bircahang

Miután a fenti témában láttam már kb. 30 ballib cikket, gondoltam, magam is megírom a választ a kérdésre.

A rövid válasz: sehogy.

De kicsit hosszabban is megfogalmaznám ezt.

Ahhoz, hogy nyerni lehessen egy választáson több esély is van, alapvetően azonban 2 fő pontban foglalható össze ez:

• a hatalmon lévők politikája olyan rossz, hogy a nép bárki másra hajlandó szavazni, csak bukjon meg az éppen hatalmon lévő gárda,
• el kell hitetni a néppel, hogy az ellenzék képes jobban képviselni a nép érdekeit, mint a hatalmon lévők.

Lássuk csak!

Az első pont nem ér. A Fidesz-kormány nem rosszabb az előző ballib kormánynál. Nem ért el látványos eredményeket, de katasztrófát se produkált. Maradt a lassú fejlődés, mint ami van 1990 óta, maradt a folyamatos elmaradás a nyugattól, amin senki se tudott változtatni azóta. Az ellenzékből csak a Jobbik nem volt még hatalmon, de nehezen hihető, hogy ők rendelkeznének valamiféle csodarecepttel erre vonatkozóan. Azaz a nép nincs kormányváltó hangulatban.

A második pontot illetően a ballib ellenzék ássa maga alatt a talajt: mindig olyan érvek mentén kritizálja a Fidesz-kormányzatot, melyek idegenek a kisembertől. Lásd: rossza  rezsicsökkentés, mert csökken a közműcégek profitja. Na most, ki az az ember, akit mozgósítana, hogy pár szegény szerencsétlen nagytőkés jövedelme picit csökken? Ezen még az elkötelezett ballib szavazó is nevet.

Röviden összefoglalva: a ballib ellenzék üzenete a választók felé abszurd. Kb. ezt mondják: szolgáljuk ki még jobban a nyugatot, vegyünk részt lelkesen a NATO agresszív politikájában, segítsük a nagytőkét, hogy ne csökkenjen  a profit egy fillérrel se.

Na most, erre ki szavaz? Senki.

A magyar kormányzat, nagyon helyesen, rendet próbál tenni a civil szférában. A minta a vonatkozó izraeli és orosz szabályozás.

Az izraelit nem ismerem, az oroszt igen. A lényege: minden szervezet szabadon működhet – kivéve a kifejezetten betiltottakat -, de amennyiben az külföldi finanszírozást kap, az illető szervezet külföldi lobbista szervezetnek minősül, s ezt a tényt köteles magáról közzétenni.

Teljesen logikus, hiszen milyen alapon hazudhatná magát egy lobbista szervezet civil szervezetnek. A lobbista valakinek az érdekét képviseli, azét, akitől pénzt kap – ezzel semmi gond, de ezt miért kellene titkolni.

A ballibek persze már tiltásról beszélnek, pedig erről szó sincs,

A ballibek a fiatalokra összpontosítanak, ez alatt azokat értve, akik ma 35 év alattiak. Ez az a réteg, melynek vagy nincsenek semmilyen emlékei a magyarországi kommunista rendszerről, vagy ilyen emlékeik csak általános iskolás diákként vannak.

Mivel ezeknek a fiataloknak nincsenek saját biztos emlékeik, könnyedén megtéveszthetőek. Ennek alapvetően két vetülete van, a Kádár-rendszer oktalan dicsérete és az oktalan rémisztgetés.

Eddig a szereposztás az volt, hogy az úgynevezett „jobboldal” rémisztgetett, az úgynevezett „baloldal” meg dicshimnuszokat zengett Kádár rendszeréről.

Én magam – mint az idősebb nemzedék tagja – jókat szoktam mulatni mindkét típusú ferdítésen. Mert amikor, egy részről az ember azt hallja, Kádár alatt csak párttagok utazhattak külföldre, tisztelegni kellett az osztályfőnöknek, s aki nem volt KISZ-tag, azt kirúgták az egyetemről, valamint be volt tiltva a puncsízű fagylalt (nem vicc, ezt tényleg olvastam egy harcos antikommuistától pár éve!), más részről meg azt, hogy korlátlanul lehetett utazni, a KISZ-gyűléseken szabad viták voltak, gyakorlatilag szabad választások voltak, s pár tabut leszámítva sajtószabadság volt az országban, cenzúra nem létezett semmilyen alakban – nos, az ilyesmiken csak röhögni lehet.

