bircahang

A 90-es évek közepén dolgoztam nagyjából egy évet Szófiában, egy arab cégnél.

A cég fagylaltkereskedelemmel foglalkozott: azaz fagylaltkészítő berendezéseket adtunk el, minden hozzávalóval, ide értve a fagylaltporokat is. A termékek valóban kiváló minőségűek voltak, a fagylalt íze gyakorlatilag olyan volt, mint egy házilag készített fagylalté.

Egy egyszerű proletárnak persze teljesen mindegy, hogy mit árusít a munkaadó tőkése, de mégis jó érzés volt, hogy a cég legalább jó terméket árusít, nem szarokat.

Én az IT-osztályon dolgoztam és adatbázisokat tartottam karban.

Abban az időszakban Bulgária nagyon szegény ország volt, jóval szegényebb, mint most. Ma Bulgária az EU legszegényebb országa, szintje az EU-átlag kb. 39 %-a (Magyarországé kb. az EU-szint 51 %-a). Azaz jelenleg a bolgár szint a magyar kb. 76 %-a. Ezzel szemben a 90-es évek elején a bolgár szint a magyar alig harmada körül volt.

1995-ben a magyar átlagbér nettó 21 ezer Ft volt, ez akkoriban 130 eurót ért. (Természetesen akkor még nem létezett euró, a német márka árfolyamát használtam itt, euróra átszámítva.) Ma  a magyar nettó átlagfizetés 154 ezer Ft, ez 490 euró. A bolgár nettó átlagfizetés jelenleg 685 leva, ez 350 euró. Ezzel szemben 1995-ben a bolgár nettó átlagbér 4800 leva* volt, ez akkor 54 euró volt. Jól látható: azóta a bolgár-magyar különbség sokat csökkent, a bolgár szint nominálisan 6,5-szer lett magasabb, míg a magyar  csak 3,8-szer. (Valójában persze a szint nem nőtt ennyit 20 év alatt, hiszen van infláció, azaz az akkori forint és leva – és persze az euró, ill. a német márka- jóval többet ért vásárlóértékben, mint a mai, de ezek a számok jól érzékeltetik a két ország eltérését.)

 Az én akkori munkahelyem kifejezetten jó hely volt, tisztán kaptam 7 ezer levát, azaz az átlagbér másfélszeresét, ráadásul a munka könyű volt és sosem volt túlóra, ill. ha ritkán volt, azt megfizették. Természetesen ez a 7 ezer leva nem volt elég semmiképpen se, s ha nem lett volna szüleim segítsége, nem tudtam volna rendesen megélni. Hogy ezt érzékeltetni tudjam: ez a fizetés elég lett volna nagyjából egy egyszobás lakás rezsijére (lakbért nem számítva, azaz csak akkor, ha a lakás saját tulajdon), valamint tömegközlekedésre és alapvető élelmiszerre. Minden más már kívül lett volna a kereten.

Természetesen megvoltak a cégen belüli fizetési különbségek. Az én közvetlen főnököm – az IT-osztály vezetője – tisztán keresett 10 ezer levát, míg a takarítónő és az őr csak 3 ezret. Az ügyvezető meg természetesen 30 ezret. Nála is többet – 40-50 ezer között - kerestek az értékesítők, mert ők komoly jutalékokat is kaptak, hiszen végülis rajtuk állt az egész cég sikere: ők keresték meg a potenciális ügyfeleket és beszélték rá őket, hogy tőlünk vegyenek, ne mástól.

A tulajdonos (egy libanoni keresztény – maronita – arab) is a cégnél dolgozott. Nem volt közvetlen tisztsége, ő volt a „főnök”. Kifejezetten kellemes ember volt egyébként, pl. – mint Kádár vagy Semjén – igyekezett előre köszönni még a takarítónőnek is, meg udvariasan elbeszélgetett az utcaseprővel is bármikor.

Azonban bármit is tett, nem maradhatott meg a jó kapcsolat. Csak egy új printer vásárlása számára jóval nagyobb költség volt, mint egy dolgozó havi bérköltsége (akkoriban egy minőségi, középkategóriás nyomtató ára 300 dollár körül mozgott). Akkor ezt elmeséltem apámnak, ő sosem szeretett sokat beszélni meg elemezgetni, ekkor is csak egyetlen mondatot mondott fejét ingatva: „a legolcsóbb az ember”.

