Kiegészítő cikk technokrata témájú sorozatomhoz.
Természetesen az én szempontomból nézve - aki idén augusztusban leszek 51 éves -, azaz ez a mostanában divatosan X nemzedéknek nevezett korosztály, de leginkább annak csak első szakasza, azaz mondjuk az 1960-1975 közt születettek, azaz azok, akik később, a rendszerváltozáskor már legalább felső tagozatosak voltak, de inkább már fiatal felnőttek, de még 30 éves kor alattiak.
Kb. ugyanaz, mint a mai Fidesz alapító vezetősége, csak ők nem technokrata kádárista szülők gyermekei voltak. Azaz korosztályban a Fidesz alapítóinak nemzedéke, de szociálisan egészen más réteg. (Ha jól értelmezem, az X nemzedéket 1960-1985 között szokás számítani.)
A kádárista technokrata elit gyermekeiről elmondható általánosan, hogy jobban éltek az átlagnál. Mai szemmel, amikor milliárdosok gyerekei és a fukcionálisan éhezők gyerekei közt hatalmas szakadék van, persze, az akkori anyagi szinteltérések nevetségesnek tűnnek. Akkoriban a legfelső elit mondjuk 4-szer élt jobban a legalsó rétegnél. Egy nem-kapitalista rendszer volt az, s a rendszer tudatosan korlátozta az eltéréseket az emberek között.
Csak egy példa: 1980-ban az átlagbér Magyarországon 5 ezer Ft volt (akkor ez bruttó és nettó is volt, hiszen nem létezett még adózás, csak a kevés maszek adózott), Kádár János havi bére ugyanekkor 35 ezer Ft volt, s nála többet senki nem keresett, legalábbis legálisan nem, de az akkori állami szektorban - ami az ország 95 %-át jelentette - minden bér kevesebb volt, mint az övé.
S természetesen a technokrata elit nem tartozott a legfelső elithez, hiszen én itt csak a kis- és középkáderek világáról beszélek. Szóval mai szemmel az anyagiakban való eltérés nevetségesen kicsinek tűnik, de akkori szemmel ez nem így volt. S nem is annyira pénzbeli különbségek voltak ezek (bár az is létezett, de mondjuk egy háztájis parasztgyerek határozottan jobban élt akkoriban, mint egy alsófokú akkori pártfunkcionárius gyereke), hanem inkább bizonyos hozzáférések meglétében és hiányában jelentkezett: a technokrata rétegnek sokkal több lehetősége volt nyugati termékekhez hozzájutni, mind materiális, mind kulturális értelemben. Csak az én saját családomból kiindulva két példa: a svájci kakaó - máig kedvenc italom a kakaó, nem szoktam kávézni - számomra nem volt luxustermék, s a nappaliban a polcon ott volt Alekszandr Szolzsenyicin Gulág-szigetvilág című műve már 1975-ben.
személyes emlék: hátulról én vagyok látható, a hosszúhajú táskás srác - 1984-ben megyek át Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe, a tőlem jobbra és hátra látható pózna mögött áll a Berlini Fal, az előttem lévő fehér táblánál ("Ön belép az amerikai zónába") kezdődik Nyugat-Berlin
Hozzáteszem: ez a legfelső elit esetében is így volt. Nem a pénzük volt olyan sok - lásd Kádár bérét -, hanem a lehetőségeik. Lásd: autóvásárlás 2-3 éves várakozás nélkül, korlátlan és állandó kiutazási engedély, elitüdülőkben elhelyezés, a köznép számára betiltott nyugati filmek nézése, állandó vásárlási lehetőség speciális pártüzletekben, ahol minden hiánycikk kapható volt, Kútvölgyi kórházban ellátás, stb.
Személyes emlék: apám 1980-ban került olyan pozícióba, hogy jogosult lett az állandó kiutazási engedélyre, de csak a jogosultak alsó csoportjába került, azaz csak neki járt, a családtagjainak nem, s bár utazhatott (nem kellett pecsét), előzetesen jelentenie kellett minden utazást, részletes útitervvel, pl. amikor utaztunk évente Kubába, ahol apám dolgozott 1980-1986 között, le kellett jelenteni, hogy merre utazunk, melyik országon keresztül (nem volt közvetlen repülőjárat). De a pártüzletben vásárlás jogát sose nyerte el apám, csak néha kapott lehetőséget erre: kedves emlékem, amikor 1978-ban elmehetett egy ilyen boltba és hozott egy hatalmas nyers libamájat, amit anyám lesütött. Aztán 2 hétig libamájas kiflit vacsoráztam. A 70-es évek Budapestén két módon lehetett libamájhoz jutni: a pártüzletből vagy ismerni kellett hentest.
