Szókratész és Hippiasz vitája arról, mi a szép. Hippiasz a kor ismert szofistája volt, ő maga is elmondja, hogy anyagilag is a legsikeresebb volt: senki se keresett annyit beszédmondással és beszédmondásra tanítással, mint ő. Egyedül Spártában nem tudott pénzt keresni, mert az ottani törvények tiltják, hogy bárki is megváltoztassa a nevelési szokásokat.
Hippiasz három meghatározása:
1. A szépség a szép lány. Szókratész cáfolata: ez nem lehet helytálló, mert akkor egy szép ló nem szép, mivel nem szebb a szép lánynál, de a szép lány szépsége is hiányos az istennő szépségéhez képest. Számtalan szép dolog van a szép lány mellett a valóságban. Továbbá Hippiasz válasza hibás, mert csupán megemlít egy szép dolgot, a szép lányt, de nem határozza meg ezzel, hogy mi a szép a szép lányban, azaz mi a szépség.
2. A szépség az arany. Bármihez is adjuk hozzá, azt szebbé teszi. Szókratész megjegyzi ellenpéldaként Pheidiasz Athéné-szobrát, mely elefántcsontból készült, s nem tartalmaz aranyat. Továbbá: az arany csak helyes alkalmazása esetében szépít, nem bárhogy, pl. egy cserépedényhez jobban illik a fakanál, mint az aranykanál.
3. A szépség az, ha az ember egészséges, gazdag, sokáig él tiszteletben, majd eltemetve lenni utódai által, mielőtt ők maguk is eltemették életükben őseiket. De akkor a félistenek élete ezek szerint nem szép, hiszen nem temethették el halhatatlan ősiket. Sőt az istenek élete se szép.
Ezután Szókratész próbálja meghatározni a szépet:
4. A szépség az ami illő, helyénvaló. Pl. ha valaki megfelelően öltözik fel, szebbnek látszik.
Viszont felmerül a kérdés: ezek a dolgok magukban szépek, vagy csak a helyénvalóság teszi őket azzá? Ha az utóbbi, akkor ez önellentmondás, hiszen az azt jelenti: a helyénvalóság nem ugyanaz, mint a szépség.
A megoldás az előbbi lehetőség: maga a helyénvalóság adja a szépséget. De itt pedig felmerül: ha ez így van, akkor pl. miért folynak viták az emberek között a közügyekről, mely viták lényege éppen az, hogy mi a helyénvaló.
5. A szépség a dolgok rendeltetésszerű használata. Pl. a látó szem jó, a vak szem nem az. Viszont senki sem tehet olyasmit, amire nem képes, márpedig az emberek sokszor hibáznak, ami azt jelentené, hogy nem képesek a szépre.
6. A szép az, ami hasznos, ami kedvező. Viszont ha a kedvező és a szép ugyanaz, abból az következik, hogy jó oka a kedvező, továbbá a szép pedig nem jó, hiszen nem lehet ugyanaz az ok és az okozat. A meghatározás abszurdum, hiszen nyilvánvaló, hogy mind a szép jó, mind a jó szép.
7. A szép az, ami kellemes a fülnek és a szemnek.
Felmerül: ezek szerint ami a többi érzéknek kellemes, az rossz? Mi erre a magyarázat?
Továbbá: ha igaz a fenti meghatározás, mi az, ami megvan mind a látásban, mind a hallásban is? Mert ha ez a tulajdonság vagy csak a hallásban tapasztalható vagy csak a látásban, akkor az illető dolog nem ettől szép éppen a fenti meghatározás miatt, vagy maga a meghatározás téves. Ha pedig ez a valami megvan mind mind a látásban, mind a hallásban, akkor nincsenek meg csak a halásban vagy csal a látásban, ami miatt közösen se lehetnek meg. Elhangzik erre ugyan egy ellenérv, hogy pl. két szám lehet külön-külön páratlan, miközben összegük meg lehet páros, de ez nyilvánvalóan nem alkalmazható a kellemességre. Azaz a meghatározás semmiképpen se helytálló.
8. Az előbbit pontosítsuk: az a szép, ami a fülnek és a szemnek kellemes és hasznos, kedvező. Ez viszont az már megcáfolt 6. és 7. meghatározás egyesítése.
Hippiasz utolsó meghatározása:
9. Mindez ami korábban elhangzott értelmetlen fecsegés. Ehelyett az igazi szép az, amikor az ember sikeres és hatásos beszédet mond a bíróság előtt, mellyel meggyőzi a hallgatóságot. (Az ógörög bíróságokon a hallgatóság hozta meg az ítéletet szavazással.)
Szókratész válasza, ami egyúttal a mű befejezése is:
10. Szókratész elismeri, hogy Hippiasz tapasztalt és sikeres szónok, míg ő magát az a sors kínozza, hogy folyton felesleges dolgokon jár az esze, de a helyzet az, hogy amikor ő maga megpróbálja ugyanazt elmondaná, mint amit az imént is hallott Hippiasztól, folyton azt a választ kapja, hogyan lehet képes szépnek mondani a beszédmondás képességét, ha egyszer nem tudja meghatározni mi a szép. A végkövetkezés tehát: a szép nehéz dolog.
