bircahang

Ma is vezetnek minden komolyabb munkahelyen az alkalmazottakrólszemélyi dossziét. A kommunizmusban azonban ennek politikai része is volt. Manapság ilyesmit kevés emberről vezetnek, míg a kommunizmusban szinte mindenkiről volt ilyen.

1990-ben ki lehetett kérni az addig titkos személyi dossziét. Apám ezt meg is tette saját magáról. Most kezembe került ez az anyag: kb, 100 (száz) oldalas, vastag dosszié, ahol az első bejegyzés még apám gimnáziumi éveiből van, az utolsó pedig 1989-ből. Kifejezetten vicces, de érdekes olvasmány is ez.

A dossziéban minden benne van, még egy apám ellen írt levél is. 1980-ban apám eladta kocsiját (ok: készültünk már kubai kiküldetésbe), majd a vevő beperelte őt a kocsi állitólagos rejtett hibái miatt. Az illető ezek után képes volt levelet írni apám munkahelye pártszervezetének a perindítás mellett. Hozzáteszem: a pártszervezetkorrekten járt el (a dossziéban benne van a pártszervezet válaszlevele is!), leírták egymondatos válaszukban a panaszosnak “nem foglalkozunk tagjaink polgári peres ügyeivel”.

A belügyesek is emberek, különböző képességekkel. Vannak jellemzések, melyek tökéletesen leírják apámat, s vannak, melyekerősen tévednek.

A dossziéban benne van apám összes önéletrajza is. A legviccesebb itt az idők szava, azaz ahogy apám alkalmazkodott a mindenkori hivatalos elvárásokhoz. Nagyapámnak volt egy saját péksége Miskolcon a 40-es években, egészen 1947-ig, amikor elvették tőle. Kis pékség volt, de volt 7-8 alkalmazott is, szóval inkább közepesnek volt mondható. Nos, nagyapám jellemzése apám önéletrajzában az 50-és és a 60-as években “apám sütőipari segéd-. majd szakmunkás volt”, ami persze igaz, csak nem a teljes igazság. Az önéletrajzokon érezhető  a kádári egyhülés, a 70-es és 80-as évekbeli életrajzokban már a “apám sütőipari kisiparos volt” mondat szerepel – ekkor már ki lehetett ezt mondani. Persze, az óvatosság érthető volt: annak idején apámat első körben “rossz származása” miatt nem vették fel az egyetemre az első körben.”

A számomra legkedvesebb dokumentum mégis egy teljesen politakamentes tartalmú:

A magyázat: ez akkor volt, amikor már léteztem meg nem született emberként, s a késés oka én voltam: anyán gyakran rosszul lett terhesen, s leszállt a buszról, apám meg nem hagyta őt egyedül, így ez néha késéssé fajult.

A 90-es évek közepén dolgoztam nagyjából egy évet Szófiában, egy arab cégnél.

A cég fagylaltkereskedelemmel foglalkozott: azaz fagylaltkészítő berendezéseket adtunk el, minden hozzávalóval, ide értve a fagylaltporokat is. A termékek valóban kiváló minőségűek voltak, a fagylalt íze gyakorlatilag olyan volt, mint egy házilag készített fagylalté.

Egy egyszerű proletárnak persze teljesen mindegy, hogy mit árusít a munkaadó tőkése, de mégis jó érzés volt, hogy a cég legalább jó terméket árusít, nem szarokat.

Én az IT-osztályon dolgoztam és adatbázisokat tartottam karban.

Abban az időszakban Bulgária nagyon szegény ország volt, jóval szegényebb, mint most. Ma Bulgária az EU legszegényebb országa, szintje az EU-átlag kb. 39 %-a (Magyarországé kb. az EU-szint 51 %-a). Azaz jelenleg a bolgár szint a magyar kb. 76 %-a. Ezzel szemben a 90-es évek elején a bolgár szint a magyar alig harmada körül volt.