De most lássuk is a gyerekek 4 fő rétegét.
Nihilisták, 2 féle ellenzékiek, lumpenek. Ez a 4 csoport.
A nihilista volt a nagy többség, a gyerekek felénél is több, talán inkább kétharmad. Nem érdekelte őket semmi, se nem támogatták, se nem ellenezték a rendszert. Elfogadták ami van, élték életüket. Örültek amijük van, de nem hivalkodtak különösebben. A karrieristák mind ide tartoztak.
Utáltam őket, mint a szar. Van akkori ismerősöm, akit máig utálok, teljesen irracionális módon, mert az illető végülis soha semmit rosszat nem tett. Ennyit a kamaszkori beidegződésekről. Feleségem - aki ismeri az illetőt - kérdezte pár éve "te még mindig utálod a Keményt?", mire elmondtam, én mindig idealista voltam (függetlenül attól, miben hittem éppen). s máig nem tudom elfogadni, hogy valaki már kamaszkorában karriert épít. Egyébként a röhej, hogy az illetőnek nem lett végül semmilyen karrierje.
A lumpenek kis, talán 10-15 %-os csoport voltak, de hatásuk óriási volt. Ha mai fiatalok lettek volna, éjjel-nappal drogoztak volna, de akkoriban ez nem volt azért szokás, meg drog se volt nagyon, így a fő tudatmódosító szer az alkohol volt. Bulizás, rombolás, szex - ők ezt lesték el nyugatról, de minden politikai üzenet nélkül. Egyszer egy ilyen ismerősöm tök őszintén azt mondta "a fejesek rossz szemmel néznek ránk, mert az hiszik, mi politikai lázadésként szeretjük a rockzenét, meg a körülötte lévő egész kultúrát, pedig mi csak a bulizást látjuk benne, leszarjuk a politikát". Nem mondom, hogy sose jártam ilyen társaságba, de eszmeileg akkor se helyeseltem ezt, amikor a valóságban tetszett néha.
Az ellenzékiek voltak az értelmiségi elit. Összesen a társaság 15 %-a, nem több. Kétharmaduk liberális, egyharmaduk kommunista. Mások is voltak, de marginálisan, elsősorban vallási alapon. Az ellenzéki gyerekek saját szüleik iránt lázadtak: a liberálisok azért, mert megalkuvónak tekintették a technokráciát, azaz nem elég nyugatpártinak, a kommunisták meg balról támadták a rendszert, azaz azt nem eléggé kommunistának tartották.
Mindkét ellenzéki csoport mélyen lenézte a nihilistákat, ez kölcsönös érzés volt. A lumpeneket sem szerették, de valahogy mégis kisebb rossznak tekintették a nihilistákhoz képest.
Most amikor írom ezt, úgy érzem, hatásos lenne valami hatalmas nagy kamuzást előadni saját magamról, de maradjunk inkább az igazságnál: hithű liberális nyugatpárti voltam. Csak 1984-1985 között hatott rám a marxista eszme valamelyest.
Az élmények nyugatról is milyen mások voltak. Nekem Nyugat-Berlinről annak színessége tűnt fel, míg a nihilistának meg az, hogy pípsók vannak ott. Akkor persze baromira büszke voltam magamra, hogy én ilyen "szellemi" lény vagyok, míg mások az "anyagi" sárban heverésznek, de ma már tudom: én pont ugyanolyan korlátolt volt, mint ők, csak más szemszögből.
Ami a két ellenzéki csoport viszonyát illeti, vicces módon, de tisztelték egymást, bár nevettek egymáson. Egy időben volt egy ilyen ellenzéki komcsi haverom, nálam 2 évvel volt idősebb, s sokat voltunk együtt. A többiek meg kérdezgettek minket "ti hogyan bírtok egymással meglenni?", ismerték nézeteinket, ezért kérdezték ezt. Pedig volt bennünk közös, pl. közös pontunk volt a KISZ, hogy nem lépünk be, ő persze azért, mert nem tartotta eléggé kommunistának, én meg azért mert kommunistának tartottam.
Szóval furcsa világ volt ez a kádári világ, s azon belül is furcsa volt a vezetői osztály, s még furcsább annak technokrata része.
