Szókratész vitázik Hippiasszal Homérosz műveinek kapcsán.
A kiinduló pont: a hazug ember ravasz.
Mindenki abban a legnagyobb, amiben legnagyobb a tudása. A matematikus ért legjobban a számokhoz, így ő tud a legjobban hazudni is a számokat illetően. Így van ez minden más tudományban, jártasságban is.
A köveztetés tehát: aki szándékosan hazudik, az jobb, mint aki akaratlanul teszi ezt. Hiszen aki tud jól hazudni, az tud igazat is mondani.
Az ellenérv: de hiszen a jog is szigorúbban ítéli a szándékos gonosztevést, mint a gondatlant.
Szókratész érve ezzel szemben: egy sportversenyen is jobb egy jó sportoló, aki direkt elveszti a versenyt, mint egy olyan, aki képtelen nyerni. Az előbbi ugyanis képes nyerni, ha akar, míg az utóbbi erre képtelen, hiszen képességei elégtelenek.
A végközvetkeztetés: Szókratész kijelenti, ő maga se ért egyet, hogy a szándékos gonosztett jobb lenne a gondatlannál, de lám, ez jön ki logikailag.
A történet nyilvánvalóan egyfajta paródia. Nem lehet egy negatív cselekedetet egy számba venni valamely semleges vagy pozitív cselekedettel. Hiszen az nyilvánvaló, hogy jobban tud hazudni egy adott témáról az, aki azt a témát jobban ismeri, mint aki azt nem ismeri, de ebből sehogy se következik, hogy maga a hazudozás pozitív érték lenne.