1995-ben a magyar átlagbér nettó 21 ezer Ft volt, ez akkoriban 130 eurót ért. (Természetesen akkor még nem létezett euró, a német márka árfolyamát használtam itt, euróra átszámítva.) Ma  a magyar nettó átlagfizetés 154 ezer Ft, ez 490 euró. A bolgár nettó átlagfizetés jelenleg 685 leva, ez 350 euró. Ezzel szemben 1995-ben a bolgár nettó átlagbér 4800 leva* volt, ez akkor 54 euró volt. Jól látható: azóta a bolgár-magyar különbség sokat csökkent, a bolgár szint nominálisan 6,5-szer lett magasabb, míg a magyar  csak 3,8-szer. (Valójában persze a szint nem nőtt ennyit 20 év alatt, hiszen van infláció, azaz az akkori forint és leva – és persze az euró, ill. a német márka- jóval többet ért vásárlóértékben, mint a mai, de ezek a számok jól érzékeltetik a két ország eltérését.)

 Az én akkori munkahelyem kifejezetten jó hely volt, tisztán kaptam 7 ezer levát, azaz az átlagbér másfélszeresét, ráadásul a munka könyű volt és sosem volt túlóra, ill. ha ritkán volt, azt megfizették. Természetesen ez a 7 ezer leva nem volt elég semmiképpen se, s ha nem lett volna szüleim segítsége, nem tudtam volna rendesen megélni. Hogy ezt érzékeltetni tudjam: ez a fizetés elég lett volna nagyjából egy egyszobás lakás rezsijére (lakbért nem számítva, azaz csak akkor, ha a lakás saját tulajdon), valamint tömegközlekedésre és alapvető élelmiszerre. Minden más már kívül lett volna a kereten.

Természetesen megvoltak a cégen belüli fizetési különbségek. Az én közvetlen főnököm – az IT-osztály vezetője – tisztán keresett 10 ezer levát, míg a takarítónő és az őr csak 3 ezret. Az ügyvezető meg természetesen 30 ezret. Nála is többet – 40-50 ezer között - kerestek az értékesítők, mert ők komoly jutalékokat is kaptak, hiszen végülis rajtuk állt az egész cég sikere: ők keresték meg a potenciális ügyfeleket és beszélték rá őket, hogy tőlünk vegyenek, ne mástól.

A tulajdonos (egy libanoni keresztény – maronita – arab) is a cégnél dolgozott. Nem volt közvetlen tisztsége, ő volt a „főnök”. Kifejezetten kellemes ember volt egyébként, pl. – mint Kádár vagy Semjén – igyekezett előre köszönni még a takarítónőnek is, meg udvariasan elbeszélgetett az utcaseprővel is bármikor.

Azonban bármit is tett, nem maradhatott meg a jó kapcsolat. Csak egy új printer vásárlása számára jóval nagyobb költség volt, mint egy dolgozó havi bérköltsége (akkoriban egy minőségi, középkategóriás nyomtató ára 300 dollár körül mozgott). Akkor ezt elmeséltem apámnak, ő sosem szeretett sokat beszélni meg elemezgetni, ekkor is csak egyetlen mondatot mondott fejét ingatva: „a legolcsóbb az ember”.

S sosem az volt a gond, hogy az egyes alkalmazottak között eltérés van, hiszen az értékesítő a takarítőnőhöz képest 15-szörösen jobban  keresett. Ez ellen nem volt az embereknek kifogásuk, sőt az ellenkezője lett volna az igazi baj: ha mindenki ugyannyit keres.

De ez, hogy van egy tulaj, aki bármit megtehet, ezt senki se tisztelte. A mégoly kedves tulaj minden emberi pozitívuma eltűnt, mikor pl. rendszeresen annyiért vacsorázott valamelyik ötcsillagos szállodában, mint amennyi egy alkalmazotta havi jövedelme volt.

Pluszban az is erősen negatívvá tette a légkört, hogy volt a főnöknek egy kedvence, egy nagyon ostoba olasz csaj (nem tudom, lehet, hogy a szeretője volt, bár a főnöknek volt egy nagyon szép dél-afrikai felesége), aki „külső szakértőként” nem csinált az égvilágon semmit, viszont ezért hozzánk képest hatalmas összegeket kapott. Mivel jó viszonyban voltam a cég könyvelőjével, ő mesélte gyakran: az olasz csaj átlagban heti 2-3 alkalommal alkalmanként 150-200 dolláros tiszteletdíjat vesz fel a főnök utasítására.

Az olasz csaj pedig annyira ostoba volt, hogy nem észlelte mi van körülötte. Egyszer bambán elmesélte: elment bevásárolni taxival, 15 ezer leváért vett termékeket egész hétre, aztán amikor a taxival hazaérkezett és kifizette a taxist, majd kiszállt, hogy kivegye hátulról a csomagokat, a taxis gázt adott és eltávozott a csaj összes bevásárlásával. Amikor fél óra múlva a csaj elment az irodából, az egész iroda ünnepelni kezdett a „bátor taxis” „jótette” kapcsán.

