bircahang

Május 8-án, ill. - orosz számítás szerint - 9-én van az európai világháború végének évfordulója.

Ennek kapcsán kaptam a kérdést: miben volt jobb a Szovjetúnió Németországnál, egyáltalán jó volt-e bármiben is.

A hasonlóságok valóban nagyok: mindkettő világuralmat akart, mindkettő totalitárius rendszert terjesztett, mindkettő kegyetlenkedett, mindkettő agresszor volt.

De mégis, akkor mi az, amiben a Szovjetúnió jobb volt?

Nos, pár dologban:

• a szovjetek által erőszakolt eszme minden népre vonatkozott, nem voltak felsőrendűek és leigázandóak,
• a szovjetek nem likvidáltak egész falvakat, nem akartak kiirtani senkit etnikai vagy vallási alapon,
• a szovjetek céljai között nem szerepelt a német nép kiirtása vagy orosszá változtatása,
• a szovjetek nem akartak a megszállott országok területére szovjet telepeseket elhelyezni,

Mert egyébként sosem voltam a szovjet eszme híve, bár ma már differenciáltabban kezelem ezt is, mint korábban, de most is távol áll tőlem a mai oroszok egy részének hozzállása, mely a szovjet időszakot idealizálni igyekszik.

A Téli Háború története közismert, ezért most egy kicsit másnézőpontból megvilágítva.

Sztálin fő célja természetesen a marxista eszme terjesztése volt, de a 30-as évek végétől ezt a célt kiegészítette egy másodlagos, hazafiascél is – ezt a tényt az antikommunista orosz emigráció is elismerte -, ez pedig Oroszország területi egységének visszállítása volt.

Az 1917-es puccs után sok terület leszakadt, ill. le lett szakítva Oroszországról. Ezek egy részét még a következő években sikerült visszaszerezni (Ukrajna, Kaukázus), de nyugati irányban sok elvesztett terület tartósan elszakadt: Lengyelország, Finnország, s a 3 balti állam.

Finnországot Oroszország az 1808-1809-es orosz-svéd háborúban szerezte meg. A háború közvetve része volt Napoleon háborúinak: ekkor Napoleon Oroszországot támogatta, míg a britek pedig Svédországot. Az autonóm Finnország e háború eredményeképpen lett Oroszország része, autonómiája az orosz uralom is alatt is megmaradt: a mindenkori orosz cár lett Finnország nagyhercege, akit Turkuban (az első finn fővárosban), majd Helsinkiben főkormányzó képviselt, viszont a nagyhercegség belügyeit legnagyobb részben a cár által helyileg kinevezett hatóságok intézték: a cár ügyelt, hogy mindig csakis helyieket nevezzen ki. A svéd vereség következménye volt az is egyébként, hogy a svéd királyi család kihalása után Napoleon egyik tábornoka, Jean Baptiste Bernadotte lett az új svéd király Karl XIV Johan (XIV. Károly János) néven – máig az ő leszármazottaiból áll a svéd királyi család.

1917 decemberében Finnország élt a lehetőséggel és kikiáltottafüggetlenségét. Ezt követően polgárháború kezdődött a szovjetpárti és a szovjetellenes erők között, mely a szovjetellenesek győzelmével végződött, így Finnország stabilizálódott mint nem-kommunista független állam. A független Finnország a fenti események során sikeresen növelte saját területet: megszerezve a korábbi Finn Nagyhercegséghez sosem tartozott Proszozero (finnül: Porajärvi) és Reboli (finnül: Repola) járást, a történelmi Kelet-Karélia régióban.

A Szovjetúnió (pontosobban ekkor még: Szovjet-Oroszország) és Finnország 1920-ban normalizálták kapcsolataikat: Finnország visszaadta Proszozero és  és Reboli járást, viszont cserébe kijárást kapott a Jeges-tengerre, Oroszország lemondott Finnország javára a Pecsenga (finnül: Petsamo) vidékről, így megszűnt a norvég-orosz határ, bár a finn-szovjet békeszerződés értelmében megmaradt Oroszország joga a területen keresztül való áthaladásra a norvég-orosz kereskedelmi kapcsolatok fenntartása céljából.

