A napokban jelent meg egy Facebook-csoportban ismét a 9 érdekesség a Magyar Nyelvről című ökörség. A Facebook-csoport aztán törölte a bejegyzést, miután azt többen megcáfolták (köztük én is), így rákerestem az eredetire.

A történeti jellegű 1., 2. és 6. ponttal nem foglalkoznék, mert nem tudom igaz-e vagy sem. (Hozzáteszem: erősen sejtem, hogy ökörségek szintén.) De lássuk a többit!

A 3. és a 4. pont tulajdonképpen ugyanarról szó.

3. Tudtad-e, hogy a Sorbonne egyetem nyelvészei, akik összehasonlításokat végeztek számítógépek segítségével, a nyelvek ősiségének vizsgálata kapcsán, hogy mely nyelv őrzött meg legtöbbet az ősműveltség elemeiből, az ős-etimonokból, alapszavakból, a következő eredményre jutottak: a mai angol nyelv 4 % etimont, a latin 5 %, a héber 5 %,
a csendes-óciáni nyelvek 7 %, az indiai mundakhol 9 %, a tibeti szanszkrit 12 %, az őstörök, türkmén 26 %, a mai magyar nyelv 68 % ős-etimont tartalmaz!”
4. Tudtad-e, hogy ma tudományos kutatásokat végeznek az ősnyelv kérdésében?
Mi magyarok már 200 éve foglalkozunk ezzel, olyan kutatók, nyelvészek, történészek mint az 1812-ben elhunyt Keresztesi Józseftől, Horváth Istvánon, Kőrösi Csoma Sándoron, Táncsics Mihályon, Varga Zsigmondon keresztül az 1973-ban elhunyt Pass Lászlóig. Ma Baráth Tibor is “A magyar népek őstörténete” című munkájában, vagy Kemény Ferenc nyelvész (Oslo), aki negyven nyelvet ért és tizenötöt beszél, az állítja, hogy a legősibb eurázsiai nyelv a magyar.

Természetesen ez butaság. Eleve mi az ősetimon és mitől ősi vagy nem ősi egy nyelv? Smi az, hogy ősnyelv? Szóval ez a két pont abszurd szómágia, tartalom nélkül. Kb. mintha azt állítanám: a sárgarépa a legszebb növény, mert ő tartalmazza a legtöbb szépségetimont. Van ennek bármi értelme? Na, ugyanígy nincs a 2 fenti pontnak.

5. Tudtad-e, hogy magyar családnevek, földrajzi nevek ezerszám fordulnak elő a világ különböző helyein? A Hawaii szigeteken élő Dr. Vámos-Tóth Bátornak és munkatársai gyűjtésének köszönhetően az azonosított magyar szavak gyűjteménye egy új tudományágat képvisel, amelyet TAMANA névvel jelölnek. Eszerint mintegy hatezer eredeti magyar név és névszerkezet fordul elő szerte az egész világon. Csak egy példa: “Magyar családnevünk, helységnév Indiában, egy dombvonulat elnevezése Irakban és Libanonban, továbbá hét földrajzi helyet jelöl Máltán,, települést Tuniszban, Burkina Fasoban, a Fülöp szigeteken, egy város neve Indiában, településnév a Kaukázusban és az udmurtoknál, ezen utóbbiaknál éppenséggel az “Almás”, “Káldi”, “Kocsis”, és “Vajas” települések szomszédságában.” Való tény, hogy bizonyos szavak azonos módon előfordulnak különböző nyelvekben, de itt nem erről van szó csupán, hanem a feltűnően nagy számú előfordulásban.

A Tamana-módszerrel egy nagy gond van: segítségével ugyanaz a világ BÁRMELY nyelvére vonatkozóan is igazolható. Azaz ez is “ősostobaság”.

7. Tudtad-e, hogy a magyar nyelv tömörítő hatása szinte egyedülálló? Hogy hihetetlenül gazdag, képalkotó képessége van szavainknak, hogy “tárgyas ragozásával, harminchat mozzanatos, negyvenhat gyakorító, sok-sok kezdő, műveltető, ható igékkel, főleg pedig igekötőink előre és hátravetésivel, amivel a cselekvés és az idő boszorkányos árnyalatait és mozzanatait jelölhetjük. Ilyen bravúrra a világ egyetlen más nyelve nem képes!

Példa a “néz” ige módozataira: néz, nézeget, nézelődik, nézőben, nézve, nézvést, nézetlen, nézhetetlen, néztében, nézetében, stb.

A gond az, hogy ez igaz, de nem azért, amiért a szerző gondolja. Az egyes nyelvek típusától függ ez. A nyelvtipológia a nyelveket 4 csoportba osztja:

• elszigetelő nyelvek,
• hajlító nyelvek,
• ragozó nyelvek,
• poliszintetikus nyelvek.