S sosem az volt a gond, hogy az egyes alkalmazottak között eltérés van, hiszen az értékesítő a takarítőnőhöz képest 15-szörösen jobban  keresett. Ez ellen nem volt az embereknek kifogásuk, sőt az ellenkezője lett volna az igazi baj: ha mindenki ugyannyit keres.

De ez, hogy van egy tulaj, aki bármit megtehet, ezt senki se tisztelte. A mégoly kedves tulaj minden emberi pozitívuma eltűnt, mikor pl. rendszeresen annyiért vacsorázott valamelyik ötcsillagos szállodában, mint amennyi egy alkalmazotta havi jövedelme volt.

Pluszban az is erősen negatívvá tette a légkört, hogy volt a főnöknek egy kedvence, egy nagyon ostoba olasz csaj (nem tudom, lehet, hogy a szeretője volt, bár a főnöknek volt egy nagyon szép dél-afrikai felesége), aki „külső szakértőként” nem csinált az égvilágon semmit, viszont ezért hozzánk képest hatalmas összegeket kapott. Mivel jó viszonyban voltam a cég könyvelőjével, ő mesélte gyakran: az olasz csaj átlagban heti 2-3 alkalommal alkalmanként 150-200 dolláros tiszteletdíjat vesz fel a főnök utasítására.

Az olasz csaj pedig annyira ostoba volt, hogy nem észlelte mi van körülötte. Egyszer bambán elmesélte: elment bevásárolni taxival, 15 ezer leváért vett termékeket egész hétre, aztán amikor a taxival hazaérkezett és kifizette a taxist, majd kiszállt, hogy kivegye hátulról a csomagokat, a taxis gázt adott és eltávozott a csaj összes bevásárlásával. Amikor fél óra múlva a csaj elment az irodából, az egész iroda ünnepelni kezdett a „bátor taxis” „jótette” kapcsán.

Akkoriban én erősen liberális voltam, talán én voltam a legkapitalizmuspártibb ember a cégnél, de azt én is éreztem, valami itt nem stimmel: ha a piac láthatatlan keze bajt okoz, akkor le kell keverni neki egy „láthatatlan” pofont.

*Az első látásra megmagyarázhatatlan eltérés oka a levánál: 1997-ben új levát vezettek be, 1000 régi levából lett 1 új.

A ballibaizmus mint az antihumanizmus Magyarországon egyik legelterjedtebb alakja mára eljutott oda, hogy szerinte butaság az utóbbi 200 év munkásmozgalma, minden munkásvédelmi szabály felesleges, mert hát döntsön a piac. Persze vicces ezt miért hívják baloldalnak, de most nem ez a téma.

Mindez mostanában hangzik el a vasárnapinyitvatartási hisztéria körében.

Azt mondják a fanatikus ultrajobbos liberók: aki nem akar vasárnap is dolgozni, az ne menjen ilyen munkahelyre. Ezen az alapon, felesleges a munkaidő napi 8 órára korlátozása, hiszen aki nem akar napi 16 órát dolgozni, az ne dolgozzon ilyen munkahelyen.

Azt is mondja a liberó közmondás, hogy kussoljon mindenki a szolgáltatási szférában, mert a vásárlók pénzéből élünk.

Nem, nem abból élünk, liberális emberszabásúak!

Bár, hála Istennek, normál üzletben még sosem dolgoztam, de dolgoztam már ügyfélszolgálaton és onlájn kereskedésben is. Ezek persze jobb helyek, mert nincs közvetlen, fizikai kapcsolat az ügyfelekkel.

A kereskedelmi alkalmazott a FIZETÉSÉBŐL él. s nem munkaadója profitjából. A kapcsolat a cég sikerességével csupán távoli és közvetett. Ez utóbbi a vállalkozó problémája, nem az alkalmazotté. Az alkalmazottnak nem feladata a cég sikerességét szem előtt tartania, őt nem erre alkalmazták (leszámítva most persze az alkalmazott cégvezetőket, akiket eleve erre a feladatra alkalmaznak). Ha cég nem fizet fizetést, az alkalmazott munkahelyet vált, s nem kezdi megpróbálni sikeressé tenni nemfizető munkaadóját.

 valutásboltoknak minden kommunista államban jelentős szerepük volt, egyedül Jugoszláviát kivéve.

