valutásboltoknak minden kommunista államban jelentős szerepük volt, egyedül Jugoszláviát kivéve.
A rendszer mindenhol eljutott oda, hogy a kivételezett rétegetvalahogy el kell látni nyugati termékkel, elfogadható áron.
A valutásboltok szerepe más-más fokú volt. A legnagyobb Kubában, ahol még kenyeret is árultak valutáért! Magyarországon a szerepük drasztikusan lecsökkent a 70-es évek második felében, ekkortól már csak cigaretta, alkohol, libamáj, kaviár, téliszalámi, stb. kategóriában voltak fontosak. Eleve Budapesten alig pár helyen volt valutásbolt. Énszemélyesen összesen egy darab ilyen üzletre emlékszem, pont az Operával szemben volt.
Ezekben a boltokban a jogosultak vásárolhattak konvertibilis valutaért. Ill. egyes országokban kiadtak speciális valutahelyettesítő kuponokat is, melyek egyfajta második bankjegyként funkcionáltak.
csehszlovák, keletnémet, lengyel és szovjet valutakupon a helyi valutásboltban való vásárlásra
Kínában is működött hasonló rendszer, csak a 90-es években szűnt meg.
A csúcsok csúcsa Kubában volt, ahol eredetileg 4 féle ilyen bankjegytípus volt. Ezek neve igazolás (certificado) volt, s volt belőle A, B, C és D típusú:
- Certificado A – keményvalutát helyettesítő pénz, kizárólag külföldiek részére,
- Certificado B – KGST-viszonylatban átváltható pénz, külföldiek részére,
- Certificado C – keményvalutát helyettesítő pénz, kizárólag belföldieknek (kubai diplomaták, külfüldön dolgozók, egyes privilegizált vezetői réteg),
- Certificado D – KGST-viszonylatban átváltható pénz, belföldiek, jellemzően más KGST-országokban dolgozó hivatalos kubai kiküldöttek részére.
A certificado B és D használata Kubában: egyes, Kubában dolgozó kelet-európai kiküldöttek részére fenntartott üzletekben lehetett velük vásárolni, melyekben a kínálat – bár elmaradt a valutás üzletekétől -, a jegyrendszer alapján működő átlagos kubai üzletekhez képest hatalmas volt. Értelemszerűen ez a két pénznem 1991-ben, a KGST megszűnésével együtt, megszűnt, s vele együtt a KGST-s üzlet fogalma is.
Ami a keményvalutát és az azt helyettesítő A és C cerificadót illeti, ezekkel a valutás boltokban lehetett vásárolni.
Magának a pénznek a birtoklása még nem jelentett vásárlási jogosultságot, ehhez megfelelő igazolvány kellett. Tehát hiába volt egy átlag kubainak bármilyenje a felsoroltak közül, nem költhette el, mert megfelelő igazolvány hiányában be se mehetett egy valutás boltba, így egy arra jogosultat kellett megkérnie, hogy vásároljon be neki helyette. Ez annyira szigorúan volt véve, hogy még a külföldi követségek kubai alkalmazottjai, akik jogosultan kaptak fizetést CUP-on kívüli pénznemben, sem mehettek be az illető üzletekbe, a kubai hatóság jellemzően csak követségenként 1-2 kubainak adott ki ilyen igazolványt, s aztán ők vásároltak az összes többi kubai alkalmazott nevében.
Kuba az egyetlen ország, ahol a kettős valutarendszer máig fennáll, de most már bárki rendelkezhet bármelyik típusú pénzzel és korlátlanul vásárolhat vele. A jelenlegi kubai pénznem a CUP és a CUC – az első a “normál” peso, melyben az emberek a fizetésüket kapják és mellyel fizetni lehet állami szolgáltatásokat, utcai árusokat, moziba lehet menni, könyvet lehet venni, utazni lehet a tömegközlekedésen, valamint a jegyre kapható árucikkekért lehet fizetni, a másik a konvertibilis peso, mellyel minden másért kell fizetni.