Minél lejjebb van egy nyelv a fenti listán, annál “tömörítőbb”. Mivel a magyar ragozó típusú nyelv, így nyilván tömörítöbb az első két típusnál, de kevésbé tömörítő a 4. típusnál. S persze a magyaron kívül még egy rakás nyelv szintén ragozó típusú: japán, koreai, baszk, az összes altáji nyelv, s a legtöbb uráli nyelv, stb.

Ami pedig a kifejezőséget illeti: az összes emberi nyelv maximálisan kifejező.

8. Tudtad-e, hogy míg a nagy nyugati világnyelvek legjobb esetben is csak 7 magánhangzót ismernek (az olasz például csak 5-t), addig a magyar nyelv 14 magánhangzót ismer és használ: a-á, e-é, i-í, o-ó, ö-ő, u-ú, ü-ű?

Ez talán a legviccesebb pont, ugyanis egyszerűen NEM igaz. Lássuk melyek a legnagyobb nyugati nyelvek: spanyol, angol, portugál, német, francia, olasz. Ez az összes nyugat-európai nyelv, melyneklegalább 50 millió beszélője van.

Most pedig nézzük meg melyben hány magánhangzó van!

Spanyol:

• 19 magánhangzó (5 egyeshangzó + 14 kettőshangzó).

Angol:

• a brit angolban 20 magánhangzó van (12 egyeshangzó + 8 kettőshangzó),
• az amerikai angolban kevesebb, 14 magánhangzó van (9 egyeshangzó + 5 kettőshangzó).

Portugál:

• európai portugál: 31 magánhangzó (14 egyeshangzó + 17 kettőshangzó),
• brazíliai portugál: 34 magánhangzó (11 egyeshangzó + 23 kettőshangzó).

Német:

• 18 magánhangzó (15 egyeshangzó + 3 kettőshangzó).

Francia:

• 25 magánhangzó (17 egyeshangzó + 8 kettőshangzó).

Olasz:

• 7 magánhangzó (7 egyeshangzó + 0 kettőshangzó).

Következtetés: a magyar a maga 14 magánhangzójával (14 egyeshangzó + 0 kettőshangzó) csak az olaszhoz képest rendelkezik több magánhangzóval a “nagy nyugati nyelvek” között.

9. Tudtad-e, hogy a nyelvek összehasonlításában mint a legdallamosabb az első helyen álló olasz és a második helyen álló görög után a magyar következik? Ezt nem kisebb nyelvtudós, mint Giuseppe Mezzofanti bíboros állította (1774-1849), aki 58 nyelven írt és 103 nyelven beszélt. Ő maga mondotta, Ludwig August Frankl költőnek: “Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után minden más nyelv előtt leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ügyeljen, mert egy feltündöklő költői lángész még igazolni fogja nézetemet. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben…”

Nos, a magyar kifejezetten NEM dallamos. Ennek fő oka a rögzített hangsúly. Ezen kívül: a dallamosság hasonlóan szubjektív valami, mint a szépség.

Az agyonpolitizált Kelet-Európában még a nyelvészet és a politika is néha összenő. Szerencsére kezd az utóbbi időben már szétválni, ami pozitívum: hiszen abszurdum tudományos kérdéseknek ideológiai és politikai színt adni.

A kérdés bolgár vetületét akarom bemutatni, de előtte röviden a magyar vonatkozásról.

Magyarországon a két korábban erősen átpolitizált – szerencsére már csökkent mértéke – nyelvészeti kérdés a nyelveredet és anyelvhelyesség.

Ami a nyelveredetet illeti, az alapállás, hogy aki szerint a magyar finnugor (uráli) nyelv, az habsburgista, idegenszívű, német ügynök, cionista, kommunista, liberális, míg aki nemzeti érzelmű, az elutasítja a finnugor elméletet, s helyette mondjuk a magyart altáji, hun, sumér, stb. nyelvnek mondja, a legnemzetibb irányzat szerint pedig a magyar egyenesen az emberiség „ősnyelve”.

Szerencsére ma már vannak jobbikos finnugristák és sumerista ballibek is, így a kérdés kezd depolitizálódni.

A másik a nyelvhelyesség kérdése. Aki deskripcionista (azaz azt vallja, a nyelvészet feladata a nyelv leírása, s nem az, hogy mi a helyes nyelvhasználat) az nemzetellenes nyelvrontónak számított, míg akipreskripcionista (azaz azt vallja, a nyelvészet egyik feladata annak megmondása mi a helyes és hibás nyelvhasználat), az nemzethű ember.

Ma már ez is eléggé depolitizált kérdés. A radikális preskripcionista nyelvész ritka, bár a magyar átlagember manapság is – politikafüggetlenül – erősen ezen irányzatot támogatja.

Bulgáriában két hagyományosan politizált nyelvészeti kérdés volt.

