A szakértők egyik betegsége, hogy szeretik a dolgokat túlbonyolítani. Az ok: így látható, hogy ők mekkora szakértők.
Nekem a célom ellenkező: minden szakmai témájú írásomnál (legyen az nyelvészet, történelem, politikai földrajz, nemzetközi jog, ezek a kedvenc területeim) igyekszem a lehető legegyszerűbben elmagyarázni a dolgokat.
Itt most a nyelvészet egyik területét, a hangtant, pontosabban annak alapjait mutatom be a lehető legegyszerűbb módon.
A hangtan alapja a beszédhang. A beszédhang minden olyan önálló hangegység, melynek van nyelvi szerepe.
Fonetika és fonológia. Leegyszerűsítve: a fonetika a hangok fizikai jellegzetességével foglalkozik, míg a fonológia a hangok nyelvi szerepével. A fonetika magukkal a hangokkal foglalkozik azok fizikai mivoltában. a fonológia pedig a fonémákkal és az allofónokkal.
A fonéma: olyan hang vagy hangok összesége, mely jelentésmegkülönböztető szerepet játszik. Az, hogy mi egy fonéma ez nyelvenként változik. Egy egyszerű példa erre: az angol nyelvben a man és a men szóban lévő magánhagzó két önálló fonéma, míg a magyarban (legalábbis a magyar irodalmi nyelben) ez egy fonéma – pontosan ez is az oka annak, hogy egy angolul tanuló magyar számára nagy nehézséget okoz a két hang hibátlan megkülönböztetése.
Általaban az idegen akcentus egyik oka éppe ez: az y nyelvet tanuló x anyanyelvű ember saját x nyelvi beidegzedőseidet használja y nyelvben is, azaz:
- más a fonéma-képzete (lásd a már említett példát),
- egyes y nyelvi hangok hiányoznak az x nyelvből, így azokat a tanuló azok legközelebbi x nyelvi megfelelőivel helyettesíti (példa: az angol open szó második magángangzója a magyarban nem létezik, így a legtöbb magyar helyette magyar e-t vagy ö-t mond).
A allofón pedig olyan hang, mely jelentésmegkülönböztető szerepet nem játszik, s az adott nyelvben egy adott fonéma konkrét megjelenési alakja:
- kötelező allofón: a hangkörnyezet alapján kötelezően realizálódik,
- opcionális allofón: ejtése szabad választás függvénye.
Példa a magyarból mindkettőre:
- az l normál esetben alveoláris (majd később leírom ez mit jelent), de gy, ny és ty előtt palatális lesz (azaz úgy ejtődik, mint ahogy az ly-t ejtették annak a j-vel való azonosulása előtt) – de egy magyar ezt észre se veszi, a változás automatikus, a magyar beszélő számára ez ugyanaz afonéma, míg mondjuk egy szlovák számára ez két önálló fonéma.
- a magyar irodalmi nyelvben nem létezik “rövid á” hang, viszont a magyarok egy része ejti ezt egyes szavakban, pl. a halló és a Svájc szó első magánhangzójaként, de ettől függetlenül ezt nem mindenki mondja így, s semmiképpen sincs ilyen önálló fonéma a magyarban.
A beszédhangok két fő kategóriája: obsztruensek és szonoránsok:
- obsztruensek – a hang a légáram akadályozásával képződik.
- szonoránsok – a hang folyamatos légáram áramlással képződik
Az obsztruensek csakis mássalhangzók lehetnek, míg a szonoránsok lehetnek magánhangzók és mássalhangzók is.
Az, hogy mi a magánhangzó és mi a mássalhangzó minden magyar számára pofonegyszerű kérdés, hiszen a fogalmak magyar neve eleve választ ad a kérdésre:
- a magánhangzó az, ami önállóan (“magán”) is tud szótagot alkotni,
- a mássalhangzó meg az, ami csak más hanggal (“mással”) együtt tud csak szótagot alkotni.
A mássalhangzók a légáram típusa szerint lehetnek:
- tüdővel képzett mássalhangzók – a tüdőből kiáramló levegő mozgása által képződik a hang,
- felső hangszallagrés (glottális ejektív) hangok – a légáram a hangszalagrész felfelé való mozgatásából ered, a tüdő nélkül,
- alsó hangszallagrés (glottális implozív) hangok – a légáram a hangszalagrész lefelé való mozgatásából ered, a tüdő nélkül,
- alsó nyelvhangok (csettintőhangok) – a légáram a nyelv lefelé való mozgatásából ered, a tüdő nélkül,
- tüdő-ejektív hangok – a légáram a hangszalagrész felfelé való mozgatásából ered, a tüdő részvételével,
- tüdő-csettintő hangok – a légáram a nyelv lefelé való mozgatásából ered, részvételével.
A magyarban csakis tüdővel képzett mássalhangzók léteznek, s ez így van szinte minden európai nyelvben, ilyen hangok Európában csak egyes kaukázusi nyelvekben fordulnak elő.
Ami a csettintőhangokat illeti, azokat a legtöbb magyar egy dél-afrika vígjátékbólismerheti, ahol a főszereplő egy busmen és busmen nyelven beszél az egész filmben. A busmen nyelv – és sok más dél-afrikai nyelv – arról híres, hogy több csettintő mássalhangzót is használ.
xhosa nyelvi tanulóvideó
A mássalhnagzók felosztása. Két fő szempontot kell figyelembe venni: a képzés módjátés a képzés helyét.
