bircahang

A Menón fő témája: a jó erkölcs, a jóság, az erény hogyan érhető el. Erről folytat vitát Menón és Szókratész. Menón Szókratész kortársa volt és ismert közéleti személyiség.

Az első kérdés annak meghatározása mi is a jó erkölcs. Menón felsorol több dolgot - igazságosság, jámborság, hasznosság, stb. - melyet a jó erkölcs megjelenésének tekint, de Szókratész rámutat, ez nem válasz, hiszen pontosan az a kérdés, hogy ezen jónak tekintett tevékenységeket mi teszi jóvá, azaz magát a jó erkölcsöt, magát az erényt kell meghatározni, nem felsorolni, hogy az miben nyilvánulhat meg. Szókratész a mértani idomokat hozza fel példának: a "mi a mértani idom?" kérdésre se lehet válasz az, hogy felsorolunk egyes idomokat.

Menón ekkor azt a meghatározást mondja az erényre: a szép - mely azonos a jóval - akarása és a képesség elérésére. Felmerül: van-e ember, aki akarja tudatosan a rosszat, a válasz: nem, ez nem lehetséges, aki rosszat akar, az is valójában jót akar, csak esetleg a rosszat tévesen jónak hiszi. Ebből viszont az következik: a jó erkölcs nem más, mint bármi elérésének képessége, hiszen mindenki jónak hiszi azt, amit el akar érni. Viszont fontos megállapítani: az elérés módja csakis igazságos és jámbor lehet, hiszen nyilvánvalóan nem nevezhetó jó erkölcsnek, erénynek, ha valaki a célját igazságtalan módon éri el. Viszont ezzel a meghatározás értelmetlen lett, körkörös érveléssé vált, mivel mind az igazságosság, mind a jámborság  már a legelején fel lett sorolva mint az erény megjelenési alakjai.

Mindkét tétellel egyetértek. Szubjektív módon rossz ember nincs, s a cél nem szentesíti az eszközt.

Menón felteszi a kérdést: hogyan vagyunk képesek megtalálni a választ a feltett kérdésre, mivel amit nem ismerünk, azt hogyan tudjuk megtalálni: hiszen ha meg is találjuk, hogyan tudhatjuk, hogy az, amit kerestünk? Ez egy alapvető gondolat: a megismerés egyik fő problémája.

Szokratész itt válaszként előadja elméletét az emberi tudásról. A lélek halhatatlan, már mindent látott mind a földi világban, mind a túlvilágon. A tudás tehát nem új ismeret szerzése, hanem már meglévő ismeretre való visszaemlékezés. Ennek igazolására Szókratész hivatja Menón egyik rabszolgáját, aki sose járt iskolába, nem kapott semmilyen oktatást. A rabszolgát egymást követő kérdésekkel rávezeti olyan ismeretekre, melyeket nem tudhat, többek között kiszámoltatja vele egy mértani idom nagyságát, amit a rabszolga helyesen teljesít, annak ellenére, hogy sosem tanult semmit erről a témáról. Szókratész rámutat: minderre a tudatlan rabszolga magától jött rá, nem volt honnan máshonnan megtudnia mindezt, azaz a kérdések segítségével képes lett visszaemlékezni arra a tudásra, mely halhatatlan lelkében már megvolt.

Ezután visszatérnek az eredeti témára, mi is a jó erkölcs, az erény. A jó erkölcs tudás-e, mert ha igen, akkor megtanulható, hiszen ebben az esetben már benne van a lélekben, azaz az ember képes visszaemlékezni rá. Minden tudás lehet jó is és rossz is azonban, minden a tudás felhasználásának módjától függ, ahogy pl. a bátorság lehet jó, ha értelemmel párosul, míg az értelmetlen bátorság, a vakmerőség rossz dolog. Az erény azonban mindenképpen jó, nem lehet rossz felhasználása, azaz nem egy a lélekben meglévő tudások közül. Azaz a jó erkölcs nem tanulható.

Lehet-e jó példák alapján elsajátítani a jó erkölcsöt? Nem lehetséges, hiszen ha így lenne, a jó erkölcsű apa fia is mindig erényes lenne, ami pedig a tapasztalatból tudhatóan nem igaz.