A rendszer mindenhol eljutott oda, hogy a kivételezett rétegetvalahogy el kell látni nyugati termékkel, elfogadható áron.

A valutásboltok szerepe más-más fokú volt. A legnagyobb Kubában, ahol még kenyeret is árultak valutáért! Magyarországon a szerepük drasztikusan lecsökkent a 70-es évek második felében, ekkortól már csak cigaretta, alkohol, libamáj, kaviár, téliszalámi, stb. kategóriában voltak fontosak. Eleve Budapesten alig pár helyen volt valutásbolt. Énszemélyesen összesen egy darab ilyen üzletre emlékszem, pont az Operával szemben volt.

Ezekben a boltokban a jogosultak vásárolhattak konvertibilis valutaért. Ill. egyes országokban kiadtak speciális valutahelyettesítő kuponokat is, melyek egyfajta második bankjegyként funkcionáltak.

csehszlovák, keletnémet, lengyel és szovjet valutakupon a helyi valutásboltban való vásárlásra

Kínában is működött hasonló rendszer, csak a 90-es években szűnt meg.

A csúcsok csúcsa Kubában volt, ahol eredetileg 4 féle ilyen bankjegytípus volt. Ezek neve igazolás (certificado) volt, s volt belőle A, B, C és D típusú:

• Certificado A – keményvalutát helyettesítő pénz, kizárólag külföldiek részére,
• Certificado B – KGST-viszonylatban átváltható pénz, külföldiek részére,
• Certificado C – keményvalutát helyettesítő pénz, kizárólag belföldieknek (kubai diplomaták, külfüldön dolgozók, egyes privilegizált vezetői réteg),
• Certificado D – KGST-viszonylatban átváltható pénz, belföldiek, jellemzően más KGST-országokban dolgozó hivatalos kubai kiküldöttek részére.

A certificado B és D használata Kubában: egyes, Kubában dolgozó kelet-európai kiküldöttek részére fenntartott üzletekben lehetett velük vásárolni, melyekben a kínálat – bár elmaradt a valutás üzletekétől -, a jegyrendszer alapján működő átlagos kubai üzletekhez képest hatalmas volt. Értelemszerűen ez a két pénznem 1991-ben, a KGST megszűnésével együtt, megszűnt, s vele együtt a KGST-s üzlet fogalma is.

Ami a keményvalutát és az azt helyettesítő A és C cerificadót illeti, ezekkel a valutás boltokban lehetett vásárolni.

Magának a pénznek a birtoklása még nem jelentett vásárlási jogosultságot, ehhez megfelelő igazolvány kellett. Tehát hiába volt egy átlag kubainak bármilyenje a felsoroltak közül, nem költhette el, mert megfelelő igazolvány hiányában be se mehetett egy valutás boltba, így egy arra jogosultat kellett megkérnie, hogy vásároljon be neki helyette. Ez annyira szigorúan volt véve, hogy még a külföldi követségek kubai alkalmazottjai, akik jogosultan kaptak fizetést CUP-on kívüli pénznemben, sem mehettek be az illető üzletekbe, a kubai hatóság jellemzően csak követségenként 1-2 kubainak adott ki ilyen igazolványt, s aztán ők vásároltak az összes többi kubai alkalmazott nevében.

Kuba az egyetlen ország, ahol a kettős valutarendszer máig fennáll, de most már bárki rendelkezhet bármelyik típusú pénzzel és korlátlanul vásárolhat vele. A jelenlegi kubai pénznem a CUP és a CUC – az első  a “normál” peso, melyben az emberek a fizetésüket kapják és mellyel fizetni lehet állami szolgáltatásokat, utcai árusokat, moziba lehet menni, könyvet lehet venni, utazni lehet a tömegközlekedésen, valamint a jegyre kapható árucikkekért lehet fizetni, a másik a konvertibilis peso, mellyel minden másért kell fizetni.

