bircahang

Meg kell mondani, most a ballib politikacsinálók óvatosabbak.

Úgy tűnik, tanultak abból, hogy a bankok oldalán állni a devizahitelek kérdésében, a monopolszolgáltatók oldalán állni a rezsicsökkentés ügyében, s a terroristák oldalán állni a migránskérdésben még a saját szavazótáborok egy részének elvesztéséhez is vezet, nemhogy tudna ez újabb szavazatokat hozni.

Most hát, hogy Orbán komoly mértékű béremelést jelentett be, a ballib politikusok zöme a hallgatást választotta, s még a ballib megmondóemberek zöme is inkább elbagetellizálni igyekszik az emelést, nem támadni azt. Meglepő, de a ballibek képesek tanulni a múltból.

Persze hátul, csendben most is megy a morgás. Lám, az egész gazdaság csődbe megy a "hatalmas bérek" miatt, de ez nehezen egyeztethető össze az eddigi szólamokkal, hogy miért magasabb 15 %-kal a szlovák bér a magyarnál. S persze halkan megy az évtizedes ballib panaszdal: nem elég magas az úgynevezett termelékenység, meg nem lehet fizetést adni a nemlétezőból, továbbá oda az ország versenyképessége.

Mi a valóság?

A magyar termelékenység nyugati szintű, ha nem így lenne, nem lennének az országban nyugati gyárak, üzemek.

A fizetés politikai kérdés, nem gazdasági sosem. Erőpozíció kérdése mennyi a profit és mennyi a bér, ez nem gazdasági kérdés.

A versenyképesség szó pedig perverzió. Valós jelentése: mi éri meg jobban a tőkéseknek? Természetesen  a tőkének az a legideálisabb, ha kicsik a bérek és így nagyobb a profitja. De ez kit érdekel a tőkén kívül? Senkit.

Számtalan liberális blog és más média számolt be arról, hogy a Lipóti Pékség nevű magyar cég egyik egységében aláírásokat gyüjtöttek 1 napig a házasság összeurópai védelme mellett.

Közben a cég hivatalosan nyilatkozatban határolódott el, az aláírásgyűjtést betiltva. Pontosan erre számítottam a hír meghallása pillanatától.

Kell ennél nagyobb bizonyíték arra, hogy Magyarország liberális demokrácia (sajnos)? Hiába tiltja a magyar alkotmány az egyneműek "házasságát", ellene mégse lehet szabadon aláírást gyűjteni. Furcsa, nem? Pedig nem az.

Számtalan cég van Magyarországon, mely rendszeresen kiáll a homoklobbi mellett. Minden nyáron a budapesti homokbüszkeségi menet alkalmából sok cég áll ki az esemény mellett. (Köztük van egyébként az én munkahelyem is.)

Most képzeljük el, mi lenne, ha ugyanabban a pékségben az egyneműek "házasságának" magyar alkotmányos tilalma ellen lett volna aláírásgyüjtés! Ebben az esetben persze a liberális médiák ezt természetesen bátor, civil kiállásként írták volna le. S ha bárki elmondta volna azt az érvet, ami most elhangzott - azaz: miért foglalkozik egy kereskedelmi egység politikával? - arra ugyanezek rávetették volna magukat.

Magyarország ma is a liberális rend része, ez olyan erős, hogy működik az alkotmánnyal szemben is, a kormánnyal szemben, sőt a magyarországi lakosok nagy többségével szemben is! Egyszerűen az a liberális narratíva van hatályban, melyben a homoklobbista aktivizmus támogatása semleges magatartásnak számít, míg ellenzése botrányosnak. (Nyugaton a helyzet rosszabb persze: ott a semlegesség is botrányos ma már.)

