bircahang

Többször érintettem már ezt a témát, de most egy cikk kapcsán ismét szóba hoznám.

Az ellenzsidózás, azaz az antiszemitizmus mint fegyver a magyar belpolitikai élet nagy sajátossága, amit kevés külföldi képes megérteni.

Még azokban az európai országokban, ahol a népi antiszemitizmus erősen jelenlévő tényező (pl. Románia, Lengyelország, Ukrajna, Oroszország) is csodálkozva néznek erre a magyar jelenségre.

Természetesen Magyarországon létező dolog az antiszemitizmus, ezt tagadni butaság lenne. A XIX. századi magyar nacionalizmus alapvető eleme volt a német- és a zsidóellenesség. Az ok: ez a két magyarországi kisebbség volt a magyarságnál jobb anyagi helyzetben, ez a két kisebbség rendelkezett a magyaroknál jobb érdekérvényesítő képességgel. A többi kisebbséget (a románokat és a szlávokat) a magyar nacionalizmus szimplán csak lenézte, nem volt olyan gyűlölet, mint a németek és a zsidók ellen, mivel őket alacsonyabbrendűeknek gondolta a magyar nacionalizmus.

Egy kis kitérő.

Nekem személyesen pont “szerencsém” van, mert véletlenül a “jó szlávokhoz” tartozom. A magyar nacionalizmus ugyanis a szlávokat felosztotta jó és rossz szlávokra. A jók pl. a lengyelek, a bolgárok, a horvátok, s a ruszinok. A rosszak meg pl. a csehek, szlovákok, szerbek, oroszok. Hozzáteszem: ez éppen manapság kezd változni, ma már nagyon sok nemzeti érzelmű magyar pozitívan, de legalábbis semlegesen kezd nézni az oroszokra, a csehekre, a szlovákokra, még – bár kisebb mértékben - a szerbekre is, ami 20 éve még elképzelhetetlen volt, de most nem erről az új helyzetről beszélek, hanem a hagyományos állapotról.

1999-ben hívtam egy kőkemény MIÉP-es ismerősömet, jöjjön és tiltakozzon a Szerbiát ért amerikai agresszió ellen. Az ismerős válasza: ő utálja ugyan Amerikát, de akkor se fog soha kiállni a szerbek mellett. Sőt, a kérdést említette még maga Csurka is egy cikkében: Pécsen vagy Baján (nem emlékszem már) a helyi MIÉP-szervezet vezetője, egy szerb nemzetiségű kisebbségi, tiltakozásul kilépett a MIÉP-ből, miután az semleges álláspontra helyezkedett az amerikai-szerb háború kapcsán. Csurka fel volt háborodva, hogy nemzedékek óta Magyarországon élő, magyar anyanyelvű emberek képesek szembefordulni 1 másodperc alatt a magyar érdekekkel, ha őseik hazáját támadás éri. (Csurka szerint a magyar érdek a háború kihasználása volt, s a Vajdaság magyar többségű részének visszaszerzése.) Csurka szerint ilyen a “hígmagyar”: látszólag magyar jelszavakat hangoztat, de a szívében idegen. (Persze ez vicces kijelentés pont Csurkától, akinek nagyszülei még jobban beszéltek szlovákul, mint magyarul, de ez más kérdés.)

Tehát az antiszemitizmus létező valami Magyarországon. S Kádár alatt szépen kezdett is marginalizálódni. A rendszerváltozás során az antiszemitizmus szintén abszolút marginális maradt. A liberálisok élesztették újjá szimpla politikai okokból: kellett valami, amivel meg lehet bélyegezni mindenkit, aki nem ért egyet a liberalizmussal. Tudták, merték, tették – s sikerült is a művelet.

A magyar ballib hazug propaganda talán legabszurdabb jelensége a “kódolt antiszemitizmus“ szó. Gyakorlatilag a ballib világkép bármely elemének tagadása, sőt kétségbe vonása mára kódolt antiszemitizmus lett. Pl. a ballib logika szerint a szakszervezeti tevékenység kódolt antiszemitizmus, hiszen a szakszervezet a tőkések ellen küzd, a “tőkés” meg “nyilvánvalóan” a “zsidó” szinonímája. De a bankok túlhatalmát sem szabad említeni, hiszen a “pénzügyi tőke” is a a “zsidó” szinonímája. Amerika külpolitikája ellen sem szabad beszélni, mert ki más áll az amerikai kormány mögött, mint a zsidók? Nem csodálkoznék, ha holnap “kiderülne”: aki nem az ájult tisztelet hangján szólal meg Hosszú Kattinkáról, az is kódolt antiszemita.