Kitérő a fő témától: a tudás és a vélemény különbsége. Bár a helyes vélemény - azaz a tudás nélküli helyes álláspont - is hasznos, mégis hasznosabb nála a tudás. Miért? Mert a vélemény, ha helyes is, ideiglenes  ismeret, míg a tudás a már említett lélekbeli visszemlékezés. A vélemény úgy válik tudássá, hogy az ember felismeri alapjait, amit nem más, mint a visszaemlékezés. Viszont egy cselekedet szempontjából mindegy, hogy annak alapja helyes vélemény vagy értelemmel párosult tudás, bármelyik is az alapja egy adott cselekedetnek, az jó cselekedet lesz.

S innen következik a probléma megoldása: a jó erkölcs, az erény nyilvánvalóan helyes vélemény. Fentről jön az emberre, mint minden más helyes vélemény, egyfajta isteni sors, melyben az értelem nem játszik szerepet.

Nagyon érdekes, hogy abban a vitában, hogy a világ megismerhető-e Platón nemcsak a megismerhetőség mellett érvel, hanem egyenes azt mondja, a lélek már eleve ismer mindent.

Én nem értek egyet azzal a tézissel, hogy a jó nem meglévő tudás. Szerintem mindenki tudja mi a jó, de egyesek direkt, makacs módon úgy tesznek, mintha nem tudnák. Ennek oka lehet tévképzet, de külső hatás is. A rossz külső hatástól a legtöbb ember képtelen megszabadulni, mert ösztönös emberi magatartás alkalmazkodni ahhoz, amit a közösség valamiről gondol.

Az első filozófusok.

Mivel Platónnál sokszor szóba kerülnek a kora előtti filozófiai elképzelések, szükséges egy alapvető tájékoztatás a témáról.

Nem írnék azonban részletesen, mert mindez megtalálható bármelyik filozófiatörténeti könyvben. Csak a fő irányzatokat említeném meg, azok szerintem legfontosabb releváns jellemzőivel.

A fő kérdések:

• miből és miért van, lett a világ?
• a világban tapasztalható sok dolog hogyan lett és miből?
• a dolgok hogyan lehetnek egyszerre állandóak és változók?

Az összes korai filozófusra jellemző a világközpontúság. Míg a modern kori filozófia leginkább az emberből indul ki, a premodern kor pedig Istenből, addig ez a legkorábbi filozófia a mindenségből. Ennek hatása az is, hogy ezek a filozófusok olyan kérdésekkel is foglalkoznak, melyek a mai fogalmaink szerint abszolút nem filozófiai kérdések.

A milétosziak az elsők. Őket monista természetfilozófusoknak szokták tekinteni. Azaz a természet megfigyeléséből igyekeznek levonni következtetéseket, a természetfelettit tagadják, s egyetlen alapalkotóelemre gondolják visszavezetni a mindenséget. Tehát a sokféleséget nem tagadják, de azt visszavezetik egyetlen lényegre.

Bár nem tagadják az isteneket, azokat az anyagi világ részének tekintik, az istenek egyfajta szuperhősök csupán, nem a valóság okai. A valóság oka saját magában van, az anyag tulajdonsága, hogy örökké való, nem keletkezett, mindig létezett, továbbá egyfajta rendben létezik, azaz van egyfajta természetes világrend, melynek alapja az, hogy a dolgoknak lelkük van. Ez hatalmas változás a korábbi korokhoz képest, amikor az emberek abban hittek, a világban nincs rend, hanem az valamiféle káosz.

Legfontosabb alakja Anaximandrosz. Anaximandrosz arra jutott, nem lehet mindennek az alapalkotóeleme egy ma is létező valami - ahogy ezt az irányzat két másik fő képviselője, Thalész és Anaximenész hiszik -, hiszen akkor miért vannak más dolgok is rajta kívül, miért nem alakul át minden más dolog ezen egyetlen alapelemmé. Anaximandrosz így egy absztrakcióval élt, azt mondta, mindennek az alapja a „határtalan” nevű meghatározatlan dolog.