S a helyzet abszolút nem ugyanaz, mint az USA-ban, ahol sok cég nem mer a homoklobbi ellen fellépni, szimpla kereskedelmi okokból. Az amerikai homoklobbi bivalyerős szervezet, s komoly erőforrásai révén valóban képes jelentős kárt okozó bojkottot szervezni a "renitens" cégek ellen, így a cégek szimpla önérdekből se mernek ellenkezni. Azaz egy amerikai cégnek van valós hivatakozási alapja:  nem akarunk öngyilkosak lenni, inkább alkalmazkodunk. De Magyarországon a homoklobbi harmatgyenge, egy általa szervezett bojkott valószínűleg csak ellenhatást érne el: a bojkottált cég forgalma növekedne. S mégis, a cég nem mer ellenállni. Ami egyetlen dolgot jelez: a liberális értékrend a magyar társadalmat mélyen átszőtte immár és megfertőzte.

Egyébként itt támogatható a pékség harca a homoklobbi ellen.

Az ortodoxián belüli legnagyobb szakadás az óhitűek.

Az ortodoxián belüli egyházszakadások legérdekesebb jellemzője az, hogy az egymástól elszakadt szervezetek dogmatikailag 100 %-ban ugyanazt tanítják. Ennek oka a keresztény dogmatika ortodox szemlélete.

A katolicizmus egyik fontos tanítása a dogmafejlődés tana, azaz az a tanítás, hogy bár Isten egyszerre megadta a teljes tanítást az Egyház alapítása idején, ez a tanítás az időben folyamatosan bontakozik ki, azaz az Egyház hirdethet ki új dogmákat ennek alapján. Ezzel ellentétben az ortodoxia tagadja a dogmafejlődést, azaz azt hirdeti, minden dogma a kezdetektől jelen volt, esetleg csak az írásbeli megfogalmazásuk késlekedhet az időben.

A gyakorlatban persze nehéz a kettő között különbséget tenni, hiszen könnyen belátható, az amit az ortodoxia írásbeli megfogalmazásnak mond, az mondható a katolicizmus által dogmafejlődésnek, de ennek ellenére az eltérő hozzáállás eredménye mégis az, hogy az ortodoxia nem hirdet ki új dogmákat, míg a katolicizmus igen. Annyira így van, hogy míg a katolicizmusban létezik hatóság a dogmakihirdetésre, ez a római pápa, addig az ortodoxiában egyszerűen nem létezik egyházi fórum, mely jogosult lenne dogmát megállapítani. Az egyetemes zsinat sem alkothat dogmát, az is csak írásbeli formáját adhatja meg a kezdetektől létező dogmának, s az egyetemes zsinatnak sincs abszolút hatalma!

Ez tehát az oka annak, hogy az ortodox fősodor és az ortodox szakadárok között nulla a dogmatikai különbség. Az összes létező eltérés kánonjogi, sosem dogmatikai. A szakadárok és a fősodrúak teljesen ugyanabban hisznek.

Mivel a szakadás leginkább az orosz ortodoxiát illeti, röviden az Orosz Ortodox Egyház története. A keleti szláv területen a IX. sz. közepén jelentek meg először misszionáriusok, a lassan kialakuló egyházszervezet a Konstantinápolyi Egyház részeként kezdett működni. Ez így maradt az orosz állam megalapítása (862) után is egészen 1589-ig, amikor az Orosz Egyház hivatalosan is függetlenné (autokefállá) vált a Bizánci Egyháztól, mindkét fél által elismerten.

A gyakorlatban 1448-1453 között is független volt az Orosz Egyház, de ez még nem volt elismert tény. 1448-ban a Bizánci Egyház csatlakozott a katolicizmushoz (firenzei únió), mely lépést az Orosz Egyház nem ismert el, kimondta egyoldalúan saját függetlenségét. Amikor azonban 1453-ben a Bizánci Egyház felmondta a katolicizmussal való úniót, az Orosz Egyház ismét elismerte maga fölött a konstantinápolyi pátriárka főhatalmát.

A papocezarista nyugati, katolikus egyházmodellel szemben az ortodox egyházmodell a "szimfónia" tételen alapszik, melynek lényege: a keresztény államban a világi hatalom és az egyházi hatalom egymás kiegészítik, egyik se törekszik a másik feletti hatalomra. A valóságban ez a modell sokszor nem érvényesült, helyette a cezaropapizmus érvényesült: azaz állam dominált az Egyház felett.