A ballibek gyakorlatilag az összes vadabbnál vadabb antiszemita összeesküvéselméletet felhasználták, mintha azok állításai igazak lennének! S nem hülyeségből tették ezt,  hanem logikusan megtervezve, aljas módon.

Nem ismerek még egy európai országot, ahol ma központi beszédtéma lenne az izraeli-palesztín kérdés, s ez teljes mértékben nevetséges... Aki “baloldali”, az szerint a palesztín nép nem létezik, Izraelnek mindig igaza van, s a zsidó érdekek valamiféle kötelező, univerzális értékrend, aki pedig “jobboldali”, az szerint nem volt zsidó holokauszt, Izrael a világtörténelem legelnyomóbb állama, s a palesztín terrorizmus támogatása alapvető emberi kötelezettség. Én ebből az elmebajból kimaradnék, ha lehet...

Alapvetően hajlamos vagyok megérteni az irracionális, tisztán érzelmi alapú reakciókat. Az ember olyan lény, hogy természetes ösztönei arra késztetik, védje meg magát és saját köreit. Ebben semmi rossz nincs, sőt az lenne rossz, ha nem így lenne.

Lássuk pl. a palesztín kérdést. Volt sok zsidó és arab ismerősöm is, akivel beszéltem erről a kérdésről. Kevés kivétellel – pl. volt egy radikális palesztínpárti amerikai zsidó ismerősöm - mindkét fél szélsőséges volt e kérdést illetően, de elfogadtam, hogy nekik ez érzelmi kérdés.

Amikor ezt teszik zsidó származású magyarok vagy magyar zsidók vagy magyarajkú zsidók (önmeghatározástól függően), ebben sem látok semmilyen gondot.

Az egyetlen dolog amit nem fogadok el: ha valaki a saját – nemzeti, vallási, származási, stb. alapú – érzelmi álláspontját univerzális igazságként igyekszik hirdetni, azaz számon kéri az idegeneken is, ha azok nem hisznek ugyanabban az irracionális, érzelmi álláspontban.

Egy idős zsidó ismerős mondta nekem egyszer: ő utálja a jelenlegi magyar címert, képtelen elfeledni, hogy amikor gyerekként deportálták, a csendőrökön ugyanez a címer volt, viszont megérti, hogy a magyarok számára ez nem lehet szempont, így racionálisan megérti, hogy az ország visszállította az eredeti címert, bár ő inkább a Kossuth-verziót szerette volna, az kevésbé „ijesztő” számára.

A magyarokat is megértem. Pl. amikor a trianoni békeszerződést a világ legnagyobb, egyedi tragédiájának mondják, pedig racionálisan ez nyilván nem igaz, de bizony elfogadom, hogy nehéz az ilyen ügyeket érzelemmentesen kezelni. Aki képes rá, az előtt persze le a kalappal.

A múlt héten Bulgáriát egy film tartotta rettegésben, azaz mindenki erről beszélt. A film egy török rendezőnő 40-perces dokumentumfilmje, mely azért lett hirtelen ilyen híres, mert a katari Al-Dzsazira is sugározta, nemcsak az arab és török, hanem az angol nyelvű adásában is. A film – mely megnézhető itt – címe: „Bulgária, a hazám” és a bulgáriai törökökről és muszlimokról szól.

A bolgár politikusok és közéleti személyiségek nem győztek egymással versenyt futni kinek sikerül hamarabb és hangosabban tiltakozni a film ellen. Azt hiszem, hogy nagy többségük úgy tiltakozott, mint annak idején Szolzsenyicinnek a szovjet írószövetségből való kizárása idején az egyik tag, aki meglepő őszinteséggel kimondta „не читал, но осуждаю” (nem olvastam, de elítélem) – e mondatból az orosz nyelvben szállóige lett – azaz nem is látta a filmet.

Én persze utálok látatlanban álláspontot fogalmazni bármiről is, így első dolgom volt a film megnézése.