A Téli Háború közvetlen előzménye: Sztálin ultimátumot intéz Finnországhoz, hogy Finnország egyezzen bele a finn-szovjet határ módosításába a Karéliai-földnyelv térségében: a Karéliai-földnyelv északi kétharmad akkor Finnországhoz tartozott, déli egyharmada a Szovjetúnióhoz (e területen található Szentpétervár is), valamint kapjon jogot a Szovjetúnió katonai támaszpont létesítésébe finn területen. Valójában ez utóbbi volt Sztálin fő célja: a szovjet balti flotta hatékony működéséhez szükséges volt egy tengerészeti támaszpont a Finn-öböl külső részén – ne feledjük, ekkor Észtország független állam volt még, így a szovjet flotta nem használhatta az észt kikötőket.

Finnország természetesen elutasította az ultimátumot, így 1939. november 30-án a Szovjetúnió megtámadta Finnországot. Magának a háborúnak a menete közismert: a szovjet csapatok vesztesége az 5-szöröse lett a finn veszteségeknek, s a háború első szakaszában a finn erők sikeresen megállítottak a szovjet erőket, sőt ellentámadásokat is végrehajtottak. Sztálinnak le kellett váltania a háborúért felelősöket, majd teljesen új taktikát kellett kidolgoznia, hogy végül a háború második szakasza szovjet győzelemmel végződjön.

Mi is történt? Sztálin és közvetlen környezete komolyan elhitte, hogy az ideológia képes helyettesíteni a katonai szaktudást. Az eredeti terv az volt, hogy a szovjet gyalogság behatol finn területre, ott megalakul az új szovjetpárti kommunista finn kormány, aminek hatására a finn munkásosztály fellázad a finn polgári kormány ellen, így a szovjet hadseregnek majd nem is kell igazán harcolnia, hamarosan megalakul a Finn Szovjet Szocialista Köztársaság, s az csatlakozik a Szovjetúnióhoz.

E naív terv megvalósítása egyébként meg is kezdődött: az első elfoglalt finn kisvárosba oda lett szállítva Otto Kuusinen, a Szovjetúnióban élő finn kommunista, aki azon nyomban ki is kiáltotta a Finn Demokratikus Köztársaság nevű államot. Miután ennek a lépésnek nulla eredménye lett és a háborúban a szovjet erők elkezdtek vesztésre állni, a szovjet vezetés rádöbbent december végén: a háborúhoz katonai ismeretek kellenek, nem röplapok és támogatottságot nélkülöző bábkormányok.

A Téli Háború több fontos változtatást hozott a szovjet haderőt illetően, melyek nem következtek volna be, ha nem lett volna a háború első, szovjet szempontból katasztrofális szakasza:

• az 1917-ben eltörölt katonai rangok, melyek 1935-ben részlegesen vissza lettek állítva, 1940-ben teljesen vissza lettek állítva a szovjet fegyveres erőkben, ismét létrehozva a katonaságban alapvető fontosságú alá-felérendeltség rendszerét.
• az addig legfontosabbnak tekintett politikai tisztek szerepe ezentúl  a második ember szerepe lett a vezető katonai szakember mögött, a politikai tisztek ezentúl nem dönthettek,
• Sztálin rájött, a nagyszámú gyalogság sem elegendő egy háborúhoz, a modern háborúhoz elsősorban haditechnika kell, nem embertömeg.

Amit biztosan el lehet mondani: ha a szovjet haderő nélkülözte volna e háború tapasztalait, a német hadsereg 1941-ben komolyabb eredményeket tudott volna elérni a Szovjetúnió ellen. A történet furcsasága: a finn-szovjet Téli Háború alatt Németország a szovjet oldalt támogatta.

A másik érdekes tényező Anglia és Franciaország szerepe. A két állam ekkor már háborúban állt Németországgal, Németország pedig az agresszor Szovjetúniót támogatta Finnország ellenében. Bár Finnország már a háború elején kérte Anglia és Franciaország segítségét, egyik állam sem sietett segíteni. Ugyanígy tett Németország összes szövetségese is, de ez érthető volt:Magyarország pl. hivatalosan semlegességet nyilvánított a kérdésben, bár a magyar kormány nem gátolta meg magyar önkéntesek részvételét, így párszáz magyar ténylegesen is harcolt a háborúban a finn oldalon. Németország szövetségesei közül egyedülOlaszország küldött segítséget: az olaszok sem embereket küldtek azonban, hanem haditechikát – a szállítmányt Németország azonban elfogta, s csak a szovjet győzelem után engedte azt tovább. Anglia és Franciaország magatartása viszont megmagyarázhatatlan volt. Anglia és Franciaország csak azzal a feltétellel volt hajlandó segíteni, ha ehhez felhasználhatja a semleges Norvégia és Svédország területét, amit természetesen ezek az országok visszautasítottak. Végül a britek és a franciák hajlandóak lettek volna segíteni elfogadhatóbb módon is, de ekkor már a finnek megértették, ebben a két országban nem lehet megbízni, így inkább megfogadták Hitler tanácsát és aláírták a kedvezőtlen békefeltételeket a szovjetekkel.