Az egyik ugyanaz, mint Magyarországon: a nyelv eredete. Bár szabad szemmel is látható, hogy a bolgár nyelv szláv nyelv, vannak egyes túlfűtött hazafiak, akik ezt tagadják. E csoport két csoportra osztható. Az egyik szerint a bolgár nem szláv nyelv, a hasonlóságok onnan erednek, hogy a szlávok a bolgárból vettek át elemeket. A másik csoport kifogása csupán a “szláv” szó, azaz elfogadja a szláv nyelvek rokonságát, de szerint azokat “bolgár nyelvek” néven kellene nevezni. Népszerű tévhit e csoportban, hogy az ősbolgárok nyelve kölcsönösen érthető volt a szláv nyelvekkel.

De a másik kérdés az érdekesebb magyar szemmel, mert ez ismeretlen Magyarországon. A kérdés az: hány mássalhangzó fonéma van a bolgárban. Nagyon vicces, de tény: egy fonetikai kérdés lett politikai.

A kommunista időszakban a hatalom igyekezett a bolgárt az orosz közeli rokonának beállítani. Hozzáteszem: a bolgár és az orosz ténylegesen közeli rokonok (ugyanaz a nyelvcsalád, s a nyelvcsaládnak ugyanaz az ága), a hasonlóság kb. mint az olasz és spanyol, vagy a német és a svéd között, de ez “kevésnek” tűnt a hatalomnak. S sikerült megtalálni azt a területet, ahol közelíteni lehet a két nyelvet: a hangtant.

A lényeg: azt állítani, hogy a bolgár mássalhangzók rendszere azonos az oroszéval.

A szláv nyelvek egy bizonyos kérdésben két részre oszthatók: ez akemény-lágymássalhangzó fonémák megléte.

Az orosz esetében közismert, hogy vannak kemény és lágy mássalhangzók. Bár azátlag magyar csak a d-gy, n-ny és t-ty párt hallja meg (mivel ezek a magyarban is megvannak) az oroszban van összesen 12 ilyen pár, a fenti hármon kívül még a б /b/, ф /f/, л /l/, м /m/, п /p/, р /r/, с /s/, в /v/, з /z/ esetében is: ezek ugyanúgy különböznek egymástól, mint a magyar d és gy – azaz az oroszban ezek önálló fonémák. Az orosz ц /t͡/s, г /g/, х /x/, к /k/, ш /ʂ/, ж /ʐ/ csak kemény, nincs lágy fonémapárjuk, a ч /t͡ɕ/ és й /j/ pedig csak lágy, nincs kemény párjuk.

A többi keleti-szláv nyelvben a helyzet hasonló az oroszhoz.

Az ukránban a magyarban is meglévő d-gy, n-ny, t-ty párok mellett megvan az oroszban meglévő további 9 párból a  л /l/,  р /r/,  с /s/, з /z/ esetében még a kemény-lágy pár, továbbá az oroszból hiányzó ц /t͡s/ és дз /d͡z/ esetében is a kemény-lágy pár.

Az ukrán б /b/, ч /t͡ʃ/, дж /d͡ʒ/, ф /f/, ґ /g/,  г /ɦ/, х /x/, к /k/, м /m/, п /p/, ш /ʃ/, в /w/, ж /ʒ/ csak kemény, nincs lágy fonémapárjuk. A й /j/ pedig csak lágy, nincs kemény párja.

A belarusz esetében megvan az orosz 12 kemény-lágy pár közül mindegyik, az р /r/ kivétel, mely csak kemény. Továbbá a belaruszban van még 4 kemény-lágy pár: ц /t͡s/, дз /d͡z/, г /ɣ/, х /x/, к /k/. Mindig kemény a  ч /t͡ʃ/, дж /d͡ʒ/, ш /ʃ/, ж /ʒ/.

A ruszin esetében csak 4 kemény-lágy pár van: a magyarban is meglévő d-gy, n-ny, t-ty mellett még az л /l/ esetében.

Itt érdemes is áttérni a nyugati-szláv nyelvekre. A szlovák esetében a helyzet ugyanaz, mint a ruszinnál, ezek szlovák írással a következők: d-ď, l-ľ, n-ň, t-ť.

A cseh helyzet szinte azonos a szlovákkal, csak az l esetében hiányzik kemény-lágy pár, Azaz e tekintetben a cseh helyzet teljesen azonos a magyarral.

A lengyel esetében fonéma szinten 5 kemény-lágy pár létezik: cs (lengyelül cz és ć), dzs (lengyelül: dż és dź), n/ny (lengyelül n és ń), s (lengyelül: sz és ś), zs (lengyelül: ż és ź).

A teljesség kedvéért a két kis szorb nyelv is legyen itt.

Az alsószorb kemény-lágy párjai: b, m, n/ń, p, r, š/ś, w [w], ž/ź. Afelsőszorb esetében pedig: b, c, m, n/ń, p, r, [w], z.

Áttérve a délszláv nyelvekhez, látható, hogy ott a legkevesebb a kemény-lágy pár.

A szlovénben nincs egy se!