Anaximandrosz azt mondja, az eredeti ősállapotban minden a „határtalan” volt, majd az, saját belső sajátosságainak köszönhetően szerveződött a mai ismert anyagokba, ebből lettek az istenek és az istenek világa is. A „határtalan” tartalmazott mindent, egymásnak ellentétes dolgokat is, melyek aztán függetlenedtek tőle. A világrend célja pedig ezen ellentétes dolgok egyensúlyának fenntartása.

A püthagoraszi iskola fő alakja természetesen Püthagorasz, aki Anaximandrosz tanítványa volt. Tőle vette át a „határtalan” alapalkotóelemet, mely mellett azonban az üresség is alapalkotóelem. A két alapalkotóelemből nem csak az anyag van, hanem a szellem is, mind az anyag, mind a szellem halhatatlan, de a szellem magasabb rendű anyagnál.

A határtalan úgy vált konkrét dolgokká, hogy magába szívta az ürességet, így a határtalan az üresség által elválasztott dolgokká lett, azaz a „határtalan” az anyag, míg az üresség annak formáját eredményezi, mely folyamat elvi alapja a matematikai szabályosság, mely harmóniában tartja  a mindenséget.

Az ember kettős lény: teste az anyagból van, lelke a szellemből, ez utóbbi halhatatlan.

Ez így azt hiszem egyfajta kategórialapú monizmusnak tekinthető.

Az epheszoszi iskola, s annak legfontosabb képviselője, Hérakleitosz. Ő is egyetlen alapalkotóelemet keres, mint a milétosziak, azonban azt nem egy konkrét dologban, hanem a változásban találja meg. Viszont csak az tud változni, aminek van önazonossága is, hiszen ha ez nincs, nem beszélhetünk arról, hogy egy adott dolog változik, ebben az esetben az egyes dolgok csak mindig egy pillanatra léteznének, míg helyüket átveszi valami más dolog. Ez abszurdum lenne, a folyamatos változás tehát nem véletlenszerű, hanem egyfajta belső rend eredménye, e rend alapja az, hogy minden egy, mely magában tartalmaz mindent és annak ellentétét is.

Érzékeinkkel felfogjuk az anyagi világot, mely örökké való, nincs kezdete vagy vége, viszont állandó átalakulásban van, míg lelkünkkel fel tudjuk fogni a logosznak nevezett belső rendet. Ez a logosz meghatározza mind az anyagi világot, mind az emberi lelkeket. A logosz Isten, de ez az Isten nem a világtól külön álló entitás.

Ez az első olyan elképzelés, mely értelmezhető a keresztény istenképhez hasonlóként. Bár ez az istenkép nem transzcendens, hanem az anyagi világban van meg, már nem is az anyag belső sajátossága. világ ezen alapelvét Hérakleitosz logosznak nevezi, amit a keresztény teológia is átvett. Érdekes véletlen: János evangéliumát - melynek első mondata a görög eredetiben tartalmazza a logosz szót szintén Epheszoszban írták, csak persze kb. 600 évvel Hérakleitosz után: Ἐν ἀρχῇ ἦν ὁ Λόγος, καὶ ὁ Λόγος ἦν πρὸς τὸν Θεόν, καὶ Θεὸς ἦν ὁ Λόγος. - a magyar fordítás szerint: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. - a magyar fordítás az „ige” szót használja a görög „logosz” szóra.

Az eleai iskola legfőbb képviselője Parmenidész. Nála az előbb említett egy már nem csupán minden dolgok lényege, hanem az egyetlen létező is, melyhez képest minden más látszat.

Ez így teljes szakítás a természetfilozófusokkal, hiszen ha a világ csak látszat, azon keresztül nem ismerhető meg a valódi létező. Míg a természetfilozófusok a tapasztalatból akartak levonni következtetések, a eleai iskola az ellenkezőjét vallja: csak a tiszta értelem alkalmas következtetések levonására. Az a legtisztább monizmus.

A lét egyenlő a létező létezésével, a gondolkodás pedig azonos a léttel, ennek az elképzelésnek a tarthatatlansága csak a XX. sz. elején kerül megmagyarázásra: a lét valójában több, mint a létezők létezése.

Elutasították a hagyományos istenképet, helyette Istent azonosították az egyetlen létezővel. Ez nem keresztény istenkép azonban, mert itt Isten maga az egyetlen létező.