“normál” és konvertibilis kubai peso bankjegy – az 1000 pesós normál bankjegy 40 konvertibilis pesót ér, ez kb. egy átlag kubai 3-havi fizetése

Mivel a 2-féle bankjegy ma már szabadon váltható (a vételi árfolyam 1:24, az eladási árfolyam 1:25), jelenleg már nincs jelentősége annak se, hogy melyikkel fizetünk. Ha az ár CUC-ban van kiírva, fiztehetünk CUP-ban is, csak meg kell szorozni az árat 25-tel.

Magyarországon – mint már írtam – a valutásboltok szerepe korlátozott volt. Apám külkeres volt (az MKB-ban dolgozott), azaz hivatalosan is jogosult volt ilyen helyen bevásárolni (ok: megspórolt valuta napidíj), s az egyetlen, amit rendszeresen vett az a Kent cigaretta volt anyámnak, mert a valutásboltban 2 és félszer olcsóbb volt, mint forintért normál üzletben.

1986-1992 között Bulgáriában éltem, s a kommunista Bulgáriában a dollárosbolt volt akkor a női divat csúcsa: amit ott árultak, az automatikusan divatosnak minősült. Persze ennek eleme volt az is, hogy elvileg az átlagember oda be se mehetett (a valóságban persze bemehetett, a hatalom nem vette komolyan saját tilalmát), így az ott kapható minden árunak amolyan elitista szaga volt. Ez nem vicc, Magyarországon a dollárosbolt szintén létező valami volt ugyanakkor, de cigarettán. libamájon, alkoholon, stb. kívül nem volt szerepe, ráadásul ugyanaz cigaretta és alkohol kapható volt normál boltban, forintért, csak dupla-tripla áron.

Amikor a 80-as évek közepén divat lett a cicanadrág (leggings) mint utcai viselet, ez a termék 1987 elején megjelenet a bolgár dollárosboltokban is. Egy éven belül minden második bolgár csaj 30 éves kor alatt viselni kezdte. (Ma már – érdekes – az idősebbek viselik inkább, ennek oka valószínűleg az, hogy ez ugyanaz a nemzedék, aki fiatalon elkezdte hordani, míg a mai fiataloknak ez olyan “anyám viselte” kategória, azaz nem feltétlenül érdekes.) Ha nem lett volna valutaboltos termék, valószínűleg ekkora divat se lett volna belőle.

Én is 1987-ben vettem először a feleségemnek: máig emlékszem az árára, 7 USA-dollárba került.

Bulgáriában a valutásboltok még a kommunizmus bukását is túlélték. Egészen 1991 februárig voltak valutásboltig, akkor lett a bolgár leva konvertibilis, s azon a héten – személyes élmény! – az összes valutásbolt hirtelen normál, levás bolttá vált.

A Szovjetúnióban pedig az ottani valutásboltok voltak az egyetlen forrás a nyugati technika beszerzéséhez. Orosz haveromnak csak azért lehetett pl. videómagnója és nyugati zenegépe, mert apja diplomata volt és így a fizetése egy részét valuta-jegyben (Berjozka-utalvány) kapta, Ezek a Berjozka-utalványok konvertibilis rubel-bankjegyek voltak a gyakorlatban – lásd fentebb a példát!

Természetesen létezett egy még speciálisabb bolthálózat is a kommunista államokban, ezek azonban inkább már az elitet ellátó speciális ellátórendszernek lehetne nevezni. Onnan rendelni lehetett leginkább. De erről személyes élményem – érthető okokból – nem lehet, csak hallottam dolgokat, de túl sok a mítosz, így nem igazán tudom, mi igaz és mi nem.

Állítólag Észak-Koreában máig léteznek valutásboltok, de az információ nem biztos. Észak-Koreáról nehéz biztos infókat találni: az egyik infó szerint 2002-ben bezárták az összes valutásboltot Észak-Koreában és immár normál helyi pénzért árusítanak, a másik forrás szerint viszont ezek ma is léteznek. Ha valaki tud erről valamit, írjon nekem!