A BSZHM-nyelvben 4 párt találunk: az cs, a dzs, az l, s az n/ny esetében. Ezek írása BSZHM-nyelvben: latinbetűsen č-ć, dž-đ, l-lj, n-nj, cirillbetűsen pedig ugyanez: ч-ћ, џ-ђ, л-љ, н-њ.

А bolgár esetében történt: orosz hatásra az orosz hangrendszer átvétele, bár a bolgárban a mássalhangzók rendszere egészen más. Valójában a modern bolgár nyelvben egyáltalán nincsenek fonéma szinten kemény-lágy párok. Allófonként természetesen létezik lágyított ejtés, azonban ez is erősen nyelvjárásfüggő. Egyes dél-nyugati nyelvjárásokban erősebb a d, l, n és t lágysága hátsó magánhangzók előtt, ugyanez megfigyelhető az összes kelet-bolgár nyelvjárásban is minden bolgár magánhangzó esetében, a ч, дз, дж, х, ш, ж hangokat kivéve, míg a й eleve csak lágy lehet (neki az “oroszos” értelmezésben sincs párja).

El lehet mondani: ellentétben az orosszal a bolgárban ott ahol az oroszban lágy mássalhangzó volt valójában két mássalhangzó van, a második egy j. Fonéma szinten egyszerűen nem léteznek kemény-lágy párok a bolgárban!

A szakértők egyik betegsége, hogy szeretik a dolgokat túlbonyolítani. Az ok: így látható, hogy ők mekkora szakértők.

Nekem a célom ellenkező: minden szakmai témájú írásomnál (legyen az nyelvészet, történelem, politikai földrajz, nemzetközi jog, ezek  a kedvenc területeim) igyekszem a lehető legegyszerűbben elmagyarázni a dolgokat.

Itt most a nyelvészet egyik területét,  a hangtant, pontosabban annak alapjait mutatom be a lehető legegyszerűbb módon.

A hangtan alapja a beszédhang. A beszédhang minden olyan önálló hangegység, melynek van nyelvi szerepe.

Fonetika és fonológia. Leegyszerűsítve: a fonetika a hangok fizikai jellegzetességével foglalkozik, míg a fonológia  a hangok nyelvi szerepével. A fonetika magukkal a hangokkal foglalkozik azok fizikai mivoltában. a fonológia pedig a fonémákkal és az allofónokkal.

A fonéma: olyan hang vagy hangok összesége, mely jelentésmegkülönböztető szerepet játszik. Az, hogy mi egy fonéma ez nyelvenként változik. Egy egyszerű példa erre: az angol nyelvben a man és a men szóban lévő magánhagzó két önálló fonéma, míg a magyarban (legalábbis a magyar irodalmi nyelben) ez egy fonéma – pontosan ez is az oka annak, hogy egy angolul tanuló magyar számára nagy nehézséget okoz a két hang hibátlan megkülönböztetése.

Általaban az idegen akcentus egyik oka éppe ez: az y nyelvet tanuló x anyanyelvű ember saját x nyelvi beidegzedőseidet használja y nyelvben is, azaz:

• más a fonéma-képzete (lásd a már említett példát),
• egyes y nyelvi hangok hiányoznak az x nyelvből, így azokat a tanuló azok legközelebbi x nyelvi megfelelőivel helyettesíti (példa: az angol open szó második magángangzója a magyarban nem létezik, így a legtöbb magyar helyette magyar e-t vagy ö-t mond).

A allofón pedig olyan hang, mely jelentésmegkülönböztető szerepet nem játszik, s az adott nyelvben egy adott fonéma konkrét megjelenési alakja:

• kötelező allofón: a hangkörnyezet alapján kötelezően realizálódik,
• opcionális allofón: ejtése szabad választás függvénye.

Példa a magyarból mindkettőre:

• az l normál esetben alveoláris (majd később leírom ez mit jelent), de gy, ny és ty előtt palatális lesz (azaz úgy ejtődik, mint ahogy az ly-t ejtették annak a j-vel való azonosulása előtt) – de egy magyar ezt észre se veszi, a változás automatikus, a magyar beszélő számára ez ugyanaz  afonéma, míg mondjuk egy szlovák számára ez két önálló fonéma.
• a magyar irodalmi nyelvben nem létezik “rövid á” hang, viszont a magyarok egy része ejti ezt egyes szavakban, pl. a halló és a Svájc szó első magánhangzójaként, de ettől függetlenül ezt nem mindenki mondja így, s semmiképpen sincs ilyen önálló fonéma a magyarban.

A beszédhangok két fő kategóriája: obsztruensek és szonoránsok:

• obsztruensek – a hang a légáram akadályozásával képződik.
• szonoránsok – a hang folyamatos légáram áramlással képződik

Az obsztruensek csakis mássalhangzók lehetnek, míg a szonoránsok lehetnek magánhangzók és mássalhangzók is.