Akkoriban én erősen liberális voltam, talán én voltam a legkapitalizmuspártibb ember a cégnél, de azt én is éreztem, valami itt nem stimmel: ha a piac láthatatlan keze bajt okoz, akkor le kell keverni neki egy „láthatatlan” pofont.

*Az első látásra megmagyarázhatatlan eltérés oka a levánál: 1997-ben új levát vezettek be, 1000 régi levából lett 1 új.

 valutásboltoknak minden kommunista államban jelentős szerepük volt, egyedül Jugoszláviát kivéve.

A rendszer mindenhol eljutott oda, hogy a kivételezett rétegetvalahogy el kell látni nyugati termékkel, elfogadható áron.

A valutásboltok szerepe más-más fokú volt. A legnagyobb Kubában, ahol még kenyeret is árultak valutáért! Magyarországon a szerepük drasztikusan lecsökkent a 70-es évek második felében, ekkortól már csak cigaretta, alkohol, libamáj, kaviár, téliszalámi, stb. kategóriában voltak fontosak. Eleve Budapesten alig pár helyen volt valutásbolt. Énszemélyesen összesen egy darab ilyen üzletre emlékszem, pont az Operával szemben volt.

Ezekben a boltokban a jogosultak vásárolhattak konvertibilis valutaért. Ill. egyes országokban kiadtak speciális valutahelyettesítő kuponokat is, melyek egyfajta második bankjegyként funkcionáltak.

csehszlovák, keletnémet, lengyel és szovjet valutakupon a helyi valutásboltban való vásárlásra

Kínában is működött hasonló rendszer, csak a 90-es években szűnt meg.

A csúcsok csúcsa Kubában volt, ahol eredetileg 4 féle ilyen bankjegytípus volt. Ezek neve igazolás (certificado) volt, s volt belőle A, B, C és D típusú:

• Certificado A – keményvalutát helyettesítő pénz, kizárólag külföldiek részére,
• Certificado B – KGST-viszonylatban átváltható pénz, külföldiek részére,
• Certificado C – keményvalutát helyettesítő pénz, kizárólag belföldieknek (kubai diplomaták, külfüldön dolgozók, egyes privilegizált vezetői réteg),
• Certificado D – KGST-viszonylatban átváltható pénz, belföldiek, jellemzően más KGST-országokban dolgozó hivatalos kubai kiküldöttek részére.

A certificado B és D használata Kubában: egyes, Kubában dolgozó kelet-európai kiküldöttek részére fenntartott üzletekben lehetett velük vásárolni, melyekben a kínálat – bár elmaradt a valutás üzletekétől -, a jegyrendszer alapján működő átlagos kubai üzletekhez képest hatalmas volt. Értelemszerűen ez a két pénznem 1991-ben, a KGST megszűnésével együtt, megszűnt, s vele együtt a KGST-s üzlet fogalma is.

Ami a keményvalutát és az azt helyettesítő A és C cerificadót illeti, ezekkel a valutás boltokban lehetett vásárolni.

Magának a pénznek a birtoklása még nem jelentett vásárlási jogosultságot, ehhez megfelelő igazolvány kellett. Tehát hiába volt egy átlag kubainak bármilyenje a felsoroltak közül, nem költhette el, mert megfelelő igazolvány hiányában be se mehetett egy valutás boltba, így egy arra jogosultat kellett megkérnie, hogy vásároljon be neki helyette. Ez annyira szigorúan volt véve, hogy még a külföldi követségek kubai alkalmazottjai, akik jogosultan kaptak fizetést CUP-on kívüli pénznemben, sem mehettek be az illető üzletekbe, a kubai hatóság jellemzően csak követségenként 1-2 kubainak adott ki ilyen igazolványt, s aztán ők vásároltak az összes többi kubai alkalmazott nevében.

Kuba az egyetlen ország, ahol a kettős valutarendszer máig fennáll, de most már bárki rendelkezhet bármelyik típusú pénzzel és korlátlanul vásárolhat vele. A jelenlegi kubai pénznem a CUP és a CUC – az első  a “normál” peso, melyben az emberek a fizetésüket kapják és mellyel fizetni lehet állami szolgáltatásokat, utcai árusokat, moziba lehet menni, könyvet lehet venni, utazni lehet a tömegközlekedésen, valamint a jegyre kapható árucikkekért lehet fizetni, a másik a konvertibilis peso, mellyel minden másért kell fizetni.