Oroszországban egészen a XVII. századig a szimfónia érvényesült. Témánkkal szoros kapcsolatban áll ez a kérdés!

A mordvin nemzetiségű Nyikon 1652-ben lett moszkvai pátriárka, hatalmas tervei voltak. Az 1523-ben megfogalmazott harmadik Róma elmélet - "два Рима падоша, а третей стоитъ, а четвертомꙋ не быти" = "két Róma elesett, a harmadik áll, s nem lesz negyedik" - alapján, mely szerint Moszkva a kereszténység örök központja, miután az eredeti Róma és Konstantinápoly (a második Róma) elestek, Nyikon arra számított lehetséges lesz az egész ortodox világ egyesítése Moszkva hatalma alatt. Nyikon úgy gondolta, hogy a régebbi görög hagyományokhoz alkalmazkodnia kell az orosz ortodoxiának - volt több eltérés is a görög ortodox és az orosz ortodox szokások között -, ugyanis ez elősegítené a közös létet, s nyilván a későbbi orosz hagyománynak kell alkalmazkodni a korábbi göröghöz.

A legnagyobb és legvitatottabb eltérés a keresztvetés módja volt. Oroszországban a kétujjas keresztvetés volt divatban.

kétujjas keresztvetés

Ezzel szemben az ortodoxia görög hagyományában a háromujjas.

háromujjas keresztvetés

Nyikon tényként fogadta el, hogy a kétujjas verzió kései orosz változztatás, így vissza kell térni az eredetire. Most már tudjuk, tévedett, a korai kereszténységben nem volt egységes keresztvetési mód, a kétujjas keresztvetés is használatban volt, sőt az ötujjas is, nem csak a háromujjas.

kétujjas keresztvetés IV. századi görög ikonon

a mai katolicizmusban szinte kizárólagos az ötujjas keresztvetés

A XVI. századi Oroszországban azonban a kérdésből hatalmas botrány lett. Az orosz egyházfő által bevezetett háromujjas keresztvetést sokan eretnekségnek, nyugati hatásnak minősítették. Az ellenálló mozgalom élén Avvakum Petrov presbiter állt.

Közben azonban, sajátos módon, a valóságban sem Nyikon pártja, sem Avvakum pártja nem nyert. A cári hatalom számára terhes lett az egyházi-állami szimfónia, mely korlátozta a cár teljhatalmát, így az egyházi konfliktust az állami hatalom ügyesen felhasználta saját céljaira. Az 1666-ban összehívott moszkvai egyházi gyűlés erős cári befolyás alatt elítélte mind Avvakumot, mint Nyikont. Avvakumot eretnekség miatt, Nyikont pedig államellenes tevékenység miatt, mivel nem volt hajlandó elfogdni, hogy a cár az Egyház felett áll. Mindkettőjüket számúzték, majd 1682-ben Avvakumot ki is végezték - máglyán elégetéssel.

Ezzel az Orosz Egyház a szimfónia tanról áttért a cezaropapista modellre. Ennek legfőbb jellemzője, hogy a moszkvai pátriárka 1700-ban bekövetkezett halála után - a moszkvai érsek-metropilitiák 1589 óta kezdték viselni a pátriárkai címet - az állami hatalom nem engedett több pátriárkaválasztást, ettől kezdve az Orosz Egyház vezetője egy a cár által kinevezett világi adminisztrátor volt. I. Péter cár még azt is tervezte, hogy - az anglikán modell alapján - saját magát nyilvánítja az Egyház vezetőjévé, de végül ezt nem valósította meg. Végül az Orosz Egyház csak 1917-ben, a lenini hatalomátvétel utáni napokban állította vissza a patriárkai tisztséget.