Most pár nagyon alapvető ateista tévhit cáfolata következik. Azt hittem, ilyen kérdései nincsenek értelmes embernek, de az a Magyar Ateista Mémbázis meggyőzőtt, tévedek. Előre is bocsánat.

Kiválasztottam a 8 leggyakoribb álérvet.

Hinni a nem bizonyíthatóban. Hol a bizonyíték? Miért nem hiszel akkor a zöld húsvéti tavinyúlban is? Az sem létezik.

A hit szó önmagában jelzi, hogy nem bizonyíthatóban hiszünk. Ha bizonyíthatóban hiszünk, az már nem hit, hanem bizonyosság. Az ateizmus ő hibája, hogy az hiszi, a világ csakis materiális, racionális, s ezen kívül más nincs. Nos, a vallás ezzel szemben azt állítja, a materiális, racionális csupán az egyik fele a valóságnak, de van egy másik fél is.

Természetesen a valláshoz is kell kapcsolódás a racionális világban. Istennek vannak jelei a materiális világban, míg zöld húsvéti tavinyúlnak nincsenek.

Isten bűnösnek mond ki mindenkit.

Nem igaz. Az eredeti bűn (a katolikus dogmatikában: áteredő bűn) NEM mondja azt, hogy mindenki bűnös. Azt mondja: mindenki viseli az eredeti bűn következményeit. De bűnösnek természetesen csakis egyénileg lehet lenni, a tévesen használt szabad akarat következményeként.

Utálni kell a más vallásúakat és a hitetleneket.

A keresztény alapvető parancsolata: nem kell senkit utálni, sőt bűn ezt tenni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a téves tanításokat ne kellene ellenezni. A jó keresztény különbsége tesz a téveszme és annak hirdetője között.

Isten pokolra küldi azt, aki nem fogad szót neki.

A pokol nem büntetés, hanem következmény. Ahogy amikor az édesanyja tiltása ellenére konnektorba nyúló gyereket megrázza az áram, úgy jön a bűn miatt a pokol - ahogy az áramütést sem az édesanya küldi bosszúból, hogy a gyerek nem fogadott szót, ugyanígy a pokolra se Isten küld.

Noé hogyan tett fel a hajójára minden fajt?

A Biblia szó szerint való értelmezése eretnekség.Noé történetét sem szabad szó szerinti történelmi eseményként felfogni. Valószínűleg a történet alapja igaz, de szinte biztos, hogy a Bibliában leírt özönvíz nem terjedt ki az egész világra.

Miért segít Isten a kulcsát elvesztett hívőnek, s miért nem segít az éhező gyereknek?

Isten nem avatkozik bele közvetlenül szinte soha az emberek életébe, amikor ez mégis megesik, azt nem véletlenül hívjuk csodának. Ha folyton csodák lennének, elveszne az ember szabad akarata. Az imádkozó ember jellemzően úgy kap Istentől segítséget, hogy az ember természetes adottságait megerősíti. Most, gondoljuk el, vajon mi könnyebb: kicsit jobban elgondolkodni hol hagytuk el kulcsunkat, vagy megmenekülni az éhségtől.

A Bibliát emberek írták, tehát megbízhatatlan.

A Bibliát természetesen emberek írták, azonban ennek ellenére megbízható, mivel az Egyház által kanonizált mű, mely kiváló eszköz arra, amire ki lett találva: hitbuzgalmi célokra.

Miért van a templomon villámhárító? Ez azt jelenti, a papok sem bíznak meg Istenben.

A villám egy természeti jelenség, mely nem válogat, hogy hová üssön be. Sosem ígérte Isten, hogy védelemben fogja részesíteni a templomokat a természeti jelenségek ellenében. S Isten pedig nem az égben van eleve. A menny nem azonos az éggel.

A Téli Háború története közismert, ezért most egy kicsit másnézőpontból megvilágítva.

Sztálin fő célja természetesen a marxista eszme terjesztése volt, de a 30-as évek végétől ezt a célt kiegészítette egy másodlagos, hazafiascél is – ezt a tényt az antikommunista orosz emigráció is elismerte -, ez pedig Oroszország területi egységének visszállítása volt.