A filmben szereplő egy darab pofátlan hazugságot leszámítva (a XIX. sz. elején a Balkánon muszlim többség volt: nyugaton albán, keleten pedig török) semmi különös nincs az egész filmben. Ez egy dokumentumfilm, mely bemutatja a dolgokat egy bizonyos, szubjektív szempontból, mégpedig török szempontból: azaz mekkora tragédia a törökök számára, hogy ahol évszázadokig ők voltak az urak, 1878-1913 között hirtelen megszűntek urak lenni, immár a nyelvük nem hivatalos nyelv, az állam egy számukra idegen nyelvet használ, az a nyelv élvezi az állam teljes támogatását, ráadásul az állam még vallásilag is idegen, egy másik vallást támogat, valamint igyekszik folyamatosan – néha erőszakosan, de többnyire lassan és békésen – asszimilálni a törököket és muszlimokat. Valamint a panasz, hogy hiába van Bulgáriában demokrácia 25 éve, hiába vannak biztosítva a jogok, hiába EU-tag az ország immár 9 éve, a bolgár emberek és intézmények nem néznek szimpátiával a török kisebbségi tevékenységre. Igen, mindez igaz, dehát ez van: miért lenne egy átlagbolgár számára szempont a törökök érzelme? Az a normális, ha egy bolgár számára a bolgár érzelmek a lényegesek, s nem a török érzelmek –ha ezt egy török nem érti meg, akkor a baj vele van.

Egy bolgár ismerősöm mondta nekem egyszer „te bolgár is vagy meg idegen is egyszerre, hiába bolgár a véred, nem itt születtél, így nem érzel mindent át: nekem már a müezzin* hangja is borzasztó, míg neked meg csak egy furcsa zaj, téged csak idegesít, engem meg félelemmel tölt el”.

Szóval megértek mindenkit.

*müezzin – muszlim vallási tisztviselő, aki a mecsetből imára szólítja fel a híveket

A zsidókérdéssel sajnálatos módon terhelt magyar közéletben furcsa módon központi téma egy idegen kontinens jelentéktelen ügye: létezik-e a palesztín nép?

A két véglet: a ballibek és a szélsőjobbosok. Természetesen ez nem mondható el mindenkiről ezen eszmerendszerek hívei közül, de mégis általános jelenség, hogy az átlag magyar ballib azonosul a szélsőséges zsidó nacionalisták érvelésével, míg az átlag magyar szélsőjobbos pedig azonosul a szélsőséges palesztín nacionalisták érveivel.

Az egyik vélemény szerint a palesztín nép kitalált, mesterséges nép, a valóságban nem létezik. A másik álláspont szerint pedig a palesztín egy ősi nép, mely évezredek óta a mai Izrael területének őslakossága.

Valójában mindkét álláspont abszurd és nem felel meg a valóságnak.

A palesztín szélsőséges álláspont hamis. Nem igaz, hogy a mai palesztínok az ókori filiszteusok utódai. A két nép között nem létezik semmilyen kontinuitás. Természetesen a filiszteusok nyilván nem haltak ki nyom nélkül, vérük ott kering sok mai népben, köztük a zsidókéban és a palesztínokében is természetesen, de nem létezik kontinuitás.

A mai palesztín nép az arab nép része, identitása arab. Az arab nép esetében sajátosság, hogy kettős identitás van, azaz egy arab és egy helyi identitás.

A mai Izrael területe a XV. századtól az I. vh. végéig török terület volt. A török állam vallási alapon állt, nem ismerte a nemzetiségi eltéréseket. Palesztína muszlim arab lakosai így teljes jogú állampolgárok voltak, míg a keresztény arabok (és a zsidók) másodrendűek. A török birodalom arab alattvalói csak a XIX. sz. közepe táján kezdtek el harcolni a központi kormányzat ellen, e harc központja Egyiptom volt, mely sikeresen ki is vívott egyfajta speciális, autonóm jogállást a birodalmon belül.

A közel-keleti ázsiai arabok identitása ekkor még egységes volt, nem létezett külön jordán, libanoni, palesztín, sőt a mai dél-szíriai területeken szír identitás sem. Nyelvileg is közösség volt: azonos arab nyelvjárást használt ez a lakosság, sőt máig ez a helyzet. Viszont ez a közös arab identitás gyakorlatilag csak a muszlim arabokra vonatkozott, a nem-muszlimok (azaz a keresztény arabok) voltak azok, akik – bár nyelvileg szintén arabok voltak – jobban kihangsúlyozták saját speciális identitásukat. A nagy többség egyszerűen csak arab volt.