Minden üldözés ellenére azonban Avvakum hívei, akiket immár óhitűeknek szokás nevezni megmaradtak. Az üldözés ellenük később ellenük már kevésbé drasztikus lett, gyakorlatilag a magasabb adókkal való sújtást jelentette. Jelenleg kb. 2 millió óhitű él a világban, a legnagyobb részük Oroszországban. (Van jelentős számú óhitű hívő Romániában is, ezek Oroszországból elmenekült hívek utódai.) Több csoportjuk van, a legnagyobb a Moszkva központű Orosz Ortodox Óhitű Egyház.

balról: Kornyilij érsek-metropolita, az óhitűek vezetője, jobbról: Kirill pátriárka, a "hivatalos" egyház vezetője

A "hivatalos" és az "óhitű" egyház között ma már nincs ellenségeskedés, bár nincsenek ma sem egymással egyházi közösségben. A XVIII. sz. végén alakult ki a hivatalos egyházban az úgynevezett Egységes Hit mozgalom, mely azért harcol, hogy az óhitűek szertartásai legyenek elismerve, azaz legyen kimondva az 1666-os eretnekvád visszavonása. Ez részben megtörtént: a vád nem lett ugyan visszavonva, de az óhitű szertartások szabadon használhatók. Az Egységes Hit mozgalom egyes óhitűeket visszahozott a hivatalos egyházba, de a nagy többség maradt elszakadva.

A XX. században további szakadás történt az Orosz Egyházban, de immár politikai alapon. Az 1917-ben visszállított pátriárkátusi intézmény első birtokosa Tyhon pátriárka (1917-1925 között volt pátriárka) semleges maradt az orosz polgárháborúban, azaz nem állt ki sem a kommuisták, sem a fehérek, sem a monarchisták mellett. Ez azonban egyik félnek se felelt meg: a kommunisták számára szovjetellenesnek minősült Tyihon, az ellenoldal számára pedig kommunista kollaboránsnak. 1927-ben a Szovjeúnió területén kívüli orosz ortodox egyházközségek kijelentették, hogy a moszkvai egyházi vezetés a kommunista állami vezetés befolyása alatt nem képes a továbbiakban ellátni szerepét, így hivatalosan elszakadtak, megalakítva a Határontúli Orosz Ortodox Egyházat, New York közponntal. A Határontúli Orosz Ortodox Egyház 2008-ban újraegyesült a moszkvai egyházzal.

Lavr New York érsek-metropolitája és II. Alekszij moszkvai pátriárka az újraegyesülés aláírása után Putyin beszédét hallgatják

A kommunista korszakban történt próbálkozás egy új, kommunistpárti egyház alapítására is Élő Egyház név alatt. Látványos sikertelenség után, Sztálin 1943-ban gyakorlatilag bezárta ezt a felekezetet, miután a hivatalos egyház ígéretet tett a szovjet vezetés felé, hogy tartózkodni fog a politikától, nem fog fellépni a szovjet politikai irány ellen, cserébe Sztálin visszaadta a korábban elkobzott egyházi vagyon egy részét.

Nyugaton sokan nem értik, hogyan lehetséges, hogy az orosz és az ukrán identitás gyakran átmegy egymásba, sokszor egyetlen családon belül is megesik, hogy a család egyik része orosznak, a másik rész ukránnak vallja magát.

A magyarázat a két nemzetiség egymástól való késői elkülönölése, s ezen elkülönülés megszakítottsága a történelem folyamán.

A keleti-szláv törzsek eredeti területe a mai Ukrajna északi  és középső része, a mai Belarusz középső és keleti része, s az ezekkel határos mai orosz területek lehettek, északon egészen a Ladoga-tóig.

Az orosz állam alapítása 862-ben történt. Hozzá kell tenni, az „orosz” ekkor még minden keleti-szlávot jelentett, oroszul különbséget is szokás tenni Русь és Россия között, bár melléknévként mindkettő русский. Az eredeti „orosz” nevet a mai oroszok megtartották, míg a másik három kelet-szláv nép más nevet választott, kivéve a ruszinokat, akinek saját nevük  русин szintén a Rusz szó egyenesági leszármazotja.

a keleti szláv törzsterület a IX. század közepén

Az orosz állam megalapításának sajátossága, hogy azt nem szlávok, hanem vikingek alapították meg. Az orosz őskrónika szerint két szláv és két finnugor törzs elhívták Rurikot, hogy uralkodjon felettük. Az állam központja Novgorodban volt, ez akkoriban jelentős város volt, míg ma kisváros – nagyjából félúton fekszik a mai Moszkva és Szentpétervár között.

