Távolsági buszon utaztam nemrég.
Az utasok fele cigánynak bizonyult. Mit tesz ilyenkor az ember? Már kisgyerekként megtanítottak: vigyázz fokozottabban értékeidre, cigány van a buszon! Szóval táskám zsebét magam felé fordítottam, s erősebben szorítottam magamhoz a táskát. Végig se kell gondolni ezt, ez egy belémnevelt ösztön. Egyébként nem voltam sosem cigányellenes: volt cigány haverom, sőt rokonom is, egyik nagybátyám felesége cigány volt. Ha lettek volna gyerekeik, most lennének félcigány unokatestvéreim.
Szóval megy a busz. Aztán megszólal az egyik cigány – egy különösen sötétbőrű, olyan tipikus „körözés alatt” kinézetű emberke – telefonja. A telefontól éppen pár sorra állt annak tulaja, valakivel beszélgetett, így hosszasan csengett ki a készülék, 15 másodpercig tartott, míg a telefon tulaja felvette azt.Ennek következményeként a beállított csengést sikerült hosszasan hallgatnom. Nem hittem a fülemnek: nem valamiféle bunkó zene vagy valami álvicces hülyeség volt beállítva a cigány telefonján, hanem a L’Estro Armonico egyik tétele. Bevallom, ezt a hangversenyt A. L. Vivalditól én még a Négy Évszaknál is nagyobb remekműnek tartom.
– Ezek nem bűnöző cigányok… – futott át az agyamon, s elkezdtem kevésbé magamhoz szorítani a táskát.