Az, hogy mi a magánhangzó és mi a mássalhangzó minden magyar számára pofonegyszerű kérdés, hiszen a fogalmak magyar neve eleve választ ad a kérdésre:

• a magánhangzó az, ami önállóan (“magán”) is tud szótagot alkotni,
• a mássalhangzó meg az, ami csak más hanggal (“mással”) együtt tud csak szótagot alkotni.

A mássalhangzók a légáram típusa szerint lehetnek:

• tüdővel képzett mássalhangzók – a tüdőből kiáramló levegő mozgása által képződik a hang,
• felső hangszallagrés (glottális ejektív) hangok – a légáram a hangszalagrész felfelé való mozgatásából ered,  a tüdő nélkül,
• alsó hangszallagrés (glottális implozív) hangok –  a légáram a hangszalagrész lefelé való mozgatásából ered, a tüdő nélkül,
• alsó nyelvhangok (csettintőhangok) –  a légáram a nyelv lefelé való mozgatásából ered, a tüdő nélkül,
• tüdő-ejektív hangok – a légáram a hangszalagrész felfelé való mozgatásából ered,  a tüdő részvételével,
• tüdő-csettintő hangok – a légáram a nyelv lefelé való mozgatásából ered, részvételével.

A magyarban csakis tüdővel képzett mássalhangzók léteznek, s ez így van szinte minden európai nyelvben, ilyen hangok Európában csak egyes kaukázusi nyelvekben fordulnak elő.

Ami a csettintőhangokat illeti, azokat a legtöbb magyar egy dél-afrika vígjátékbólismerheti, ahol a főszereplő egy busmen és busmen nyelven beszél az egész filmben. A busmen nyelv – és sok más dél-afrikai nyelv – arról híres, hogy több csettintő mássalhangzót is használ.

xhosa nyelvi tanulóvideó

A mássalhnagzók felosztása. Két fő szempontot kell figyelembe venni: a képzés módjátés a képzés helyét.

A felosztás a képzés módja szerint:

Obsztruensek:

• réshangok (frikatívák) – az akadály a szájban van és részleges,
• zár-réshangok (affrikáták) – az akadály kezdetben teljes, majd részlegessé válik,
• zárhangok (okkluzívák) – az akadály a szájban van és teljes.

Szonoránsok:

• közelítőhangok (approximánsok) – a hangképző szervek csak megközelítik egymást vagy csak kis erővel érintik egymást,
• orrhangok (nazálisok) – a légáram akadályozva van a szájban, de távozik az orron keresztül,
• oldalhangok (laterálisok) – a légáram a nyelv mentén halad, de a nyelv akadályozza azt,
• pergőhangok (tremulánsok) – a légáram rezegtetésel képződött hangok.

A fenti kategóriák feloszthatók alkategóriákra is, de ezek használata alapszinten nem feltétlenül szükséges. (Talán csak a pergőhangok között tartanám szükségesnek az alkategóriákat a pontosabb megkülönböztetés érdekében. Itt az alkategóriák: “normál” pergőhangok, rés-pergőhangok, flapok, tapok.)

a szürke mezők jelentése: “normál” alkategória

Fontos ismérv a mássalhangzóknál a zönge megléte vagy hiánya, így vannak zöngés és zöngétlen mássalhangzók. Ha a hangszalagok rezegnek, akkor a mássalhnagzó zöngés, ha pedig nem, akkor zömgétlen.

A szonoráns hangok (a magánhangzók is) alapesetben mindig zöngések. Ezen belül a magánhangzók és az orrhangok csakis zöngések lehetnek. A közelítőhangok, az oldalhangok és a pergőhangok többnyire szintén zöngések, de itt előfordulnak zöngetlen hangok is.

Az obsztruens hangok esetében a helyzet fordított: ezek alapesetben zöngétlenek. Viszont itt gyakoriak a zöngés hangok is.

A felosztás a képzés helye szerint (a számok az ábrán):

• bilabiális (ajakhangok) – a képzés az alsó és a felső ajkakkal történik – 1,
• labiodentális (fog-ajakhangok) – a képzés a felső fogsorral és az alsó ajakkal történik – 2,
• dentális (foghangok) – a képzés a felső fogsorral és a nyelvvel történik – 3,
• alveoláris (fogíny-hangok) – a képzés a felső fogínnyel és a nyelvvel történik – 4,
• posztalveo-palatális vagy posztalveoláris (fogíny-szájpadlás hangok) – a képzés a felső fogínnyel és a szájpadlással történik – 5,
• prepalatális (fogmeder-hangok) – a képzés a fogmederrel és a szájpadlással történik – 6,
• palatális (szájpadlás-hangok) – a képzés a szájpadlás tetejével és a nyelvvel történik – 7,
• veláris (hátsó szájpadlás hangok) – a képzés a hátsó szájpadlással és a nyelvvel történik – 8,
• uvuláris (nyelvcsap-hangok) – a képzés a nyevcsappal történik – 9,
• laringeális (gége-hangok) – a képzés a gégével történik – 10.