Az állam lakossága kb. fele-fele arányban lehetett szláv és finnugor, vékony viking uralkodó réteggel. A Rurik-dinasztia természetesen hamar elszlávosodott, ahogy ez a finnugor lakosság zömével is megtörtént. Az orosz uralkodók egészen a XVI. sz. végéig a Rurik-dinasztiából származtak.

Az új állam azonnal terjeszkedni kezdett, déli irányban a többi keleti-szláv törzs felé és keletre a finnugor területek – a mordvák és marik földje – felé. 882-ben a főváros átkerült Kijevbe, innen az állam neve „Kijevi Rusz”.

A XII. században elkezdődött a központi hatalom meggyengülése. Három hatalmi központ alakult ki: északon Novgorod központtal, nyugaton Kijev központtal, keleten pedig Vlagyimir központtal (jelenleg kisváros a mai Moszkvától kb. 200 kilométerre keleti irányban). Érdekes fejlemény, hogy a három állam egészen más politikai rendszert fejlesztett ki. A kijevi államban erősen hatott a közép-európai, elsősorban lengyel befolyás, lassan rendi monarchia kezdett kialakulni. A novgorodi államban a skandináv minta hatott: ott oligarchikus köztársaság lett, az államot a gazdag polgárok által megválasztott tanács irányította, a fejedelem pedig gyakorlatilag a tanács által kinevezett fő tisztviselő volt. A vlagyimiri államban pedig a mongol-türk hatás hatott: patrimoniális monarchia alakult ki.

A vlagyimiri állam hamarosan meghódította a kijevi állam keleti felét, magát Kijev várost is, azonban ez nem változtatott azon, hogy hamarosan mindhárom állam független léte véget ért. Ennek oka a magyarul tatárjárásnak nevezett esemény, mely a mongolok nyugati terjeszkedését jelentette. Míg Magyarországon a tatár (mongol) uralom ideiglenes jelenség volt, az orosz földeken a mongolok tartósan berendezkedtek, létrehozva Arany Horda nevű államukat.

A novgorodi állam tudatosan az Arany Hordának való behódolást választotta a svédek felől érkező veszéllyel szemben 1240-ben. A vlagyimiri állam már 2 évvel korábban az Arany Horda vazallusa lett. Kicsit később ugyanaz lett a sorsa az immár Galíciában létező nyugati-orosz államnak.

A mongol uralom gyengülése azonban keleten és nyugaton más-más eredményt hozott. A nyugati részek már a XIV. sz. közepén felszabadultak a mongol uralom alól, azonban a terület nem nyerte vissza függetlenségét, hanem felosztásra került Lengyelország és Litvánia között. A hatalmasra nőtt Litvánia – a XV. század elejére magában foglalta a mai Belarusz és Ukrajna legnagyobb részét, de a mai Oroszország középnyugati részeit is – sajátos állam volt, 10 % litván és 90 % szláv lakossággal, a fő hivatalos nyelv a rutén (gyakorlatilag a keleti-szláv nyelvjárások nyugati részén alapuló nyelv) volt. A keleti részeken a vlagyimiri állam meghódította Novgorodot, az egyesült állam fővárosa Moszkva lett.

Így tehát létrejött a első szakadás. Keleten a független, Moszkva központú állam. Nyugaton pedig a litván és lengyel uralom alatt élő többi keleti-szláv. Úgy tekinthető, hogy az előbbiek utódai a mai oroszok, az utóbbiaké pedig a mai belaruszok és lengyelek. (A ruszinok szakadtak el a legkorábban, tulajdonképpen ők azok a keleti-szlávok, akik magyar uralom alá kerültek már a X. században.)