A felosztás a képzés módja szerint:
Obsztruensek:
- réshangok (frikatívák) – az akadály a szájban van és részleges,
- zár-réshangok (affrikáták) – az akadály kezdetben teljes, majd részlegessé válik,
- zárhangok (okkluzívák) – az akadály a szájban van és teljes.
Szonoránsok:
- közelítőhangok (approximánsok) – a hangképző szervek csak megközelítik egymást vagy csak kis erővel érintik egymást,
- orrhangok (nazálisok) – a légáram akadályozva van a szájban, de távozik az orron keresztül,
- oldalhangok (laterálisok) – a légáram a nyelv mentén halad, de a nyelv akadályozza azt,
- pergőhangok (tremulánsok) – a légáram rezegtetésel képződött hangok.
A fenti kategóriák feloszthatók alkategóriákra is, de ezek használata alapszinten nem feltétlenül szükséges. (Talán csak a pergőhangok között tartanám szükségesnek az alkategóriákat a pontosabb megkülönböztetés érdekében. Itt az alkategóriák: “normál” pergőhangok, rés-pergőhangok, flapok, tapok.)
a szürke mezők jelentése: “normál” alkategória
Fontos ismérv a mássalhangzóknál a zönge megléte vagy hiánya, így vannak zöngés és zöngétlen mássalhangzók. Ha a hangszalagok rezegnek, akkor a mássalhnagzó zöngés, ha pedig nem, akkor zömgétlen.
A szonoráns hangok (a magánhangzók is) alapesetben mindig zöngések. Ezen belül a magánhangzók és az orrhangok csakis zöngések lehetnek. A közelítőhangok, az oldalhangok és a pergőhangok többnyire szintén zöngések, de itt előfordulnak zöngetlen hangok is.
Az obsztruens hangok esetében a helyzet fordított: ezek alapesetben zöngétlenek. Viszont itt gyakoriak a zöngés hangok is.
A felosztás a képzés helye szerint (a számok az ábrán):
- bilabiális (ajakhangok) – a képzés az alsó és a felső ajkakkal történik – 1,
- labiodentális (fog-ajakhangok) – a képzés a felső fogsorral és az alsó ajakkal történik – 2,
- dentális (foghangok) – a képzés a felső fogsorral és a nyelvvel történik – 3,
- alveoláris (fogíny-hangok) – a képzés a felső fogínnyel és a nyelvvel történik – 4,
- posztalveo-palatális vagy posztalveoláris (fogíny-szájpadlás hangok) – a képzés a felső fogínnyel és a szájpadlással történik – 5,
- prepalatális (fogmeder-hangok) – a képzés a fogmederrel és a szájpadlással történik – 6,
- palatális (szájpadlás-hangok) – a képzés a szájpadlás tetejével és a nyelvvel történik – 7,
- veláris (hátsó szájpadlás hangok) – a képzés a hátsó szájpadlással és a nyelvvel történik – 8,
- uvuláris (nyelvcsap-hangok) – a képzés a nyevcsappal történik – 9,
- laringeális (gége-hangok) – a képzés a gégével történik – 10.
A fenti kategóriák feloszthatók alkategóriákra is, s ezek használata – ellentétben a képzés módja alkategóriáitól – jellemzően szükséges is, az egyes hangok megfelelő megkülönböztetéséhez. Íme a részletes felosztás:
a szürke mezők jelentése: “normál” alkategória
Íme egy táblázat, mely egyszerre mutatja a képzés módja és a képzés helye szerinti fő kategóriákat:
zöld – előfordul a magyarban, sárga – a magyarban nincs, de más nyelvben előfordul, piros- egyetlen emberi nyelvben sem fordul elő
Szeretnék mindegyik magyarban is létező kategóriára egy-egy példát mondani:
a * jelentése: nem minden magyar beszélő ejti így
Térjünk most át a magángangzókra. Ezeket érdemes két ismérv alapján figyelembe venni:
- száj nyitottsága (6 fokot megkülönböztetve),
- a nyelv helyzete szerint (5 fokot megkülönböztetve).
A táblázatban a függőleges sor az előbbi, a vízszintes sor az utóbbi.
zöld – előfordul a magyarban, sárga – a magyarban nincs, de más nyelvben előfordul
Fontos ismérv a magánhanzóknál az ajakkerekítés megléte vagy hiánya, így vannak ajakkerekítéses és ajakkerekítés nélküli magánhangzók. A hátsó/mély magánhangzóknál a magas/zárt, közép-magas/közép-zárt, felső-közép és alsó-közép magánhangzók mindig ajakkerítésesek, míg az elülső/magas magánhangzóknál a felső-közép, alsó-közép, közép-alacsony/közép-nyitott és alacsony/nyitott magánhangzókmindig ajakkerekítés nélküliek, az összes többi lehet mind a kettő.
Szeretnék mindegyik magyarban is létező kategóriára egy-egy példát mondani:
a * jelentése: az irodalmi nyelvben nincs meg, de egyes magyar nyelvjárásokban létezik
Végül egy vicces, de egyébként abszolút tudományos videó: egy kanadai nyelvész a kamaszok által kiadott furcsa hangokat kategorizálta fonetikailag:
Megjegyzés. Jelen cikkben nem az IPA (jelöléseit és) kategóriáit használtam, mivel ezek túl szűkek. Helyette a Luciano Caneperi olasz nyelvész professzor javított verzióját igyekeztem alkalmazni, melyet a prof szerényen canIPA néven nevezett el.