A fenti kategóriák feloszthatók alkategóriákra is, s ezek használata – ellentétben a képzés módja alkategóriáitól – jellemzően szükséges is, az egyes hangok megfelelő megkülönböztetéséhez. Íme a részletes felosztás:

a szürke mezők jelentése: “normál” alkategória

Íme egy táblázat, mely egyszerre mutatja a képzés módja és a képzés helye szerinti fő kategóriákat:

zöld – előfordul a magyarban, sárga – a magyarban nincs, de más nyelvben előfordul, piros- egyetlen emberi nyelvben sem fordul elő

Szeretnék mindegyik magyarban is létező kategóriára egy-egy példát mondani:

a * jelentése: nem minden magyar beszélő ejti így

Térjünk most át a magángangzókra. Ezeket érdemes két ismérv alapján figyelembe venni:

• száj nyitottsága (6 fokot megkülönböztetve),
• a nyelv helyzete szerint (5 fokot megkülönböztetve).

A táblázatban a függőleges sor az előbbi, a vízszintes sor az utóbbi.

zöld – előfordul a magyarban, sárga – a magyarban nincs, de más nyelvben előfordul

Fontos ismérv a magánhanzóknál az ajakkerekítés megléte vagy hiánya, így vannak ajakkerekítéses és ajakkerekítés nélküli magánhangzók.  A hátsó/mély magánhangzóknál a magas/zárt, közép-magas/közép-zárt, felső-közép és alsó-közép magánhangzók mindig ajakkerítésesek, míg az  elülső/magas magánhangzóknál a felső-közép, alsó-közép, közép-alacsony/közép-nyitott és alacsony/nyitott magánhangzókmindig ajakkerekítés nélküliek, az összes többi lehet mind a kettő.

Szeretnék mindegyik magyarban is létező kategóriára egy-egy példát mondani:

a * jelentése: az irodalmi nyelvben nincs meg, de egyes magyar nyelvjárásokban létezik

Végül egy vicces, de egyébként abszolút tudományos videó: egy kanadai nyelvész a kamaszok által kiadott furcsa hangokat kategorizálta fonetikailag:

Megjegyzés. Jelen cikkben nem az IPA (jelöléseit és) kategóriáit használtam, mivel ezek túl szűkek. Helyette a Luciano Caneperi olasz nyelvész professzor javított verzióját igyekeztem alkalmazni, melyet a prof szerényen ^canIPA néven nevezett el.

A zöngésségi hasonulás különbségei a bolgár és a magyar nyelvben.

A zöngésségi hasonulás lényege:

• ha zöngétlen mássalhangzó zöngés mássalhangzó előtt áll, a zöngétlen mássalhangzó zöngésedik,
• s fordítva: ha zöngés mássalhangzó zöngétlen mássalhangzó előtt áll, a zöngés mássalhangzó zöngétlenedik.

Az obsztruens hangok alapesetben zöngétlenek, viszont itt gyakoriak a zöngések is, sőt a legtöbb obsztruens mássalhangzó zöngésségi párt alkot. A magyarban a zöngés fonéma párok a következőek (zöngétlen–zöngés): c/dz, cs/dzs, f/v, k/g, p/b, sz/z, t/d, ty/gy, s/zs.

A m, n, ny hang nem obsztruens (hanem szonoráns) és mindig zöngés. Az h, j, l, r szintén szonoráns, közülük az l és az r mindig zöngés, míg a h és a j lehet zöngés és zöngétlen is (erről később még lesz szó).

Az obsztruens hangok esetében szinte minden esetben működik a zöngésségi hasonulás, azaz pl. a köztársaság szó ejtése kösztársaság, mivel a zöngés z-ből zöngétlen sz lesz a zöngétlen t hatására. Ugyanez fordítva: a képzel szó ejtése kébzel, mivel a zöngétlen p-ből zöngés b lesz a zöngés z hatására.

Egyetlen kivétel ez alól a v hang, mely csak zöngétlenedik, de nem zöngésít. Azaz pl. a hétvége szó kiejtése nem lesz *hédvége, mivel a zöngétlen t-ből nem lesz zöngés d a zöngés v hatására. Viszont maga a v zöngétlenedik az őt követő zöngétlen osztruens hatására: pl. a nyelvköny szó ejtése nyelfköny, mivel a zöngés v-ből zöngétlen f lesz a zöngétlen k hatására.

A pontosság kedvéért: a v-nek a magyarban van egy szonoráns ejtése is, azaz az alapból osztruens v [v] lehet szonoráns is [ʋ], ez a magyarban természetesen nem önálló fonéma. Ez a szonoráns és zöngés v azonban kizárólag magánhangzó előtt fordul elő, így természetesen nem vehet részt a zöngésségi hasonulásban.

