Amikor kamaszkoromban először láttam közelről a vécén nagydolgát végző nőt, mélyen megrendültem.
Addig is féltem, hogy a nők is képesek ilyesmire, de mindig abban reménykedtem, hogy tévedek. Hiszen a nagydolog-végzés és a nő két egymással nehezen összeegyeztethető dolog.
A nagydolog csinálása, nevezzük nevén: a széklet kiürítése szervezetünkből szükséges, de komor, ocsány, sötét dolog. A kemény és durva férfiaknál ezt elnézzük, hiszen a férfiség fogalmának nem szükségszerű eleme a szépség.
De egy nőnél? A nő finom, gyengéd, szép teremtés. Lebeg szinte a levegőben, gyengéden cselekszik, szép ruhákat ölt magára, mosolyog és rejtelmesen pislog, mindig kiválóan illatozva. Hogyan képzelhető el, hogy egy ilyen lény időnként bemegy a vécére, s büdöset, durvát ad ki magából?
Láttam, s megrendültem. Azóta sok idő telt el, már megszoktam, de máig érzem: nem helyes az, ami történik.
Azt hiszem, Isten itt nem gondolta végig ezt: hiba volt a nőt úgy megteremteni, hogy neki is szükséges tevékenysége legyen a székletűrítés. Jobb lett volna, ha a nő emésztési rendszere is nőies lenne, pl. a nők csak vizelnének, mert szervezetük minden végterméket folyékonyítana.