“normál” és konvertibilis kubai peso bankjegy – az 1000 pesós normál bankjegy 40 konvertibilis pesót ér, ez kb. egy átlag kubai 3-havi fizetése

Mivel a 2-féle bankjegy ma már szabadon váltható (a vételi árfolyam 1:24, az eladási árfolyam 1:25), jelenleg már nincs jelentősége annak se, hogy melyikkel fizetünk. Ha az ár CUC-ban van kiírva, fiztehetünk CUP-ban is, csak meg kell szorozni az árat 25-tel.

Magyarországon – mint már írtam – a valutásboltok szerepe korlátozott volt. Apám külkeres volt (az MKB-ban dolgozott), azaz hivatalosan is jogosult volt ilyen helyen bevásárolni (ok: megspórolt valuta napidíj), s az egyetlen, amit rendszeresen vett az a Kent cigaretta volt anyámnak, mert a valutásboltban 2 és félszer olcsóbb volt, mint forintért normál üzletben.

1986-1992 között Bulgáriában éltem, s a kommunista Bulgáriában a dollárosbolt volt akkor a női divat csúcsa: amit ott árultak, az automatikusan divatosnak minősült. Persze ennek eleme volt az is, hogy elvileg az átlagember oda be se mehetett (a valóságban persze bemehetett, a hatalom nem vette komolyan saját tilalmát), így az ott kapható minden árunak amolyan elitista szaga volt. Ez nem vicc, Magyarországon a dollárosbolt szintén létező valami volt ugyanakkor, de cigarettán. libamájon, alkoholon, stb. kívül nem volt szerepe, ráadásul ugyanaz cigaretta és alkohol kapható volt normál boltban, forintért, csak dupla-tripla áron.

Amikor a 80-as évek közepén divat lett a cicanadrág (leggings) mint utcai viselet, ez a termék 1987 elején megjelenet a bolgár dollárosboltokban is. Egy éven belül minden második bolgár csaj 30 éves kor alatt viselni kezdte. (Ma már – érdekes – az idősebbek viselik inkább, ennek oka valószínűleg az, hogy ez ugyanaz a nemzedék, aki fiatalon elkezdte hordani, míg a mai fiataloknak ez olyan “anyám viselte” kategória, azaz nem feltétlenül érdekes.) Ha nem lett volna valutaboltos termék, valószínűleg ekkora divat se lett volna belőle.

Én is 1987-ben vettem először a feleségemnek: máig emlékszem az árára, 7 USA-dollárba került.

Bulgáriában a valutásboltok még a kommunizmus bukását is túlélték. Egészen 1991 februárig voltak valutásboltig, akkor lett a bolgár leva konvertibilis, s azon a héten – személyes élmény! – az összes valutásbolt hirtelen normál, levás bolttá vált.

A Szovjetúnióban pedig az ottani valutásboltok voltak az egyetlen forrás a nyugati technika beszerzéséhez. Orosz haveromnak csak azért lehetett pl. videómagnója és nyugati zenegépe, mert apja diplomata volt és így a fizetése egy részét valuta-jegyben (Berjozka-utalvány) kapta, Ezek a Berjozka-utalványok konvertibilis rubel-bankjegyek voltak a gyakorlatban – lásd fentebb a példát!

Természetesen létezett egy még speciálisabb bolthálózat is a kommunista államokban, ezek azonban inkább már az elitet ellátó speciális ellátórendszernek lehetne nevezni. Onnan rendelni lehetett leginkább. De erről személyes élményem – érthető okokból – nem lehet, csak hallottam dolgokat, de túl sok a mítosz, így nem igazán tudom, mi igaz és mi nem.

Állítólag Észak-Koreában máig léteznek valutásboltok, de az információ nem biztos. Észak-Koreáról nehéz biztos infókat találni: az egyik infó szerint 2002-ben bezárták az összes valutásboltot Észak-Koreában és immár normál helyi pénzért árusítanak, a másik forrás szerint viszont ezek ma is léteznek. Ha valaki tud erről valamit, írjon nekem!

Már írtam többször is a kapitalista munkakultúra és a kommunizmus kapcsolatáról. Íme még egy párhuzam.