Valószínű, hogy a v furcsa viselkedése mögött az áll, hogy az ómagyar nyelvben kizárólag szonoráns v hang [ʋ] létezett, az obsztruens v [v] későbbi nyelvfejlődés eredménye. Ennek nyoma megtalálható olyan román szavakban, melyeket a román nyelv a magyarból vett át, azonban még abban a korban, amikor a magyar v csak szonoráns volt, példa erre a román oraș szó, mely a magyar város szó átvitele: látható a románok a szót nem v-vel vették át, hanem o-val, mivel a szonoráns v úgy hallatszik, mintha egy normál (obsztruens) v és egy o között állna.

A szonoráns mássalhangzók közül  a l, m, n, ny és r nem vesz részt egyáltalán a zöngésségi hasonulásban. Ezek a hangok zöngések, de nem zöngésítik az előttük álló zöngétlen hangot, azaz pl. az akna szó kiejtése nem lesz *agna, mivel a zöngétlen k-ból nem lesz zöngés g a zöngés n hatására.Ugyanígy az l, m, n, ny és r marad zöngés minden esetben, az őt követő zöngétlen hang nem hat ki rájuk.

Amit a h-t és a j-t illeti, a helyzet már más.

A magyarban a h lehet zöngés és zöngétlen is, ez két különböző hang, de a magyarban ezek egyetlen fonémát alkotnak. Az alapalak a zöngétlen [h], magánhangzók között azonban a magyar h zöngésedik, ejtése [ɦ]. Mivel ez azonban ez utóbbi csak magánhangzók között fordulhat elő, így természetesen nem vehet részt a zöngésségi hasonulásban. A zöngétlen h viszont részt vesz a zöngésségi hasonulásban: zöngétlenít, pl. a százhúsz szó ejtése szászhúsz, mivel a zöngés z-ből zöngétlen sz lesz a zöngétlen h hatására.

A pontosság kedvéért: a szonoráns h a magyarban szótag végén obsztruenssé válik, ennek két alakja is van: a mély magánhnagzó utáni [x] és a magas magánhangzó utáni [x]. Mindkettő zöngés. Zöngésíteni nem tudnak, hiszen minden magánhangzó után állnak. Zöngétlenedni szintén nem tudnak, nincs a magyarban zöngétlen változatuk.

A j hang esetében hasonló dolgot látunk: az alapalak a szonoráns zöngés j [j], azonban a j-nek van két további változata is: mindkettő obsztruens, a zöngétlen [ç] és a zöngés [ʝ]. A j akkor lesz obsztruens, ha mássalhangzó után áll szó végén.

A zöngésségi hasonulást illetően itt a helyzet még furcsább. A szonoráns j nem vesz részt a zöngésségi hasonulásban! Viszont az obsztruens j aszerint zöngés vagy zöngétlen, hogy az illető álló hang milyen: zöngés után zöngés, zöngétlen után pedig zöngétlen, azaz a hasonulás fordított: előre való irányban hat, szemben az összes eddigi esettel. Ha azonban az osztruens j-t következő hang obsztruens (ez akkor eshet meg természetesen csak, ha két szót együtt ejtünk), de zöngéssége eltér a j hangétól, akkor a j zöngésedik ill. zöngétlenedik, majd tovább zöngésíti ill. zöngétleníti az előtte álló mássalhangzót is!

A bolgár helyzetet a magyarhoz hasonlítva mutatom be.

А bolgár helyzet hasonló, a zöngétlen-zöngés párok: дж/ч, к/г, п/б, с/з, т/д, ф/в, ц/дз, ш/ж. Kevesebb pár van, mivel kevesebb a bolgár obsztruens.

A bolgár szonoránsok – й, л, м, н, р, х – a helyzet hasonló. A л, м, н, р mindig zöngés és nem vesznek részt a zöngésségi hasonulásban. A bolgár л háromféleképpen is realizálódhat, azonban mindegyik változat zöngés.

Hasonlóan a magyarhoz, az obsztruens hangok esetében szinte minden esetben működik a zöngésségi hasonulás, ugyanazzal a kivétellel, a в [v] hanggal, mely csak zöngétlenedik, de nem zöngésít. Viszont kifejezetten bolgár sajátosság, hogy egyes ejtésekben a bolgár в zöngétlenedik a zöngés szonoránsok előtt – ez tilos az irodalmi nyelvben, de egyes beszélők beszédében ez mégis jellemző vonás.

Az ószlávban nem létezett [v] hang, helyette [ʋ] vagy [w] hangot feltételeznek.

Fontos különbség a két nyelv között: a bolgárban a szóvégi zöngés obsztruens mássalhangzó zöngétlenedik (kivéve ha a következő szó zöngés mássalhangzóval kezdődik, s a két szó együtt ejtődik) míg a magyarban a szóvégi zöngés mássalhangzó zöngés marad (kivéve ha a következő szó zöngétlen mássalhangzóval kezdődik, s a két szó együtt ejtődik). A bolgár szóvégi mássalhangzó zöngétlenedése kihat az előtte álló mássalhangzóra is: ha az zöngés, az is zöngétlenedik.