Mostanában fordulni látszik a szerep. A „baloldal” kezd rémmeséket terjeszteni a kommunista rendszerről. Ennek oka persze az orosz kapcsolat, manapság ki van adva, hogy minden „demokrata” köteles gyűlölni mindent, ami orosz, márpedig az axióma szerint a kommunizmus egy olyan orosz izé.

Az egyik fideszes megmondóember elmondta a napokban magáról, hogy 1989-ben KISZ-titkár lett egy főiskolán. Azonnal be is indult a halálhörhés ballib oldalról, számtalan demagóg ökörséget elgágogva.

Tisztázzuk hát mi is a valóság! 

1. A KISZ-titkárok nem voltak sosem vezető emberek, még a Kádár-rendszer kemény időszakában sem, kivételt csak egyes nagyvállalatok, egyetemek jelentettek, s természetesen a KISZ KB-t kivéve. De még ezek az emberek is erős középszintű vezetők voltak, nem valódi döntéshozók. Egy jó helyen lévő KISZ-titkár, ha jó kapcsolatai voltak, esetleg ki tudott könyörögni magának vagy ismerősének egy szolgálati lakást, tudott segíteni valakinek, aki bajba keveredett, vagy tudott kicsinyes bosszúval élni valakivel szemben, mindez nagyon korlátozottan.
2. Még a pártitkárok között is csak a fontos helyen lévők számítottak csak hatalmi tényezőnek. Egy gyár vagy üzem pártitkára jellemzően az illető intézmény vezetőjével együtt döntéseket hozhatott, az adott kereteken belül. Egy község, város párttitkára pedig az illető település első számú vezetője volt. De egy szimpla alapszervezeti pártitkár a nullához közeli hatalmat birtokolt.
3. A KISZ-tagság már a 70-es években se jelentette ideológiai elkötelezettséget, sőt a párttagság sem. Ahol egy darab párt és egy darab ifjúsági szervezet van, ott az egy darab szervezetben való tagság semmit se jelent.
4. Aki a rendszerváltozás kezdetétől annak végéig – 1988-1990 között – bármilyen szerepet betöltött a kádárista szervezetekben, annak nulla jelentősége volt. Tessék megkapaszkodni: Gyurcsány KISZ KB-tagsága is jelentéktelen volt, mert csak 1988-ban került oda.

Azért az vicces mindenképpen, hogy a ballib mitológia szerint az MSZMP KB-ban vezető pozícióban lévő Németh, Kovács, Horn, stb. nem felelősek a kommunista rendszerért, míg bárki, aki bármilyen alacsony beosztást is betöltött Kádár alatt és most nem ballib, az mindenért bűnös.

Mindig idők legrosszabb társadalmi rendjében élünk. Pár évvel ezelőtt magam is azt hittem, ez a lehető legjobb társadalmi berendezkedés, ezért ez számomra személyesen is keserű felismerés.

Az ősközösségben kombinálódott a magántulajdon és a közösségi tulajdon. Alapvetően a társadalom egyenlő emberekből állt, a vezetés konszenzusos alapú volt, melynek legitimítása a szakrális szférából eredt.

Az ősközösség felbomlása az államszervezet kialakulásának ideje. Sokféle irányba ment a folyamat. A nomád népeknél a katonai demokráciák domináltak, a letelepedett népeknél növekedett az egyenlőtlenség. De ez utóbbiaknál is mindig megmaradt a közösség tudata. Ennek talán legjellemzőbb példája az egyiptomi királyság, ahol a szakrális és világi teljhatalmat birtokló fáraó intézménye egyszerre létezett a kiterjedt szociális állammal és a rabszolgaság szinte teljes hiányával.