Az 1917-es puccs után sok terület leszakadt, ill. le lett szakítva Oroszországról. Ezek egy részét még a következő években sikerült visszaszerezni (Ukrajna, Kaukázus), de nyugati irányban sok elvesztett terület tartósan elszakadt: Lengyelország, Finnország, s a 3 balti állam.

Finnországot Oroszország az 1808-1809-es orosz-svéd háborúban szerezte meg. A háború közvetve része volt Napoleon háborúinak: ekkor Napoleon Oroszországot támogatta, míg a britek pedig Svédországot. Az autonóm Finnország e háború eredményeképpen lett Oroszország része, autonómiája az orosz uralom is alatt is megmaradt: a mindenkori orosz cár lett Finnország nagyhercege, akit Turkuban (az első finn fővárosban), majd Helsinkiben főkormányzó képviselt, viszont a nagyhercegség belügyeit legnagyobb részben a cár által helyileg kinevezett hatóságok intézték: a cár ügyelt, hogy mindig csakis helyieket nevezzen ki. A svéd vereség következménye volt az is egyébként, hogy a svéd királyi család kihalása után Napoleon egyik tábornoka, Jean Baptiste Bernadotte lett az új svéd király Karl XIV Johan (XIV. Károly János) néven – máig az ő leszármazottaiból áll a svéd királyi család.

1917 decemberében Finnország élt a lehetőséggel és kikiáltottafüggetlenségét. Ezt követően polgárháború kezdődött a szovjetpárti és a szovjetellenes erők között, mely a szovjetellenesek győzelmével végződött, így Finnország stabilizálódott mint nem-kommunista független állam. A független Finnország a fenti események során sikeresen növelte saját területet: megszerezve a korábbi Finn Nagyhercegséghez sosem tartozott Proszozero (finnül: Porajärvi) és Reboli (finnül: Repola) járást, a történelmi Kelet-Karélia régióban.

A Szovjetúnió (pontosobban ekkor még: Szovjet-Oroszország) és Finnország 1920-ban normalizálták kapcsolataikat: Finnország visszaadta Proszozero és  és Reboli járást, viszont cserébe kijárást kapott a Jeges-tengerre, Oroszország lemondott Finnország javára a Pecsenga (finnül: Petsamo) vidékről, így megszűnt a norvég-orosz határ, bár a finn-szovjet békeszerződés értelmében megmaradt Oroszország joga a területen keresztül való áthaladásra a norvég-orosz kereskedelmi kapcsolatok fenntartása céljából.

A Téli Háború közvetlen előzménye: Sztálin ultimátumot intéz Finnországhoz, hogy Finnország egyezzen bele a finn-szovjet határ módosításába a Karéliai-földnyelv térségében: a Karéliai-földnyelv északi kétharmad akkor Finnországhoz tartozott, déli egyharmada a Szovjetúnióhoz (e területen található Szentpétervár is), valamint kapjon jogot a Szovjetúnió katonai támaszpont létesítésébe finn területen. Valójában ez utóbbi volt Sztálin fő célja: a szovjet balti flotta hatékony működéséhez szükséges volt egy tengerészeti támaszpont a Finn-öböl külső részén – ne feledjük, ekkor Észtország független állam volt még, így a szovjet flotta nem használhatta az észt kikötőket.

Finnország természetesen elutasította az ultimátumot, így 1939. november 30-án a Szovjetúnió megtámadta Finnországot. Magának a háborúnak a menete közismert: a szovjet csapatok vesztesége az 5-szöröse lett a finn veszteségeknek, s a háború első szakaszában a finn erők sikeresen megállítottak a szovjet erőket, sőt ellentámadásokat is végrehajtottak. Sztálinnak le kellett váltania a háborúért felelősöket, majd teljesen új taktikát kellett kidolgoznia, hogy végül a háború második szakasza szovjet győzelemmel végződjön.

Mi is történt? Sztálin és közvetlen környezete komolyan elhitte, hogy az ideológia képes helyettesíteni a katonai szaktudást. Az eredeti terv az volt, hogy a szovjet gyalogság behatol finn területre, ott megalakul az új szovjetpárti kommunista finn kormány, aminek hatására a finn munkásosztály fellázad a finn polgári kormány ellen, így a szovjet hadseregnek majd nem is kell igazán harcolnia, hamarosan megalakul a Finn Szovjet Szocialista Köztársaság, s az csatlakozik a Szovjetúnióhoz.