A j hang esetében – ahogy a magyarban - az alapalak a szonoráns zöngés j [j], azonban a j-nek van egy obsztruens zöngés [ʝ] változata is, ha mássalhangzó után áll. De egyik esetben sem vesz részt a j az zöngésedési hasonulásban.

A bolgárban a х [х] hang zöngétlen, de a х és – hasonlóan a magyar h-hoz, bár a két hang nem azonos - részt vesz a zöngésségi hasonulásban: zöngétlenít, viszont kizárólag szó végén zöngésedik, ha a következő szó zöngés obsztruenssel kezdődik, s a két szó együtt ejtődik, ez esetben ejtése [ɣ].

Látható tehát: kevés különbséggel a szabályok e tekintetben azonosak.

Az oroszországi kommunisták számára a legnagyobb ellenfél az orosz nép és az ortodox vallás volt.

A vallással gyorsan sikerült elbánni: papok, szerzetesek és apácák tömeges legyilkolása Lenin parancsára, tempomrombolás, minden vagyon elvétele, stb.

Dehát az orosz nép maradt. Mit lehet tenni? Mindenképpen csapást kell mérni  identitásának fő elemére, a nyelvre!

Már 1919-ben döntés született az oroszországi kommunista kormány által, hogy a népművelési kampány keretein belül az ország területén élő összes írásbeliséggel nem rendelkező nép számára írásbeliséget kell létrehozni, mégpedig a LATIN ÁBÉCÉ felhasználásával. 1921-ben ezt a döntést kiegészítették: a már saját írásbeliséggel rendelkező népek írását meg kell „reformálni”, azaz átalakítani a latin ábécé alapján.

A tervezet azonnal át is lett ültették a gyakorlatba. Legelőször a kevésbé fejlett, azaz nagyobb mértékű írástudatlansággal küzdő népek kerültek sorra, azaz azok, melyek írása arab ábécé (abdzsad) alapú volt. Így lett latinbetűs pl. az azeri, a kirgiz, a tatár, stb. nyelv.

Következtek a cirillbetűs nem-szláv nyelvek: pl. abház, jakut, komi, oszét. Majd minden más nyelv.

A 20-as évek közepére a cirillbetűs szláv nyelvek, a jiddis, a grúz, az örmény, s pár cirillbetűs finnugor nyelv (pl. a mari, mordvin és az udmurt) kivétel ével minden hivatalosan elismert szovjet nép latinbetűs írással rendelkezett.

Az utolsó lépés ezeknek a nyelveknek a latin ábécé alapján való írásreformja volt. 1929-ben született meg a hivatalos javaslat az orosz nyelv írásreformjáról.

1930-ban Sztálin adott ki utasítást a reformtervezet leállításáról. A pontos oka ennek nem ismert. Az egyik változat szerint a fő ok pénzügyi volt: hatalmas összegbe került volna pl. új írógépek beszerzése, új nyomtatványok legyártása, utcai feliratok cseréje. A másik szerint megérezte, hogy ez hatalmas ellenállást fog kelteni. A harmadik szerint egyszerűen hazafias érzései támadtak: nem akarta, hogy saját anyanyelvét (a grúzt) is elérje a „reform”.

Érdekességképpen a latinbetűs orosz írás. Több tervezet is volt, de ez volt a fő változat.

Az А Б В Г Д З И К Л М Н О П Р С Т У Ф Э betűk helyett azok logikus latinbetűs változata lett volna, azaz: A B V G D Z I K L M N O P R S T U F E.

A Х maradt volna formájánál, azaz latin X lett volna.

A Ч-ből C lett volna. A Ы betűből pedig Y.

Mellékjeles betű lett volna a Ж, a Ц és a Ш – Ƶ és Ç és Ş.

Az Щ betűkombinációvá változott volna: SC.

A Ь egyesítve lett volna a Й betűvel, mindkettő J lett volna.

Az Е betű kettévált volna: szó elején, valamint magánhangzó és kemény- vagy lágyságjel után JE lett volna, más helyzetben viszont egyesült volna az Э betűvel: E. Ez gondot okozott volna, mivel így egyes esetekben nem lehetett volna tudni, hogy az E-vel jelzett hang E vagy Э.

A Ъ betű megszűnt volna, ez azonban nem okozott volna problémát, mivel az oroszban ez a betű csak egyes magánhangzók előtt fordul elő, s használata kiküszöbölhető lett volna az új magánhangzó betűkkel.

Érdekes módon a Ё, Ю és Я betűket meghagyta volna az új rendszer. Szó elején, valamint magánhangzó és kemény- vagy lágyságjel után JO, JU, JA lett volna belőlük, más helyzetben viszont saját mellékjeles betűt kaptak volna: Ö, Ü és Ä.

Azaz  a jelenlegi 33 orosz betű helyett 29 maradt volna.