A pluralista iskola fő képviselői Anaxagorasz és Empedoklész. tanításuk lényeg nagyjából úgy jellemezhető: a milétoszi és az eleai iskola nézeteinek összehangolása. Van a természet, annak alapalkotóelemeivel, de van egy külső erő is.

Empedoklész szerint 4 alapalkotóelem van (egyezően a hagyományos görög elképzeléssel ezek a föld, a víz, a levegő, s a tűz -, melyeket két egymással ellentétes szellemi erő, a szeretet és a viszály mozgat, az előbbi egyesíti a dolgokat, míg az utóbbi elválasztja őket.

Anaxagorasz szerint az anyagi világon kívül létezik egy önálló szellemi erő, mely megszervezte a szervezetlen anyagot és azt mozgásba hozta, míg az után az anyag már ment tovább saját szabályai alapján. A valóság alapja a dolgok „magvai”, minden dolognak megvan a maga „magva”, a világ minden része tartalmaz mindent, de a részek különböznek, mert bennük egyik vagy másik „mag” dominál. Az emberi lélek a szellemi erőhöz tartozik.

Az atomista iskola fő képviselője Démokritosz. Tanítása hasonlít a püthagoraszi iskolában abban, hogy az üresség az egyik alapalkotóeleme, míg másik az atom, minden anyag alapja az atom, mely egy oszthatatlan anyagi részecske, az egyes dolgok azért különböznek egymástól, mert bennük az atomok elrendezése eltérő. Bizonyos szempontból az eleai irányzat ellentéte ez: az eleaiak nem lehetséges mozgás, mert ehhez üresség kellene, míg az atomisták tényként elfogadják a mozgást, s ebből következtetnek az ürességre. Démokritosz fő újítása, hogy szerinte nincs se belső, se külső rendezőerő. A világ egyszerűen az atomok véletlenszerűnek tűnő, valójában tudományosan feltárható és előre meghatározott, szabályszerű mozgásának és kölcsönhatásának eredménye. A lélek létezik, de tisztán anyagi jelenség.

Démokritosz volt a hivatalos marxizmus, s személyesen Lenin kedvenc ókori filozófusa. A materializmus megalapítójának számított. Hiszen teljesen tagadott nem csak minden transzcendenst, de minden nem-anyagi szellemit is. Lenin korában mindez még teljesen tudományosnak is tűnt, hiszen minden arra mutatott: a világ a saját szabályai alapján működik, csak várni kell, hogy a tudomány felfedezze az összes természeti törvényt. Nincs szabad akarat, mindent természeti törvények határoznak meg, s eljön a nap, amikor minden törvényt tudni fogunk. Szabadság nincs, az csupán tudomásul vett szükségszerűség.

Aztán jött hatalmas pofára esés: a tudomány tényleg fejlődött, csak nem úgy, ahogy azt a materialisták szerették volna. A XX. századi fizika két hatalmas pofont kevert le a materializmusnak.

Az első: kiderült, hogy az atomnál kisebb részecskék világára nem érvényesek a fizika törvényei. Az szubatomi részecskék számára nincs maximális sebesség, a fénysebességnél gyorsabbak képesek mozogni, továbbá állapotuk függ a megfigyeléstől, valamint nem mérhető egyszerre a helyük és a mozgásirányuk. A következtetés: a szubatomi részecskék helyzete csak megközelíthetően jósolható, de nem állapítható meg rájuk semmilyen szabályosság.

A második: amikor mérhetővé vált a csillagrendszereknél nagyobb egységek sebessége is, kiderült: a galaxisokban sem érvényesek a fizika törvényei. Míg a Naprendszerben vagy más csillagrendszerben minden szépen működik, a bolygók sebessége kapcsolatban áll az illető csillag gravitációs erejével, addig a galaxisokban a csillagok sebességére ez nem igaz: nem olyan sebességgel keringenek galaxisuk központja körül, ahogy kellene. A modern fizika erre kitalálta a soha senki által ne tapasztalt sötét anyag és sötét energia fogalmát, ezek miatt nem felel meg a csillagok sebessége az elvártnak.

