerezte nagyhatalmi státuszát és függetlenségét,
• a nyugat nem mer nyílt támadást intézni azóta Oroszország ellen,
• s természetesen: az abház és az oszét nép immár szabadon építheti fiatal államát.

Ne felejtsük el azonban az akkori Fidesz és személyesen Orbán Viktor szégyenletes viselkedését. A Fidesz ifjúsági szervezete párszáz fős hiszterogágogást szervezett a budapesti orosz követség elé, melyen határozottan kiállt a grúz agresszió mellett. Orbán pedig az orosz segítséget a dél-oszét nép részére az agresszor ellen az 1956-os Magyarország elleni szovjet agresszió modern változatának nevezte. Az akkori ballib kormányzat picivel nagyobb mérsékletet tanúsított, bár természetesen ők is hevesen gágogták a hivatalos washingtoni ukázt.

* a város oszét neve: Chinval, az orosz és a grúz neve Chinvali, a magyarban az utóbbi terjedt el (az utóbbi időkben az orosz médiák is az eredeti oszét városnevet használják gyakrabban) – ejtése nem “csinvali”, sem “hinvali”, sem “kinvali” (mindhárom verziót hallottam magyar tévékben és rádiókban), hanem “chinvali”

Többször érintettem már ezt a témát, de most egy cikk kapcsán ismét szóba hoznám.

Az ellenzsidózás, azaz az antiszemitizmus mint fegyver a magyar belpolitikai élet nagy sajátossága, amit kevés külföldi képes megérteni.

Még azokban az európai országokban, ahol a népi antiszemitizmus erősen jelenlévő tényező (pl. Románia, Lengyelország, Ukrajna, Oroszország) is csodálkozva néznek erre a magyar jelenségre.

Természetesen Magyarországon létező dolog az antiszemitizmus, ezt tagadni butaság lenne. A XIX. századi magyar nacionalizmus alapvető eleme volt a német- és a zsidóellenesség. Az ok: ez a két magyarországi kisebbség volt a magyarságnál jobb anyagi helyzetben, ez a két kisebbség rendelkezett a magyaroknál jobb érdekérvényesítő képességgel. A többi kisebbséget (a románokat és a szlávokat) a magyar nacionalizmus szimplán csak lenézte, nem volt olyan gyűlölet, mint a németek és a zsidók ellen, mivel őket alacsonyabbrendűeknek gondolta a magyar nacionalizmus.

Egy kis kitérő.

Nekem személyesen pont “szerencsém” van, mert véletlenül a “jó szlávokhoz” tartozom. A magyar nacionalizmus ugyanis a szlávokat felosztotta jó és rossz szlávokra. A jók pl. a lengyelek, a bolgárok, a horvátok, s a ruszinok. A rosszak meg pl. a csehek, szlovákok, szerbek, oroszok. Hozzáteszem: ez éppen manapság kezd változni, ma már nagyon sok nemzeti érzelmű magyar pozitívan, de legalábbis semlegesen kezd nézni az oroszokra, a csehekre, a szlovákokra, még – bár kisebb mértékben - a szerbekre is, ami 20 éve még elképzelhetetlen volt, de most nem erről az új helyzetről beszélek, hanem a hagyományos állapotról.

1999-ben hívtam egy kőkemény MIÉP-es ismerősömet, jöjjön és tiltakozzon a Szerbiát ért amerikai agresszió ellen. Az ismerős válasza: ő utálja ugyan Amerikát, de akkor se fog soha kiállni a szerbek mellett. Sőt, a kérdést említette még maga Csurka is egy cikkében: Pécsen vagy Baján (nem emlékszem már) a helyi MIÉP-szervezet vezetője, egy szerb nemzetiségű kisebbségi, tiltakozásul kilépett a MIÉP-ből, miután az semleges álláspontra helyezkedett az amerikai-szerb háború kapcsán. Csurka fel volt háborodva, hogy nemzedékek óta Magyarországon élő, magyar anyanyelvű emberek képesek szembefordulni 1 másodperc alatt a magyar érdekekkel, ha őseik hazáját támadás éri. (Csurka szerint a magyar érdek a háború kihasználása volt, s a Vajdaság magyar többségű részének visszaszerzése.) Csurka szerint ilyen a “hígmagyar”: látszólag magyar jelszavakat hangoztat, de a szívében idegen. (Persze ez vicces kijelentés pont Csurkától, akinek nagyszülei még jobban beszéltek szlovákul, mint magyarul, de ez más kérdés.)

Tehát az antiszemitizmus létező valami Magyarországon. S Kádár alatt szépen kezdett is marginalizálódni. A rendszerváltozás során az antiszemitizmus szintén abszolút marginális maradt. A liberálisok élesztették újjá szimpla politikai okokból: kellett valami, amivel meg lehet bélyegezni mindenkit, aki nem ért egyet a liberalizmussal. Tudták, merték, tették – s sikerült is a művelet.

A magyar ballib hazug propaganda talán legabszurdabb jelensége a “kódolt antiszemitizmus“ szó. Gyakorlatilag a ballib világkép bármely elemének tagadása, sőt kétségbe vonása mára kódolt antiszemitizmus lett. Pl. a ballib logika szerint a szakszervezeti tevékenység kódolt antiszemitizmus, hiszen a szakszervezet a tőkések ellen küzd, a “tőkés” meg “nyilvánvalóan” a “zsidó” szinonímája. De a bankok túlhatalmát sem szabad említeni, hiszen a “pénzügyi tőke” is a a “zsidó” szinonímája. Amerika külpolitikája ellen sem szabad beszélni, mert ki más áll az amerikai kormány mögött, mint a zsidók? Nem csodálkoznék, ha holnap “kiderülne”: aki nem az ájult tisztelet hangján szólal meg Hosszú Kattinkáról, az is kódolt antiszemita.

A ballibek gyakorlatilag az összes vadabbnál vadabb antiszemita összeesküvéselméletet felhasználták, mintha azok állításai igazak lennének! S nem hülyeségből tették ezt,  hanem logikusan megtervezve, aljas módon.

Nem ismerek még egy európai országot, ahol ma központi beszédtéma lenne az izraeli-palesztín kérdés, s ez teljes mértékben nevetséges... Aki “baloldali”, az szerint a palesztín nép nem létezik, Izraelnek mindig igaza van, s a zsidó érdekek valamiféle kötelező, univerzális értékrend, aki pedig “jobboldali”, az szerint nem volt zsidó holokauszt, Izrael a világtörténelem legelnyomóbb állama, s a palesztín terrorizmus támogatása alapvető emberi kötelezettség. Én ebből az elmebajból kimaradnék, ha lehet...