A kommunista szombat. A fiatalabbaknak: a kommunista szombat azt jelentette, hogy ingyen kellett dolgozni szombaton, természetesen “önkéntesen”. Az eredeti szovjet verzióban ez még tényleges kemény munkát jelentett, a kádárista puha verzióban már leginkább kamumunkát és munkahelyi ökörködést.

Lássuk hogyan van ez a modern kapitalizmusban! Létezik a jelenség, s neve: csapatépítés.

A csapatépítés azt jelenti: szabadidőben össze kell gyűlni a munkatársakkal és ismerkedni, ez ugyanis állítólag aztán javítja a munkahelyi teljesítményt.

Kibújni nemigen lehet, mert a főnökség rossz néven veszi, azaz bár elvileg önkéntes, ez “kötelezően önkéntes”. Sajnos a magyar nyelv erre nem talált ki találó kifejezést, de pl. a kubai kommunizmus kitermelte a megfelelő spanyol népi szót: “volungatorio” – ez a voluntario (önkéntes) és obligatorio (kötelező) szavak vicces összevonásából keletkezett, így hívja a kubai ember, amikor a főnökség szól, hogy kötelező “önkéntesen” valamit csinálni.

Aláhúzom: a munkatársak szabad akaratából történő csapatépítés NEM ez a kategória, hiszen ez tényleg önkéntes dolog. Ez nem más, mint baráti találkozó. Itt kizárólag a felülről kitalált csapatépítésről van szó.

Oroszország történelmében 1918 nyarán volt egy olyan időszak, amikor úgy tűnt, a fehérek győzni fognak az orosz polgárháborúban, s megdöntik a vörösöket, azaz Lenin kormányzatát.

Ez volt az a pillanat, amikor a mai európai Oroszország alig kb. negyede volt Leninék irányítása alatt.

Leninről sok minden rosszat el lehet mondani, de azt nem , hogy ne lett volna intelligens ember, aki ráadásul képes minden helyzetet elemezni, felkészülni az eshetőségekre, majd meghozni a szükséges döntéseket.

Az egyik döntés közismert: a cári család kivégzése. Ugyanis valós esélye volt annak, hogy a fehérek kiszabadítják a cári családot fogságából, ami hatalmas propagandaeszköz lett volna Leninék ellen. Így Lenin döntött: meg kell gyilkolni a teljes cári családot.

A másik döntés azonban kevesek által ismert: a felkészülés a vereségre. Ennek fő eleme a kommunista párt átsegítése az ellenzéki létezésbe vagy egyenesen az illegalitásba. A vezetők személyes sorsa nem volt fontos, bár a legtöbbjük számára kész volt az útiterv, jellemzően Svájcba vagy az USA-ba. A lényeg a vagyon volt. A Párt, ha el is veszti a hatalmat, képes legyen anyagi helyzete révén tényező maradni az új, fehér Oroszországban is, így felkészülve a következő hatalomátvételre, amikor – a marxista tanok szerint – immár jobban megérnek a viszonyok a kommunista társadalom építéséhez.

Az államosított vagyonok azonnal vissza lettek volna adva eredeti tulajdonosaiknak, így valamit lépni kellett. A módszer: a volt tőkésekkel és földesurakkal aláíratni szabályos adásvételi szerződéseket, jellemzően visszadátumozva a kommunista hatalomátvétel előttre. A volt tulajdonosokat azzal vették rá jellemzően az aláírásra, hogy ha megteszik ezt, akkor szabadon távozhatnak családostul az országból vagy kiszabadulnak a börtönből. Természetesen aláírás után a tulajdonosokat likvidálták a valóságban, hiszen veszélyes lett volna életbe hagyni a kényszerre később hivatkozni tudó egyetlen személyt, de ami a családjukat illeti, a  hatóságok jellemzően betartották ígéretüket.  Lenin nem volt szadista, mindig csak akkor ölt, ha ezt szerinte az ügy megkövetelte. Sajnos az ügy ezt nagyon sokszor megkövetelte Lenin szerint, de ez most más kérdés.