“normál” és konvertibilis kubai peso bankjegy – az 1000 pesós normál bankjegy 40 konvertibilis pesót ér, ez kb. egy átlag kubai 3-havi fizetése
Mivel a 2-féle bankjegy ma már szabadon váltható (a vételi árfolyam 1:24, az eladási árfolyam 1:25), jelenleg már nincs jelentősége annak se, hogy melyikkel fizetünk. Ha az ár CUC-ban van kiírva, fiztehetünk CUP-ban is, csak meg kell szorozni az árat 25-tel.
Magyarországon – mint már írtam – a valutásboltok szerepe korlátozott volt. Apám külkeres volt (az MKB-ban dolgozott), azaz hivatalosan is jogosult volt ilyen helyen bevásárolni (ok: megspórolt valuta napidíj), s az egyetlen, amit rendszeresen vett az a Kent cigaretta volt anyámnak, mert a valutásboltban 2 és félszer olcsóbb volt, mint forintért normál üzletben.
1986-1992 között Bulgáriában éltem, s a kommunista Bulgáriában a dollárosbolt volt akkor a női divat csúcsa: amit ott árultak, az automatikusan divatosnak minősült. Persze ennek eleme volt az is, hogy elvileg az átlagember oda be se mehetett (a valóságban persze bemehetett, a hatalom nem vette komolyan saját tilalmát), így az ott kapható minden árunak amolyan elitista szaga volt. Ez nem vicc, Magyarországon a dollárosbolt szintén létező valami volt ugyanakkor, de cigarettán. libamájon, alkoholon, stb. kívül nem volt szerepe, ráadásul ugyanaz cigaretta és alkohol kapható volt normál boltban, forintért, csak dupla-tripla áron.
Amikor a 80-as évek közepén divat lett a cicanadrág (leggings) mint utcai viselet, ez a termék 1987 elején megjelenet a bolgár dollárosboltokban is. Egy éven belül minden második bolgár csaj 30 éves kor alatt viselni kezdte. (Ma már – érdekes – az idősebbek viselik inkább, ennek oka valószínűleg az, hogy ez ugyanaz a nemzedék, aki fiatalon elkezdte hordani, míg a mai fiataloknak ez olyan “anyám viselte” kategória, azaz nem feltétlenül érdekes.) Ha nem lett volna valutaboltos termék, valószínűleg ekkora divat se lett volna belőle.
Én is 1987-ben vettem először a feleségemnek: máig emlékszem az árára, 7 USA-dollárba került.
Bulgáriában a valutásboltok még a kommunizmus bukását is túlélték. Egészen 1991 februárig voltak valutásboltig, akkor lett a bolgár leva konvertibilis, s azon a héten – személyes élmény! – az összes valutásbolt hirtelen normál, levás bolttá vált.
A Szovjetúnióban pedig az ottani valutásboltok voltak az egyetlen forrás a nyugati technika beszerzéséhez. Orosz haveromnak csak azért lehetett pl. videómagnója és nyugati zenegépe, mert apja diplomata volt és így a fizetése egy részét valuta-jegyben (Berjozka-utalvány) kapta, Ezek a Berjozka-utalványok konvertibilis rubel-bankjegyek voltak a gyakorlatban – lásd fentebb a példát!
Természetesen létezett egy még speciálisabb bolthálózat is a kommunista államokban, ezek azonban inkább már az elitet ellátó speciális ellátórendszernek lehetne nevezni. Onnan rendelni lehetett leginkább. De erről személyes élményem – érthető okokból – nem lehet, csak hallottam dolgokat, de túl sok a mítosz, így nem igazán tudom, mi igaz és mi nem.
Állítólag Észak-Koreában máig léteznek valutásboltok, de az információ nem biztos. Észak-Koreáról nehéz biztos infókat találni: az egyik infó szerint 2002-ben bezárták az összes valutásboltot Észak-Koreában és immár normál helyi pénzért árusítanak, a másik forrás szerint viszont ezek ma is léteznek. Ha valaki tud erről valamit, írjon nekem!