Ez kb. olyan, mintha azt mondanánk, hogy 2x2=4, de csak a földszinten, viszont a pincében 2x2 lehet bármi, a padláson pedig 2x2=2, mert a sötét padláslény - melyet soha senki se látott - megeszik 2-t.

Ennyit a tudományvallásról...

Nem véletlen, hogy a mai modern marxizmus hívei régóta nem hívei a marxi filozófiának, hanem csak közgazdaságtanát és politikáját támogatják. Lásd Latin-Amerikát, ahol a marxizmus máig tényező, de mindig együtt a katolikus világnézettel.

Monizmus és pluralizmus

Fontos ennek a két alapfogalomnak a tisztázása.

Sokféleképpen megfogalmazható, de a 3 alapvető: egzisztencia (létezés), szubsztancia (lényeg) és kategória alapon.

Létezésalapú monizmus és pluralizmus: minden egy vagy minden több? Azaz hány dolog létezik: egy vagy több?

Ha egy dolog létezik csak, ebben az esetben honnan van az a sok konkrét dolog, melyeket tapasztalunk?

Erre a két fő válasz:

• a konkrét dolgok csak látszatok, azaz érzeteink csalókák, ezért gondoljuk, hogy van több konkrét dolog,
• a konkrét dolgok az egy mesterséges, szubjektív felosztásának eredményei csupán.

Ellentéte ennek az elképzelésnek a létezésalapú pluralizmus, melynek állítása: több dolog van.

Lényegalapú monizmus és pluralizmus: minden dolog lényege ugyanaz vagy nem?

Ez a monizmus lehet többféle alapú:

• materialista: minden alapja az anyag, minden annak valamilyen formája, azaz ami nem-anyaginak tűnik, az is csak sajátos anyag vagy az anyag valamilyen sajátossága,
• semleges: van egy harmadik típusú lényeg, mely az anyagi és a szellemi alapja,
• idealista: minden szellemi, az anyag a szellem terméke.

Van olyan sajátos monizmus is, mely nehezen helyezhető el ebben a felosztásban: ez anyagi alapot vall, azonban az anyagnak valamilyen szellemi erőt is tulajdonít. Ez nehezem határolható el a materialista monizmustól, mely az anyag belső tulajdonságának tekint valamiféle energiát.

Ellentét: a lényegalapú pluralizmus: a dolgok lényegileg több alapvető elemre vezethetők vissza.

S végül a kategórialapú monizmus: sok konkrét dolog van, de ezek egyetlen dolog részekre válásából erednek.

Ellentéte a kategórialapú pluralizmus: nincs egyetlen felső kategória.

Vegyük észre: az egyik típusú monizmus lehet más szempontból pluralizmus is. Lásd pl. a keresztény vallás vagy a marxizmus tanítását, mindkettő egyszerre létezésalapú pluralista, de lényegalapú monista!

Továbbá kvalitatív és kvantitatív értelemben is különbséget kell tennünk. Aki kvantitatív monista egy darab dologban hisz, míg a kvalitatív monista több dologban, melyek azonban ugyanazok. Aki kvantitatív pluralista több darab dologban hisz, míg a kvalitatív pluralista több dologban, melyek egyszerre több példányban is jelen vannak. Bár így végiggondolva, a  kvalitatív pluralista egyben kvantitatív pluralista is, míg a  kvantitatív pluralista nem feltétlenül kvalitatív pluralista.

Nem említettem a dualizmust és a nihilizmust. A dualizmus felfogható mint a pluralizmus alváltozata. A nihilizmus pedig azt jelenti, nem egy vagy több dolog van, hanem nulla.

A napokban hír lett, hogy a Google elbocsátotta egyik alkalmazottát, mert az mást mondott valamiről, mint ami a liberális lobbi szerint a helyes vélemény.

Abszolút nem egyedi eset ez.

A korai liberalizmus addig harcolt a véleményszabadságért, míg ez érdekében állt, míg nem ők diktáltak. Amint a liberalizmus lett a domináns irányzat,  a kocka fordult: immár győzött az "igazság", s a véleményszabadság csak a téves vélemények szabadságát jelentené, azaz értelmetlen.