Mi lett volna, ha Anglia és Franciaország ténylegesen segít a finneknek?

A következmény az lett volna, hogy Anglia és Franciaország háborúba keveredett volna a Szovjetúnióval 1940-ben, Németország pedig belépett volna szintén ebbe a háborúba, Finnország ellenében, a szovjet oldalon. Ennek eredménye az lett volna, hogy az egész világháború teljesen másképp alakult volna. A német-szovjet szövetség a tényleges 2 éves időtartam helyett sokkal hosszabnak bizonyult volna, s Hitler pedig mindenképpen Angliát támadta volna meg először, nem a Szovjetúniót. Az USA vagy semleges maradt volna, vagy csak Japán ellen háborúzott volna ebben az esetben. S a legfontosabb: a háború valószínáleg még az 50-es évek elején is tartott volna, s nem végződött volna egyik fél teljes győzelmével sem. A német-szovjet szövetség természetesen így is szétesett volna az egymást ütő érdekek miatt, csak ez sokkal később történt volna meg.

Végül, a pontosság kedvéért a történet vége.

A szovjet győzelem után Finnország átadta a Szovjetúniónak a kért Karéliai-földnyelv teljes finn részét, valamint Lapplandiában Salla-megye keleti részét, további Petsamo egy részét. Ezen kívül 40 évrebérbe adta a Szovjetúniónak Hankót, tengerészeti támaszpont létesítése céljából.  (A támaszpontot a Szovjetúnió 1956-ban elhagyta, azóta nincs szovjet támaszpont finn területen.)

1941-ben Finnország az összes fenti területet visszahódította, plusz egész Karéliát is. A II. vh. végeztével visszállt a Téli Háború végén kialakult határ a két ország között, azonban most már egész Petsamo szovjet lett: ezért van ma közvetlen norvég-orosz szárazföldi határ.

S mi lett a csődöt mondott Finn Demokratikus Köztársasággal? 1940-ban meg lett szüntetve, területének egy része csatolva lett az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársasághoz, másik részéből pedig – csatolva hozzá Kelet-Karélia egyes részeit – ki lett alakítva az új Karél-Finn Szovjet Szocialista Köztársaság, mely egészen 1956-ig létezett, elnöke mindvégig Otto Kuusinen volt. 1956-ban Hruscsov megszüntette a Karél-Finn Szovjet Szocialista Köztársaságot, helyette lett az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaságon belüli karéliai autonóm köztársaság, mely jelenleg Karéliai Köztársaság néven Oroszország egyik autonóm területe. A terület ma etnikailag 83 %-ban orosz, 7 %-ban karél – finn lakosság sosem élt itt nagy számban, bár fontos adat, hogy a finnek a karélokat a finn nép részének tekintik. Ami pedig a Karéliai-földnyelv Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársasághoz csatolt részét illeti, innen a II. vh. után a többségben lévő finn lakosságot deportálták Finnországba.

​Kuusinen aláír

Otto Kuusinennek pedig szerencséje volt. Sztálin nem büntette meg őt a kudarcért. Sztálin halála után pedig erősen felívelt karrierje, 1964-ben halt meg az SZKP KB egyik titkáraként. Finnország viszontsosem bocsátott meg neki: bár a hidegháború éveiben Finnország külpolitikailag teljes mértékben a Szovjetúnió elkötelezettje volt, amikor Kuusinen, 1964-ben bekövetkezett halála előtt, kérvényezte a finn kormánynál, hogy engedélyezzék számára a hazalátogatást néhány napra, mert szeretné utoljára látni szülőföldjét, a kérést a finn hatóságok azonnal elutasították.

térkép az 1918. január 1. utáni helyzet változásokról:

• idegen államok: világosszürke – Svédország, sötétszürke: Norvégia, piros: Észtország (1940-1941, 1945-1991 között a Szovjetúnió része)
• sötétzöld – Finnország, világoskék – Oroszország (1991 előtt: Szovjetúnió)
• világoszöld – 1918-1920: Finnország, 1920-1941: Szovjetúnió, 1941-1945: Finnország, 1945-től Szovjetúnió, ill. Oroszország
• középzöld – 1918-1940: Finnország, 1940-1941: Szovjetúnió, 1941-1945: Finnország, 1945-től Szovjetúnió, ill. Oroszország
• bordó: 1918-1920: Szovjetúnió, 1920-1945: Finnország, 1945-től Szovjetúnió, ill. Oroszország
• lila: 1918-1920: Szovjetúnió, 1920-1940: Finnország, 1940-1941: Szovjetúnió, 1941-1945: Finnország, 1945-től Szovjetúnió, ill. Oroszország
• rózsaszín: 1918-1941: Szovjetúnió, 1941-1945: 1945-től Szovjetúnió, ill. Oroszország
• fekete vonallal jelölve: a Karéliai Köztársaság területe

Ha lesz háború, most lesz.

Szíriában a helyzet elindult a végső stádiumba.

A szír kormány hadereje az iráni és az orosz segítségnek köszönhetően nyerésre áll. 

A térképen jelöltem a jelenlegi körülbelüli helyzetet:

• zöld – szír kormány,
• sárga – kurd erők,
• piros – Iszlám Állam,
• kék – nyugatbarát terroristák.

A piros szín nagysága megtévesztő, mivel az elfoglalt területek zömelakatlan. Szíriában a lakosság zöme az ország nyugati felében és északon van.

Az, aki az egész háborút elindította most azon gondolkozik, tegyen-e úgy, mint Líbiában, vagy hagyni veszni szövetségeseit. Líbiában is ez történt: a kormányerőknek még kb. 1-2 hetük volt hátra a terroristák legyőzéséhez, amikor a nyugat beavatkozott a terroristák oldalán, ily módon meggátolva a kormányzati erők biztos győzelmét.

Nehéz megmondani, a liberális agytröszt miben sántikál: hagyja veszni Szíriát vagy mindenáron küzdeni fog érte. Ha ez utóbbi lesz, sietniük kell, ugyanis időközben a kormányerők gyakorlatilag szövetségben a kurd erőkkel folyamatosan növelik területüket, valószínűleg még 2 hét és Aleppo kormánykézre kerül (ezen a hétenelvágták a szír kormányerők Aleppo közvetlen összeköttetését Törökországgal). Aleppo Szíria legnagyobb városa (nagyobb a fővárosnál tehát) és a nyugatpárti terroristák általi elvesztése a háború végét jelentené. Utána már csak egyes terrorista gócpontok egyenként való levadászása maradna.

Ami biztos: Irakhoz hasonlóan Szíriában is kurd autonóm területlesz, gyakorlatilag független államként. Most már a szír kormány akkor se lesz képes ezt visszavonni, ha akarná ezt.

A fő vesztes nem is a nyugat, hanem Törökország. Törökország be fog avatkozni ebbe, mert nem hagyhatja az eseményeket így. A kérdés csak az, hogy a nyugat ebben támogatni fogja-e a törököket. Ha igen, annak komoly következményei lehetnek, azatomháború sem kizárt.

Törökország meg fogja próbálni kiprovokálni, hogy az orosz haderő török területet támadjon, majd erre hivatkozva fogja kérni a NATO segítségét.

Ami biztos: Görögország meg fogja tagadni a NATO-alapszerződésben előírt kötelezettségeit, s nem fog segíteni Törökországnak. A görög semlegesség gyakorlatilag az Oroszországgal való szövetséget jelenti majd. Nem kizárható, hogy más országok is a görög modell alapján fognak lépni: Csehország, Szlovákia, Magyarország. Románia és Bulgária pedig meg fogja próbálni a végtelenségig elhúzni a döntést.

A világháború megelőzésében a legfontosabb szerepe a kelet-európai NATO-tagoknak lesz. Ha ugyanis ezek együtt kinyilvánítják semlegességüket, nem valószínű, hogy Obama jelképes segítségnél többet nyújt a törököknek.

A következő napokban és hetekben sok minden fog eldőlni, ez biztos. Vagy ez lesz a nemzetközi liberalizmus Sztálingrádja, vagy nagyon sokan meg fogunk halni az atomgombák árnyékában.