E naív terv megvalósítása egyébként meg is kezdődött: az első elfoglalt finn kisvárosba oda lett szállítva Otto Kuusinen, a Szovjetúnióban élő finn kommunista, aki azon nyomban ki is kiáltotta a Finn Demokratikus Köztársaság nevű államot. Miután ennek a lépésnek nulla eredménye lett és a háborúban a szovjet erők elkezdtek vesztésre állni, a szovjet vezetés rádöbbent december végén: a háborúhoz katonai ismeretek kellenek, nem röplapok és támogatottságot nélkülöző bábkormányok.

A Téli Háború több fontos változtatást hozott a szovjet haderőt illetően, melyek nem következtek volna be, ha nem lett volna a háború első, szovjet szempontból katasztrofális szakasza:

• az 1917-ben eltörölt katonai rangok, melyek 1935-ben részlegesen vissza lettek állítva, 1940-ben teljesen vissza lettek állítva a szovjet fegyveres erőkben, ismét létrehozva a katonaságban alapvető fontosságú alá-felérendeltség rendszerét.
• az addig legfontosabbnak tekintett politikai tisztek szerepe ezentúl  a második ember szerepe lett a vezető katonai szakember mögött, a politikai tisztek ezentúl nem dönthettek,
• Sztálin rájött, a nagyszámú gyalogság sem elegendő egy háborúhoz, a modern háborúhoz elsősorban haditechnika kell, nem embertömeg.

Amit biztosan el lehet mondani: ha a szovjet haderő nélkülözte volna e háború tapasztalait, a német hadsereg 1941-ben komolyabb eredményeket tudott volna elérni a Szovjetúnió ellen. A történet furcsasága: a finn-szovjet Téli Háború alatt Németország a szovjet oldalt támogatta.

A másik érdekes tényező Anglia és Franciaország szerepe. A két állam ekkor már háborúban állt Németországgal, Németország pedig az agresszor Szovjetúniót támogatta Finnország ellenében. Bár Finnország már a háború elején kérte Anglia és Franciaország segítségét, egyik állam sem sietett segíteni. Ugyanígy tett Németország összes szövetségese is, de ez érthető volt:Magyarország pl. hivatalosan semlegességet nyilvánított a kérdésben, bár a magyar kormány nem gátolta meg magyar önkéntesek részvételét, így párszáz magyar ténylegesen is harcolt a háborúban a finn oldalon. Németország szövetségesei közül egyedülOlaszország küldött segítséget: az olaszok sem embereket küldtek azonban, hanem haditechikát – a szállítmányt Németország azonban elfogta, s csak a szovjet győzelem után engedte azt tovább. Anglia és Franciaország magatartása viszont megmagyarázhatatlan volt. Anglia és Franciaország csak azzal a feltétellel volt hajlandó segíteni, ha ehhez felhasználhatja a semleges Norvégia és Svédország területét, amit természetesen ezek az országok visszautasítottak. Végül a britek és a franciák hajlandóak lettek volna segíteni elfogadhatóbb módon is, de ekkor már a finnek megértették, ebben a két országban nem lehet megbízni, így inkább megfogadták Hitler tanácsát és aláírták a kedvezőtlen békefeltételeket a szovjetekkel.

Mi lett volna, ha Anglia és Franciaország ténylegesen segít a finneknek?

A következmény az lett volna, hogy Anglia és Franciaország háborúba keveredett volna a Szovjetúnióval 1940-ben, Németország pedig belépett volna szintén ebbe a háborúba, Finnország ellenében, a szovjet oldalon. Ennek eredménye az lett volna, hogy az egész világháború teljesen másképp alakult volna. A német-szovjet szövetség a tényleges 2 éves időtartam helyett sokkal hosszabnak bizonyult volna, s Hitler pedig mindenképpen Angliát támadta volna meg először, nem a Szovjetúniót. Az USA vagy semleges maradt volna, vagy csak Japán ellen háborúzott volna ebben az esetben. S a legfontosabb: a háború valószínáleg még az 50-es évek elején is tartott volna, s nem végződött volna egyik fél teljes győzelmével sem. A német-szovjet szövetség természetesen így is szétesett volna az egymást ütő érdekek miatt, csak ez sokkal később történt volna meg.