Ugyanez  a logika látható ma a liberálisok harcában az internet szabadsága ellenében: ami mást mond, mint ők, az "hamis hír" és fel kell lépni ellene, mert ez állítólag a közösség érdeke, hiszen a közösség joga van az igazi hírekre.

Mi a helyzet általánosságban egy munkaadó és egy munkavállaló viszonylatában a véleményszabadságot illetően? Egyetlen munkavállaló se tagadhatja meg munkaadója munkára vonatkozó utasításait: hiába gondolja, hogy hülyeség egy adott szabályt, azt köteles betartani, mert nem az ő feladata a szabályok meghatározása. Ha egy szabályt a dolgozó erkölcstelennek tart, felmond, s kész, de nem szabotálhatja a szabályt.

Pár éve munkát ajánlottak tolmácsként egy fizetős szexet szolgáltató vállalkozásnál. Nemet mondtam, mert a cég tevékenységét nem tartom elfogadhatónak.

Úgyszintén, a dolgozó nem dolgozhat munkaadója érdekei ellen, pl. nem lehetek a Coca-Cola alkalmazottja, közben azt hangoztatva, hogy a cég termékei szarok. Ilyenkor kötelező a hallgatás, ha a cég termékeit az alkalmazott rossznak tartja. Én magam a Coca-Cola alkalmazottja volt 2 évig, s ez idő alatt nem hangoztattam azt a nézetemet, hogy a cég mesterséges édesítővel készített termékei szerintem egészségtelenek. Ma már elmondom: csak a cukros termékeket fogyasszuk, ill. a szteviával édesítetteket (de ilyenek még nincsenek a magyar piacon).

Ugyanez az állami munkakörökben: nem lehetek egy minisztérium alkalmazottja, miközben mindenhol elmondom: a kormány politikája hülyeség. Nyilván ez csak politikai jellegű állami munkakörökre igaz, egy politikamentes állami alkalmazott lehet akár radikálisan ellenzéki is, hiszen ő nem a kormány, hanem az állam alkalmazottja, azaz lojálisnak az állammal, s nem a kormánnyal szemben kell lennie.

Azaz nyilván szükséges valamilyen szintű lojalitás a munkaadó iránt, ez nem kétséges.

De egy magánvélemény, mely nincs közvetlen kapcsolatban a céggel egyszerűen nem lehet része ennek a lojalitásnak. Nyilván egy keresztény szellemiségű cég, mondjuk egy egyházi iskola alkalmazottja nem lehet büszke homoszexuális, ahogy a homokbár alkalmazottja se lehet homofób, ez nyilvánvaló és ésszerű, de pl. az, hogy valaki melyik párt híve, mit szeret enni, mi a hobbija, mi a véleménye közéleti és nem-közéleti kérdésekről nem lehet követelmény.

Tudom persze, a cégek arra hivatkoznak, ha az az alkalmazottjuk olyan nézeteket hangoztat, melyek nem egyeznek a cégéivel, az hat a cégre, mert pl. bojkott indulhat a cég ellen az alkalmazott néztei miatt. Viszont ez abszurd érv, hiszen az gyakorlatilag azt jelentené: nincs vélemény- és szólásszabadság azok számára, aki bárhol alkalmazotti státuszban van, egyetlen szabadságuk vagy egyetérteni mindenben a cég politikájával vagy kussolni.

Na, ezért vagyok én alacsonyrangú proletár. Így le se szarja a munkaadóm, hogy miről mit mondok.

Az írás legnagyobb részében nyelvészeti. Amikor először olvastam, nevetségesnek tartottam ezt a részt. Kratülosz egyébként egy filozófus, Szókratész kortársa, ő a leírt beszélgetés egyik résztvevője, s róla van elnevezve ez a mű.

Miért? Mert a módszertan kb. ugyanaz, mint a mai magyar álnyelvészek módszere, azaz elővesznek idegen szavakat, majd azokat farigcsálva "bizonyítják", hogy azok magyar eredetűek, azaz a magyar a világ "ősnyelve".

Most elolvasva ismét, a véleményem más. Persze a Platón által felhozott szómagyarázatok többnyire komolytalanok, de már megláttam mindez mögött a zseniális alapötletet.