A nyugat a Szovjetúnió bukása után komolyan azt hitte, hogy a liberális értékek hegemóniához jutottak, s semmi sem áll útjában a nyugat kizsákmányoló világállama előtt.

A gyenge szovjet vezetést (s benne elsősorban az alkalmatlan, amatőr Gorbacsovot) kihasználva a nyugat hatalmas győzelmet aratott a hidegháborúban: Moszkva gyakorlatilag aláírta a feltétel nélküli kapitulációt 1991-ben.

A nyugat annyira elbízta magát, hogy még az sem jutott eszébe, hogy el kellene venni az új Oroszországtól atomfegyvereit. Hiszen az ország totális káosz alatt állt, a nyugati érdekek minden szinten képviselve voltak, így érdemes volt megtartani a nyugatbarát Oroszországot az atomhatalmak köréban.

A nyugat annyira hitt saját végleges győzelmében, hogy jelentéktelen eseménynek könyvelte el a nyugati felforgató tevékenység csúnya bukását Kínában 1989-ben. 1989 júniusában a kínai hatóságok kemény kézzel és rendkívül határozattan, ugyanakkor messzemenően humánusan (alig pár száz áldozattal) felszámolták a Peking központjában kifejlődőtt Tiananmen téri puccsot, mely végcélja Kína részekre osztása, lakossága nyomorba döntése és nyugati hatalmak általi gyarmatosítása volt. A nyugat azt gondolta: Oroszországgal szövetségben képes lesz Kínát elszigetelni, arra pedig sosem számított, hogy Kína képes lesz jelentős gazdasági fejlődést mutatni nyugati, úgynevezett „befektetők” diktatúrája nélkül.

A nyugat mindkét esetben súlyosan tévedett. Az ezredfordulóra Kína az USA egyik fő hitelezője lett,  s ma a nyugat nem rendelkezik eszközzel Kína politikai, katonai vagy gazdasági függetlenségének megállítására.

Időközben pedig Oroszország lerázta magáról a nyugatról az országra erőltetett liberális elnyomást, s saját lábára állt. A nyugat által támogatott csecsen iszlamista terrorizmusellen az orosz állam határozott győzelmet aratott, ez volt az első lépés az orosz újjászületésben. Ezt követette a szellemi újraéledés: a kereszténység hihetetlen mértékű hódítása az orosz lelkekben. Természetesen kellett egy önzetlen, céltudatos, megvesztegetethetetlen, a korrupciót határozottan elutasító vezető is (Putyin), de önmagában – a szellemi háttér nélkül – ő sem tudott volna elérni semmit.

a háború előtti állapot: sárga – Grúzia, rózsaszín – grúz ellenőrzés alatti abház és dél-oszét terület (ezeket mind elvesztette Grúzia a háború alatt)

a Kaukázus politika térképe jelenleg

A nyugat utolsó nyílt háborús akciója az orosz fejlődés megállítására 8 éve történt,2008 augusztusában. Ekkor az USA és a NATO legfontosabb hatalmai megegyeztek az erősen nyugatpárti grúz elnökkel, Miheil Szaakasvilivel, hogy támadja meg az orosz szövetséges független Dél-Oszétiát. A cél természetesen nem a nagy-grúz fantáziaálmok teljesítése volt – ez érdetlen szempont nyugati szemmel –, hanem lelki és stratégiai. A nyugat arra számított: az orosz vezetés nem fogja merni megkockáztatni azt, hogy a maga  javára használja fel a koszovói precedenst, valamint nem fog sosem másként segíteni az oszétéknek, mint pár tiltakozó nyilatkozattal. Egy grúz győzelem mindenkinek megmutatta volna: Oroszországra nem lehet számítani, cserben hagyja saját szövetségeseit. Stratégiailag pedig mindez elvezetett volna Grúzia NATO-tagságához, sőt Azerbajdzsánéhez is, az oroszpárti Örményország pedig súlyos harapófogóba került volna.

Szaakasvili elnök washingtoni kottából játszott, amikor elindította a háborút

Tehát tét nem csupán a déloszét-grúz viszály volt.

A Dél-Oszétia elleni grúz katonai agresszió 2008. augusztus 7-én, 23 órakor kezdődött. A grúz légierő bombázni kezdte a dél-oszét fővárost, Chinval(i)t*.