Az új áltulajdonosok személye, akiknek javára szóltak a szerződések nagyon fontos pont volt. Lenin úgy okoskodott, hogy egyrészt a strómanoknak megbízható embereknek kell lenniük, azonban mégsem lehetnek olyanok, akik fontos beosztást töltenek be a kommunista hatalmi gépezetben, hiszen ez esetben túl nyilvánvaló lenne a csalás. Meg kellett keresni tehát a megbízható kisembereket, azaz az átlag, semmilyen funkciót el nem látó, hatalmat nem gyakorló egyszerű párttagokat, sőt valójában előnyt a kommunista pártban párttagsággal nem rendelkezők élveztek, akik azonban szimpatizáltak a rendszerrel.

Ha bukik a rendszer, ezeken az embereken keresztül a Párt gazdasági hatalmat képes gyakorolni. Ha meg a fehérek elvesztik a polgárháborút, a strómanok egyszerűen visszaadják a vagyont.

A vagyon sokféle volt, tőke, ingatlan, készpénz, nemesfém, drágakövek. A likvid vagyon egy része egyenesen külföldre lett menekítva – elsősorban Svájcba –, természetesen ismét magánvagyonként strómanokon keresztül. A Párt nevén nem maradhatott semmi, a legszükségesebb minimumot leszámítva.

Lenin a titkoszolgálat és titkosrendőrség vezetőjét, Feliks Dzierżyńskit bízta meg az akció lebonyolításával. Össze lett állítva a strómanok listája, s le lett bonyolítva 2-3 hónap alatt az egész művelet. Két kirendelt titkosszolga előtt megtörtént a szerződéskötés, majd mindenki ment a maga útjára: a stróman haza zsebében a szerződéssel, az „eladó” meg a kivégzőhelyre.

Az akkori kommunista vezérek még mind fanatikus puritánok voltak, s maguknak nem tartottak meg semmit, minimális összegeket leszámítva, melyek elegek lettek volna magára az utazásra a nyugati emigrációba és zsebpénzre az első hónapokra. Amikor később kialakult a viszály Sztálin és Trockij között, még Sztálin sem kételkedett abban, hogy Trockij semmit se tett el saját maga számára. Lenin is hasonló típus volt, Sztálin is – mindannyian mélyen lenézték a személyes vagyon halmozását, ez összeegyeztethetlennek tekintették a marxista elmélettel. Azaz ez volt az alaphozzáállás. Hihetetlennek tűnik mindez a posztsztálini időszak ismeretében, de tény.

Aztán 1922-ben véget ért a polgárháború: Lenin félelme ellenére az vörös győzelemmel végződött. Kezdődött a szerződések beszedése, a külföldre kivitt vagyonok visszahozatala.

Igenám, de akadtak egyes megbízható elvtársak, akiknek az elvhűsége megingott a rájuk ruházott pénztől: egyesek eldöntötték, hogy ha már így alakult, a kommunizmus építése helyett inkább nyugatra távoznak, majd élnek ott fényesen az „örökségből”. Az ilyen állampolgárokat ismét Dzierżyński vette kezelésbe, s bizony neki komoly meggyőzőképessége volt. A legravaszabbak persze időben elszöktek nyugatra – őket már Sztálin vette kezelésbe teljhatalma megszilárdulása után a 30-as években. A módszer egyszerű volt: a nyugatra ment ex-elvtárs legkedvesebb otthon maradt rokonait bebörtönözték, majd szóltak a nyugaton élő újgazdagnak, hogy ha nem szeretné, hogy lelkiismeretét terhelje rokonai lassú kínhalála, akkor 72 órán belül adja át a pénzt. A módszer működött: Sztálin a pénzek 99 %-át visszaszerezte.

Jönne most a párhuzam: vajon nem történt-e ugyanaz a kommunista rendszer bukásakor a 80-as évek végén? A legtöbb országban nem, ugyanis maga a kommunista hatalom döntötte meg saját magát, s eleve eldöntötte a kapitalizmus bevezetését, azaz nem volt semmi szükség ilyesmire. Máshol meg a hatalom abban bízott, örökké tart a rendszer. Azaz a kommunista vezérek milliárdos svájci bankszámlái csak gyerekmesék.

Kivételt csak egyes titkosszolgálatok képeztek, többek között a bolgárról és a keletnémetről ez biztosan tudható. Persze immár nem volt szükség likvidálni senkit. A keletnémet pénzek visszakerültek Németországba gyorsan, a 90-es évek első felében, maga a volt keletnémet állampárt adta ki a titkot, ezzel jelezve megreformáltságát. A bolgár pénzek viszont maradtak a strómanoknál: ezzel lett megalapozva 1990-ben az új bolgár tőkésosztály.