Szóval, a nyelvészeti kérdés az, hogy a szavak és az általuk jelölt dolgok kapcsolata milyen: véletlenszerű vagy szabályos. A modern nyelvészet zöme a véletlenszerűre szavaz, azaz az egyes szavak formája nincs kapcsolatban a szavak által jelölt dolgokkal, kivéve pár extrém esetet, lásd a hangutánzó szavakat.

1988-ban részt vettem Szergej Sztarosztyin szovjet nyelvész előadásán, aki igencsak bátor módon - akkor ez burzsoá, antimarxista álláspontnak számított - már a 70-es évek végétől pont az ellenkező álláspontot védte, azaz szerinte a szavak nem véletlenszerű, társadalmi megállapodásra alapszanak, hanem van belső értelmük is. Sztarosztyin - mint Aron Dolgopolszkij szovjet-izraeli és Vlagyiszlav Illlics-Szvitics szovjet nyelvészek tanítványa - azt állította, minden nyelv egyetlen ősnyelvből jön, s az ősnyelvi szavak nem véletlenszerűek, hanem az egyes hangkapcsolatoknak valós jelentésük van, sőt ennek nyomai a mai nyelvekben is felfedezhetők. Pl. a "k" és a "r" hangok együtt kerekséget jelentenek.

Engem ez meggyőzött, s azóta Platón e művét se gondolom viccesnek. Sőt zseniális, hogy Platón ezt a XX. századi elméletet 2500 évvel korábban megsejtette.

Tehát Platón e művében a két elmélet harcáról van szó: a szavak véletlenszerűek-e vagy értelmesek. Platón számtalan példát hoz fel az utóbbi mellett - mint mondtam, ezek nagy része nyilvánvalóan mesterkélt, hamis példa -, bár az írás végén ő maga jelenti ki, hogy mindez nem biztos, s további vizsgálódásra van szükség. Erre Platón úgy jut el, hogy ő maga is lát ellenérveket az elméletére.

A második téma - mely azonban az előbbihez szorosan kapcsolódik - az a kérdés, hogy a nevükön keresztül megismerhetőek-e a dolgok. A dolgok lényege egységes, objektív, nem függ az embertől, mert ha a dolgok lényege szubjektív megítélés kérdése lenne, nem beszélhetnénk értelemről sem, hiszen ebben az esetben mindenki számára más-más lenne értelmes. Platón név szerint említi Prótagoraszt - Szókratész kortársát és a szofista irányzat egyik alapítóját, mely iskolát Platón elvetette - és híres mondását, mely szerint "minden mértéke az ember", s éppen a fenti érveléssel cáfolja a híres mondást. Mivel a dolgok lényege egységes és objektív, így a cselekedetekre is ezt kell mondani, márpedig a dolgoknak való névadás is egy a csekedetek közül, így ennek alapja is objektív kell,  hogy legyen. Hozzá kell ehhez azért tenni: Prótagorasz nem vitte el saját elvét annak abszurd, végletes alakjáig, azaz nem következik tételéből radikális szubjektivizmus, hiszen az azt jelentené: mindenki mindent másképp lát, azaz nem lehet a dolgokról beszélni se.

Visszatérve Platónhoz, felmerül azonban 3 kérdés:

• amikor valaki téved és rossz névvel nevez valamit, mi ez? - a válasz ez esetben: nem beszélhetünk névről, ez nem igazi név, hanem értelmetlen hangok hallatása,
• visszavezetjük ugyan a neveket alapelemekre, de az alapelemeket ki találta ki? - Platón nem ad erre konkrét választ, csak annyit mond, ez valamiféle az emberinél nagyobb erő munkája,
• a név visszadja-e teljesen a dolgot, amire utal? - nem, ahogy a kép sem adja vissza azt, amit ábrázol, hanem csak lényegi elemeit.

Itt visszatér a kérdés: nevükön keresztül megismerhetőek-e a dolgok? Mint láthattuk, igen, azonban jobban megismerhetők saját magukon keresztül. Ennek alapja az egyes dolgok közti rokonság. A dolgok lényege pedig állandó,mozdulatlan, ha nem így lenne, nem lenne lehetséges a megismerés. Itt Platón név szerint említi Hérakleitoszt, akinek leghíresebb mondája a "minden folyik". Platón szerint a dolgok lényege nem "folyhat" (mozoghat), hanem objektívnek és állandónak kell lennie.

az egyes említett filozófusok elhelyezése időben

Platón - piros, Szókratész - zöld

Prótagorasz - kék , Hérakleitosz - sárga

A Jobbik javasolta a választási jog korlátozását, a műveltségi cenzus ismételt bevezetésével.