Oroszország az ENSZ biztonsági tanácsához fordult, mely össze is ült8-án, a hajnali órákban, de nem történt határozat elfogadása az ellentétes álláspontok miatt.

Közben a egy grúz dandár gyűrűbe zárta Chinvalt, majd reggel 9-re elfoglalta az egész várost, valamint több falut az ország déli részén az oszét-grúz határ közelében.

A dél-oszét területen államásozó orosz békefenntartókat felszólította a grúz vezetés, ne avatkozzanak be a harcokba. Ez így is történt, a békefenntartók kizárólag saját maguk védelmét látták el ebben az időszakban.

Ez után újabb grúz csapatok érkeztek Dél-Oszétiába, ezek észak felé kezdtek haladni, a cél az Oroszországot Dél-Oszétiával összekötő egyetlen közút, a Roki-alagútelfoglalása és biztosítása.

az alagút orosz oldala a háborús műveletek során

az azóta újjépített és kiszélesített alagút

8-én 14 órakor az orosz vezetés döntést hozott, hogy segítséget nyújt a dél-oszét kormánynak. Először egy orosz zászlóalj lett Dél-Oszétiába irányítva, a zászlóalj feladata a Roki-alagút biztosítása volt, ami sikeresen meg is történt. Közben az orosz békefenntartók is parancsot kaptak Moszkvából: így ők is bekapcsolódtak a harcokba a dél-oszét oldalt támogatva Chinvalban, ahol így a dél-oszét erők sikeresen visszaszerezték az ellenőrzést a város egy része felett.

A grúz erők meg se tudták közelíteni a déloszét-orosz határt, súlyos harcok zajlottak egész nap folyamán a 11 ezer fős grúz katonai alakulatok között, az egyik oldalon és a 2 ezer főnyi békefenntók, valamint a 3 ezer fős dél-oszét hadsereg között, a másik oldalon. Az orosz légierő bombázni kezdte a grúz állásokat, valamint katonai célpontokat Grúzia területén is, köztük jelképesen a tbiliszi repülőteret is. Gyakorlatilag patthelyzet alakult ki, se a grúzok nem tudtak előre haladni, se a dél-oszét erők nem voltak képesek kiűzni a grúzokat.

9-én a szembenálló erők száma drasztikusan megváltozott. Oroszország egy egész hadosztályt Dél-Oszétiába vezényelt. Ezzel párhuzamosan az orosz haditengerészet behatolt Grúzia területi vizeire (a Fekete-tengeren), valamint az orosz légierő folyamatosan bombázásnak vetette alá a grúz hadsereg támaszpontjait mind dél-oszét, mind grúz területen. Délutánra az összes békefenntartó elhagyta Dél-Oszétiát Oroszország felé, már csak a reguláris orosz hadsereg és a dél-oszét hadsereg harcolt, plusz kb. ezer főnyi abház önkéntes.

az orosz-déloszét határon éppen átkelt orosz egységek

A Grúziában állomásozó amerikai katonaság (pár száz főnyi „katonai tanácsadók”) egyetlen pillanatban sem lépett dél-oszét területre, sőt az orosz beavatkozás megindulása után az összes amerikai katonai tanácsadó Tbiliszibe lett átdobva, az amerikai követség épületébe. Annak ellenére, hogy az amerikai kormányzat egyes körei korábban a konkrét katonai segítség lehetőségét is lebegtették Szaakasvili előtt, de végül a harcok megkezdése után, miután Oroszország is bekapcsolódott azokba, George W. Bush elnök megtiltott az amerikai tanácsadóknak bármiféle részvételt a háborúban.

9-én délután a grúz erők megpróbálják az utolsó ellentámadást Chinval ellen, sikeresen megsebesítik az orosz erők parancsnokát, Anatolij Hruljov altábornagyot is. A parancsnok elleni támadást egy 32 éves orosz őrnagy, Gyenisz Vetcsinov semlegesíti végül, aki az akció során halálosan megsebesül, majd még aznap este meghal a kórházban. (Hat nappal halála után megkapja a legmagasabb orosz állami kitüntetést – Oroszország Hőse -, majd novemberben megkapja a legmagasabb dél-oszét kitüntetést is.