A középkor sokféleképpen alakult. A feudalizmusnak nevezett rend gyakorlatilag csak Nyugat-Európában létezett teljes mértékben, már Magyarországon is ennek egy specifikus változata volt. Még keletebbre, pl. Oroszországban a feudális típusú rend sosem törte meg a közösségi alapú rendet. Az iszlám világban pedig a katonai demokrácia hagyományai tovább éltek a középkorban is. Érdekes az Új Világ helyzete is: az Azték Birodalom rendszere mintha egyfajta keverék lett volna a nyugat-európai és az iszlám modell között – szakrális uralkodó, kiterjedt magántulajdon, nagy vagyonok, a vezető réteg kiszolgáltatottsága a központi hatalomnak -, ezzel szemben a kontinens másik nagy állama, az Inka Birodalom az ókori Egyiptomra emlékeztetett, azaz az állam fokozott szerepe a gazdasági életben, a magántulajdon korlátozott jellege.

Növekedett szinte mindenhol a társadalom tagjai közti függőség, a közösség azonban minden saját elemét szükségesnek tartotta, ebből fakadóan megmarad a közösségi tudat.

A katasztrófa a liberalizmus győzelmével kezdődött. Az egyén szuverén jogaira támaszkodás a gyakorlatban azt jelentette: immár az elitnek nincs semmilyen felelőssége az alsóbb rétegek felett. Hiszen mindenki egyenjogú, szabad ember, mindenki csinál, amit akar. A társadalom lassan atomizálódott, kezdetben a vallás megmaradt még összekötő elemként, majd a szekularizáció előrehaladtával immár ez a kapocs is megszűnt. A nemzeti kereten kivül nem maradt semmilyen közösségi tudat, a liberalizmus direkt rá is épített erre a teljesen természetellenes nacionalista elvek kötelezővé tételével.

A mai modern liberalizmus rosszabbított a helyzeten, egyesek ezt egyenesen posztliberális államnak is nevezik, arra hivatakozva, hogy sok minden megváltozott a klasszikus liberalizmushoz képest. Én nem szeretem ezt az elkülönítést, szerintem az alapok megmaradtak. De mindegy hogyan nevezzük, a tartalom a lényeg! A klasszikus liberális társadalom legalább nem tagadta az elnyomott rétegeket kultúráját, abba nem próbált durván beavatkozni a nemzeti keretek erőltetését leszámítva. Pl. nem akarta az amerikai elit tiltani a néger rabszolgák saját kultúráját, azt elfogadta, sőt integrálni igyekezett az.

A liberalizmus mai, végső stádiumában már ez se igaz. A rendszerurak – a globálkulákok és médiáik – ma már nem tűrnek aitonóm szférákat, igyekeznek minden liberális kényszerzubbonyba parancsolni. Az elnyomottaknak – nevezzük őket posztproletároknak – ma már az is tilos, ami 200 éve engedélyezett volt az amerikai néger rabszolgáknak.

Egyetlen út: megteremteni az autonómia kis köreit.

A liberális hatalom a lakosság szellemi fertőzése mellett fizikailag is igyekszik a társadalmat megbetegíteni.

Ennek egyik eszköze napjainkban a marihuana legalizálásának követelése.

A drogkereskedelem napjaink fontos problémája, s a harc ellene kilátástalan sajnos. Túl hatalmas érdekek állnak mögötte.

De személyesen megtehetjük azt, ami tőlünk telhető. Határozottan nemet kell mondani mindenre, ami a drogkultúrával bármilyen kapcsolatban áll.

S ha van merszünk, felléphetünk keményebben is, persze ez kockázatos, azaz óvatosság szükséges ilyen esetben, Mindenesetre ha pl. marihuana terjesztőt látsz bárhol, erkölcsileg teljesen megengedhető az illető fizikai likvidálása. Hamis kegyelet ezt a humanizmus nevében nem megtenni.

Egyesek most azt mondhatják, hülyeséget beszélek, mivel sok emberi kultúrában bevett szokás ősidők óta  hallicugén szerek alkalmazása. Igenám, de ezt csak kiválasztott emberek csinálták (lásd sámánok), nem a társadalom minden egyes tagja.