A népképviseleti rendszer bevezetése - 1848 - óta egyébként mindig volt Magyarországon választási cenzus. Az 1848-as szabályok 4-féle cenzust írtak elő:

• nemi alapon: csak férfiak szavazhattak,
• életkori alapon: a 20 betöltött év feltétel volt a szavazati joghoz,
• vallási alapon: csak a bevett keresztény felekezetek tagjai szavazhattak,
• vagyoni alapon: legalább évi 100 Ft jövedelem kellett (ez kb. az akkori átlagkereset 2,5-szerese volt, azaz mintha ma csak az szavazhatna, akinek a havi bére legalább bruttó félmillió Ft)

1874-ben bejött a foglalkozás alapú cenzus is: elvesztették szavazati jogukat a fegyveres erők és az adóhivatalok alkalmazottaitól! Azon logika alapján, hogy ezeknek az embereknek teljesen semlegeseknek kell lenniük, független kell legyenek a politikától, így még szavazóként sem lehetnek érintettek a politikai életben.

A vallási cenzust megszűnt 1874-ben.

A nemi alapú és a vagyoni cenzus azonban csak 1918-ban szűnt meg. Az első választást, melyen nők is szavazhattak már Horthy rendezte meg.

Viszont 1918-ban meg lett emelve a korhatár: 24 éves korra. Továbbá: be lett vezetve a műveltségi cenzus, de csak a nők számára: míg az írástudatlan férfiak szavazhattak, az írástudatlan nők nem.

Továbbá bevezetésre került 2 új cenzus:

• az állampolgársági: csak az szavazhatott, aki legalább 6 éve már magyar állampolgár,
• lakóhelyi: csak az szavazhatott, aki magyarországi lakos, s aktuális lakóhelyén legalább fél éve lakik.

Az összes cenzus megszűnt 1945-ben, kivéve:

• az életkorit: 20 éves kor lett a határ,
• a lakóhelyit: csak az szavazhatott, aki magyarországi lakos.

Viszont 1945-1949 között létezett nemzetiségi és politikai cenzus: a német kisebbség tagjai, valami a volt Horthy- és Szálasi-rendszer bizonyos tisztviselői, továbbá egy sor betiltott szervezet tagjai nem szavazhattak, akkor se, ha egyébként nem volt ellenük hatósági eljárás.

Látható: a műveltségi cenzus kiegészítésként volt jelent a magyar választói jogban.

A jelenlegi egyetlen cenzus az életkori: 18 éves kor alatt nem lehet szavazni. 2010 előtt a szavazás feltétele volt még a magyarországi lakcím is.

Mire lenne jó egy műveltségi cenzus? Röviden: semmire.

A vicces: eddig leginkább ballib hívektől volt hallható ez az ötlet, hiszen szerintük a „bunkók” között kevés a liberális, így egy ilyen cenzus őket segítené. Egyébként pontosan ez volt a XIX. század végi liberalizmus elmélete is: rossz az általános választójog, mert a könnyen megvehető szegény, buta és tájékozatlan rétegek tömeges szavazása elrontaná a demokráciát.

Most azonban, hogy a Jobbik jött elő ezzel, a ballibek hirtelen kénytelenek visszaszívni az egészet. Pedig örülniük kellene, hogy a Jobbik tovább liberalizálódik...

Egyébként mag a liberális érv az általános választási jog ellen abszurd: a demokratikus szavazás lényege, hogy a közösség minden tagja dönthessen, akkor is ha milliárdos és akkor is ha koldus, akkor is ha professzor és akkor is ha analfabéta. A szavazás lényege a döntés és nem a „felelős” döntés, utóbbinak nincs ugyanis semmilyen objektív meghatározása. Ami valakinek felelős, az másnak esetleg felelőtlen, s fordítva.