Végül, a pontosság kedvéért a történet vége.

A szovjet győzelem után Finnország átadta a Szovjetúniónak a kért Karéliai-földnyelv teljes finn részét, valamint Lapplandiában Salla-megye keleti részét, további Petsamo egy részét. Ezen kívül 40 évrebérbe adta a Szovjetúniónak Hankót, tengerészeti támaszpont létesítése céljából.  (A támaszpontot a Szovjetúnió 1956-ban elhagyta, azóta nincs szovjet támaszpont finn területen.)

1941-ben Finnország az összes fenti területet visszahódította, plusz egész Karéliát is. A II. vh. végeztével visszállt a Téli Háború végén kialakult határ a két ország között, azonban most már egész Petsamo szovjet lett: ezért van ma közvetlen norvég-orosz szárazföldi határ.

S mi lett a csődöt mondott Finn Demokratikus Köztársasággal? 1940-ban meg lett szüntetve, területének egy része csatolva lett az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársasághoz, másik részéből pedig – csatolva hozzá Kelet-Karélia egyes részeit – ki lett alakítva az új Karél-Finn Szovjet Szocialista Köztársaság, mely egészen 1956-ig létezett, elnöke mindvégig Otto Kuusinen volt. 1956-ban Hruscsov megszüntette a Karél-Finn Szovjet Szocialista Köztársaságot, helyette lett az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaságon belüli karéliai autonóm köztársaság, mely jelenleg Karéliai Köztársaság néven Oroszország egyik autonóm területe. A terület ma etnikailag 83 %-ban orosz, 7 %-ban karél – finn lakosság sosem élt itt nagy számban, bár fontos adat, hogy a finnek a karélokat a finn nép részének tekintik. Ami pedig a Karéliai-földnyelv Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársasághoz csatolt részét illeti, innen a II. vh. után a többségben lévő finn lakosságot deportálták Finnországba.

​Kuusinen aláír

Otto Kuusinennek pedig szerencséje volt. Sztálin nem büntette meg őt a kudarcért. Sztálin halála után pedig erősen felívelt karrierje, 1964-ben halt meg az SZKP KB egyik titkáraként. Finnország viszontsosem bocsátott meg neki: bár a hidegháború éveiben Finnország külpolitikailag teljes mértékben a Szovjetúnió elkötelezettje volt, amikor Kuusinen, 1964-ben bekövetkezett halála előtt, kérvényezte a finn kormánynál, hogy engedélyezzék számára a hazalátogatást néhány napra, mert szeretné utoljára látni szülőföldjét, a kérést a finn hatóságok azonnal elutasították.

térkép az 1918. január 1. utáni helyzet változásokról:

• idegen államok: világosszürke – Svédország, sötétszürke: Norvégia, piros: Észtország (1940-1941, 1945-1991 között a Szovjetúnió része)
• sötétzöld – Finnország, világoskék – Oroszország (1991 előtt: Szovjetúnió)
• világoszöld – 1918-1920: Finnország, 1920-1941: Szovjetúnió, 1941-1945: Finnország, 1945-től Szovjetúnió, ill. Oroszország
• középzöld – 1918-1940: Finnország, 1940-1941: Szovjetúnió, 1941-1945: Finnország, 1945-től Szovjetúnió, ill. Oroszország
• bordó: 1918-1920: Szovjetúnió, 1920-1945: Finnország, 1945-től Szovjetúnió, ill. Oroszország
• lila: 1918-1920: Szovjetúnió, 1920-1940: Finnország, 1940-1941: Szovjetúnió, 1941-1945: Finnország, 1945-től Szovjetúnió, ill. Oroszország
• rózsaszín: 1918-1941: Szovjetúnió, 1941-1945: 1945-től Szovjetúnió, ill. Oroszország
• fekete vonallal jelölve: a Karéliai Köztársaság területe