A helyzet azonban bonyolultabb ennél, mivel a szétszakítottság nem maradt meg. Az orosz állam a nyugati területeket idegen uralom alatt lévő orosz területeknek tekintette, így Moszkva egyik célja azok visszaszerzése lett. Ez szinte teljesen sikerült is a XVII. század középére, amikor Ukrajnában felkelés tört ki, Bogdan (ukránul: Bohdan) Hmelnyickij vezetésével a lengyel uralom ellen, a felkelők 1654-ben kimondták csatlakozásukat Oroszországhoz.

Így tehát a keleti és nyugati lakosság ismét egy államba került 400 év után. Lengyel uralom alatt csak a mai Belarusz legnagyobb része és Ukrajna nyugati sávja maradt, ez a rész 120 évvel később lett felosztva Ausztria és Orország között – lásd Lengyelország három felosztása -, amikor Galícia osztrák uralom alá került, míg a többi keleti-szláv terület Oroszország rész lett.

Az orosz részen az ukránokat és a belaruszokat egyszerűen az orosz nép sajátos, területi csoportjának tekintették, az „ukrán” szó eleve nem volt használatos, helyette a „kisorosz” elnevezés volt divatban. Viszont az osztrák uralom alatti, galíciai ukránok se nevezték magukat ukránnak, ők a „rutén” elnevezést kedvelték, a szó számukra a Kijevi Russzal való kapcsolatra utalt, míg az „ukrán” szót kissé sértőnek tekintették, hiszen a szó jelentése eredetileg „határmenti ember”. Az „ukrán” szó gyakorlatilag csak a szovjet korban vált egyedülállóvá, a szovjet állam ezt az elnevezést kizárólagossá tette, kijelentve, hogy a „kisorosz” pejoratív, orosz soviniszta ízű elnevezés.

Míg Ausztriában egyértelműen nem hatott az orosz befolyás, ott az ukrán identitás megerősödött, s ez megmaradt azután is, hogy ez a terület a háború után Lengyelországé, majd 1939-től – lásd Molotov-Ribbetrop paktum - a Szovjetúnióé lett. Ezzel szemben a szovjet Ukrajna keleti és középső részen vagy eleve sosem alakult ki ukrán identitás vagy ez az orosz identitással párhuzamos volt.

A küzhidelemmel ellentétben, a vallásnak kevés a szerepe az ukrán identitásban. Ami tény: a katolikus ukránok – ez kb. az ukránok 15 %-a – esetében szinte kizárólagos az ukrán identitás, de ennek oka inkább földrajzi: a katolikus ukránok zöme azon a területen él, mely 1939 előtt Lengyelországhoz tartozott, azaz évszázadok óta nem állt semmilyen kapcsolatban Oroszországgal. Viszont az ortodox ukránok – a lakosság 85 %-a – között előfordul ugyanúgy a tiszta ukrán identitás, mint a kevert identitás.

A kubai lányok esete, pont olyan, mint az amerikaiké.

Ahogy az amerikai vicc mondja: távoli, egzotikus szépségek, azaz minél távolabbról nézed őket, annál szebbeknek látszanak.

Amerikát csak filmekből ismerő emberek számára megdöbbentő élmény szokott lenni az első látogatás az USA-ban. A sok amerikai film alapján sok szép nőre számítanak, aztán kiderül a mellbevágó valóság: tele az ország úgynevezett "plusz szájz" modellel, magyarul iszonyúan elhízott, igénytelen kinézetű nővel, s a filmbéli állítólagos átlagamerikai nő csak egy vékony réteg.

Hát, Kubával a helyzet hasonló. Elterjedt a hír a gyönyörű kubai nőkről, míg Kubába érve jön a valóság: a kubai nők nagy része csúnyán el van hízva, különös tekintettel  a derékbőségre és a fenék méretére.

Aki tehát azt hiszi, minden sarkon Gloria Estefan fog szembejönni, az igencsak meglepődik.

A kubai nők helyzete: az említett  "plusz szájz" model a többség és van egy nagyon szép, gyönyörű, de vékony réteg. Középső helyzet szinte nincs. Aki szép, az nagyon szép, de a többség nem szép.