Oroszország történelmében 1918 nyarán volt egy olyan időszak, amikor úgy tűnt, a fehérek győzni fognak az orosz polgárháborúban, s megdöntik a vörösöket, azaz Lenin kormányzatát.
Ez volt az a pillanat, amikor a mai európai Oroszország alig kb. negyede volt Leninék irányítása alatt.
Leninről sok minden rosszat el lehet mondani, de azt nem , hogy ne lett volna intelligens ember, aki ráadásul képes minden helyzetet elemezni, felkészülni az eshetőségekre, majd meghozni a szükséges döntéseket.
Az egyik döntés közismert: a cári család kivégzése. Ugyanis valós esélye volt annak, hogy a fehérek kiszabadítják a cári családot fogságából, ami hatalmas propagandaeszköz lett volna Leninék ellen. Így Lenin döntött: meg kell gyilkolni a teljes cári családot.
A másik döntés azonban kevesek által ismert: a felkészülés a vereségre. Ennek fő eleme a kommunista párt átsegítése az ellenzéki létezésbe vagy egyenesen az illegalitásba. A vezetők személyes sorsa nem volt fontos, bár a legtöbbjük számára kész volt az útiterv, jellemzően Svájcba vagy az USA-ba. A lényeg a vagyon volt. A Párt, ha el is veszti a hatalmat, képes legyen anyagi helyzete révén tényező maradni az új, fehér Oroszországban is, így felkészülve a következő hatalomátvételre, amikor – a marxista tanok szerint – immár jobban megérnek a viszonyok a kommunista társadalom építéséhez.
Az államosított vagyonok azonnal vissza lettek volna adva eredeti tulajdonosaiknak, így valamit lépni kellett. A módszer: a volt tőkésekkel és földesurakkal aláíratni szabályos adásvételi szerződéseket, jellemzően visszadátumozva a kommunista hatalomátvétel előttre. A volt tulajdonosokat azzal vették rá jellemzően az aláírásra, hogy ha megteszik ezt, akkor szabadon távozhatnak családostul az országból vagy kiszabadulnak a börtönből. Természetesen aláírás után a tulajdonosokat likvidálták a valóságban, hiszen veszélyes lett volna életbe hagyni a kényszerre később hivatkozni tudó egyetlen személyt, de ami a családjukat illeti, a hatóságok jellemzően betartották ígéretüket. Lenin nem volt szadista, mindig csak akkor ölt, ha ezt szerinte az ügy megkövetelte. Sajnos az ügy ezt nagyon sokszor megkövetelte Lenin szerint, de ez most más kérdés.
Az új áltulajdonosok személye, akiknek javára szóltak a szerződések nagyon fontos pont volt. Lenin úgy okoskodott, hogy egyrészt a strómanoknak megbízható embereknek kell lenniük, azonban mégsem lehetnek olyanok, akik fontos beosztást töltenek be a kommunista hatalmi gépezetben, hiszen ez esetben túl nyilvánvaló lenne a csalás. Meg kellett keresni tehát a megbízható kisembereket, azaz az átlag, semmilyen funkciót el nem látó, hatalmat nem gyakorló egyszerű párttagokat, sőt valójában előnyt a kommunista pártban párttagsággal nem rendelkezők élveztek, akik azonban szimpatizáltak a rendszerrel.
Ha bukik a rendszer, ezeken az embereken keresztül a Párt gazdasági hatalmat képes gyakorolni. Ha meg a fehérek elvesztik a polgárháborút, a strómanok egyszerűen visszaadják a vagyont.
A vagyon sokféle volt, tőke, ingatlan, készpénz, nemesfém, drágakövek. A likvid vagyon egy része egyenesen külföldre lett menekítva – elsősorban Svájcba –, természetesen ismét magánvagyonként strómanokon keresztül. A Párt nevén nem maradhatott semmi, a legszükségesebb minimumot leszámítva.
Lenin a titkoszolgálat és titkosrendőrség vezetőjét, Feliks Dzierżyńskit bízta meg az akció lebonyolításával. Össze lett állítva a strómanok listája, s le lett bonyolítva 2-3 hónap alatt az egész művelet. Két kirendelt titkosszolga előtt megtörtént a szerződéskötés, majd mindenki ment a maga útjára: a stróman haza zsebében a szerződéssel, az „eladó” meg a kivégzőhelyre.
Az akkori kommunista vezérek még mind fanatikus puritánok voltak, s maguknak nem tartottak meg semmit, minimális összegeket leszámítva, melyek elegek lettek volna magára az utazásra a nyugati emigrációba és zsebpénzre az első hónapokra. Amikor később kialakult a viszály Sztálin és Trockij között, még Sztálin sem kételkedett abban, hogy Trockij semmit se tett el saját maga számára. Lenin is hasonló típus volt, Sztálin is – mindannyian mélyen lenézték a személyes vagyon halmozását, ez összeegyeztethetlennek tekintették a marxista elmélettel. Azaz ez volt az alaphozzáállás. Hihetetlennek tűnik mindez a posztsztálini időszak ismeretében, de tény.
Aztán 1922-ben véget ért a polgárháború: Lenin félelme ellenére az vörös győzelemmel végződött. Kezdődött a szerződések beszedése, a külföldre kivitt vagyonok visszahozatala.
Igenám, de akadtak egyes megbízható elvtársak, akiknek az elvhűsége megingott a rájuk ruházott pénztől: egyesek eldöntötték, hogy ha már így alakult, a kommunizmus építése helyett inkább nyugatra távoznak, majd élnek ott fényesen az „örökségből”. Az ilyen állampolgárokat ismét Dzierżyński vette kezelésbe, s bizony neki komoly meggyőzőképessége volt. A legravaszabbak persze időben elszöktek nyugatra – őket már Sztálin vette kezelésbe teljhatalma megszilárdulása után a 30-as években. A módszer egyszerű volt: a nyugatra ment ex-elvtárs legkedvesebb otthon maradt rokonait bebörtönözték, majd szóltak a nyugaton élő újgazdagnak, hogy ha nem szeretné, hogy lelkiismeretét terhelje rokonai lassú kínhalála, akkor 72 órán belül adja át a pénzt. A módszer működött: Sztálin a pénzek 99 %-át visszaszerezte.
Jönne most a párhuzam: vajon nem történt-e ugyanaz a kommunista rendszer bukásakor a 80-as évek végén? A legtöbb országban nem, ugyanis maga a kommunista hatalom döntötte meg saját magát, s eleve eldöntötte a kapitalizmus bevezetését, azaz nem volt semmi szükség ilyesmire. Máshol meg a hatalom abban bízott, örökké tart a rendszer. Azaz a kommunista vezérek milliárdos svájci bankszámlái csak gyerekmesék.
Kivételt csak egyes titkosszolgálatok képeztek, többek között a bolgárról és a keletnémetről ez biztosan tudható. Persze immár nem volt szükség likvidálni senkit. A keletnémet pénzek visszakerültek Németországba gyorsan, a 90-es évek első felében, maga a volt keletnémet állampárt adta ki a titkot, ezzel jelezve megreformáltságát. A bolgár pénzek viszont maradtak a strómanoknál: ezzel lett megalapozva 1990-ben az új bolgár tőkésosztály.