Vetcsinov emlékműve ma Chinvalban

Közben Abházia is bekapcsolódik a háborúba: visszaszerzi az ellenőrzést a grúz ellenőrzés alatt abház területekről (Abházia északkeleti része).

Estére a grúz ellenállás véget ér, a grúzok szervezetlenül menekülnek Grúzia felé. Az orosz csapatok belépnek Grúzia területére a grúz haderőket üldözve.

10-én a grúz vezetés tűzszünetetet hirdet, az egyik grúz hadihajó ellen próbál állni a már grúz vizeken tartozkodó orosz haditengerészetnek: elsüllyesztik.

Eközben egy amerikai hadihajó tartózkodik a Fekete-tengeren a grúz partok közelében, de mindvégig nemzetközi vizeken marad, kizárólag hírszerzési adatok átadásával segíti a grúzokat.

11-én az orosz csapatok már grúz területen harcolnak, biztonsági övezetet alakítva ki Abházia és Dél-Oszétia határai mentén, hogy meggátolják az esetleges újabb  grúz támadást.

12-én Oroszország tűzszünetet hirdet, majd elfogadja Nicolas Sárközy francia elnök jelentkezését, hogy közvetítőként szeretne fellépni a felek között. Pár napon belül mindegyik fél aláírja a háború lezárásáról szóló dokumentumot, mely elismerte a de facto helyzetet: azaz megszűnik Abházia és Dél-Oszétia teljes területe felett a grúz ellenőrzés, viszont a nyugat és Grúzia továbbra is jogilag grúz területnek tekinti Abháziát és Dél-Oszétiát. A grúz vezetés csak amerikai nyomás után volt hajlandó az aláírást megtenni. Kislétszámú orosz egységek még 2 évig grúz területen maradtak, a teljes kivonulás 2010 októberében történt meg.

az események két karikatúra összegzésében

A háborúban összesen kb. 800 ember halt meg, 300 katona és 500 civil. A katonai áldozatok kétharmada grúz, míg a civil áldozatok kétharmada oszét.

emlékmű Chinvalban a háború áldozatainak

évfordulós plakát: “Köszönjük, Oroszország”

A pszichológiai hadműveletek is fontos szerepet játszottak. Az orosz főügyész vádiratot bocsátott ki a grúz elnök ellen emberiség elleni bűncselekményekkel vádolva őt. Bár az ügy jogilag nyilvánvalóan kudarcra volt ítélve, mivel az orosz törvények szerint idegen államok állam- és kormányfői teljes büntetőjogi mentességet élveznek, a grúz elnök komolyan azt hitte: az orosz csapatok be fognak hatalni Tbiliszibe és elrabolják őt.

a háború egyik vicces jelenete: az ideges Szaakasvili saját nyakkendőjét rágja

A legfontosabb politikai eredmények:

• Oroszország a háború hatására végleg felmondta ellenkezését a koszovói precdens ellenében, s hiavatalosan is elismerte Abháziát és Dél-Oszétiát,
• a hisztérikusan nyugatpárti irány megbukott Grúziában, a később grúz vezetés sokkal mérsékeltebb,
• az USA lemondott a NATO bővítéséről a kaukázusi térségben,
• Oroszország visszaszerezte nagyhatalmi státuszát és függetlenségét,
• a nyugat nem mer nyílt támadást intézni azóta Oroszország ellen,
• s természetesen: az abház és az oszét nép immár szabadon építheti fiatal államát.

Ne felejtsük el azonban az akkori Fidesz és személyesen Orbán Viktor szégyenletes viselkedését. A Fidesz ifjúsági szervezete párszáz fős hiszterogágogást szervezett a budapesti orosz követség elé, melyen határozottan kiállt a grúz agresszió mellett. Orbán pedig az orosz segítséget a dél-oszét nép részére az agresszor ellen az 1956-os Magyarország elleni szovjet agresszió modern változatának nevezte. Az akkori ballib kormányzat picivel nagyobb mérsékletet tanúsított, bár természetesen ők is hevesen gágogták a hivatalos washingtoni ukázt.

* a város oszét neve: Chinval, az orosz és a grúz neve Chinvali, a magyarban az utóbbi terjedt el (az utóbbi időkben az orosz médiák is az eredeti oszét városnevet használják gyakrabban) – ejtése nem “csinvali”, sem “hinvali”, sem “kinvali” (mindhárom verziót hallottam magyar tévékben és rádiókban), hanem “chinvali”