A külön identitások kialakulása az I. vh. után indult meg. Törökország elvesztette minden területét a térségben: a mai Libanon és Szíria francia irányítás alá került, míg a mai Izrael és Jordánia pedig brit irányítás alá.

A palesztín identitás kezdete az a pillanat (1921), amikor a britek elkezdik külön kezelni a mai Jordánia és a mai Izrael területét. Ekkor kezdődik el az önálló palesztín identitás, melynek azonban szükséges van még 2 nemzedéknyi időre, hogy megerősödjön. Gyakorlatilag a döntő pillanata a zsidó állam megalapítása a térségben, ez az ami végleg összekovácsolja az új identitást.

Azaz a palesztín nép egy létező, fiatal nép. Kezdete 100 éve lehetett, stabilizálódása még kevesebb ideje.

A szélsőséges zsidó álláspont szintén hamis. Nem igaz, hogy a mai palesztínok csak arabok és nincs helyi identitásúak, ill. az sem igaz, hogy a mai palesztínok egyszerűen jordánok.

Úgyszintén abszurdum az az érv, hogy mivel nem létezett korábban palesztín identitás, így az most sincs. Minden nemzeti identitásnak van kezdete. Zsidók sem léteztek az i. e. XIX. sz. előtt, s aztán lettek.

Nincs olyan időpont az emberi történelemben, melyről azt lehetne mondani, hogy az előtt még kialakultak új népek, de utána már nem.

Íme két, a palesztínokhoz hasonlóan új, XX. századi nép: a bosnyákok ésa macedónok. A párhuzam a palesztínokkal még abban is állt, hogy e népek kialakulása előtt is létezett a bosnyák és a macedón szó: Bosznia és Macedónia minden lakosára, pont ahogy a palesztín szó is Palesztína minden lakosát jelentette korábban, nemzetiségi megkülönböztetés nélkül.

A macedón nép kezdete a XIX. sz. vége, amikor az akkori Bulgária felszabadult a török uralom alól, viszont az akkori Macedóniában maradt a török elnyomás. Ez a csírája a külön identitásnak, megerősödéséhez azonban kellett még sok minden, leginkább a mai Macedónia jugoszláv uralom alá kerülése 1913-ban, majd Tito nemzetiségi politikája. A XX. sz. 60-as éveitől beszélhetünk egyértelműen macedón népről.

A bosnyákok esete hasonló. Bosznia-Hercegovina 1878-ban osztrák-magyar igazgatás alá kerül. Ezzel megszakad a közvetlen kapcsolat a törökökkel. Míg Bosznia-Hercegovina keresztény (szerb és horvát) lakossága egyértelműnek szerbnek és horvátnak tekinti magát, a muzulmánok számára – akik BHMSZ-anyanyelvűek – nem lehetséges egyik nemzethez való csatlakozás sem: mint muszlimok nem lehetnek se szerbek, se horvátok, de törökök se lehetnek, mivel anyanyelvük nem török. Lassan megindul az önálló identitás kialakulása. A folyamat itt még lassabb, csak a XX. sz. 70-es éveiben kezd valóban megerősödni a bosnyák nemzeti identitás, s csak a 40 éve beszélhetünk valóban bosnyák nemzetiségű emberekről.

S lám: ma vannak bosnyákok és macedónok. Pedig mindkettő a palesztínoknál is újabb nép.

Tehát népek elhalnak és keletkeznek, a múltban is, a jelenben is.

Az utóbbi pár egyik pozitív fejleménye Magyarországon az antiszemitizmus drasztikus csökkenése.

Nagy részben ez Orbán érdeme, természetesen a körülményeket nem Orbán teremtette meg, de kihasználta azokat pozitív módon. Ezért mindenképpen le  a kalappal előtte, mert ezzel az egyik fő magyar szellemi probléma kezdett megoldódni.

Történelmi okokból a magyar nemzettudat fontos eleme a német- és zsidóellenesség. Teljesen természetes, hogy amikor egy népet idegenek uralnak, az idegen népek ellen kialakul egyfajta zsigeri előítélet és utálat. Míg azonban a németellenesség a világháború után gyakorlatilag teljesen eltűnt, a zsidóellenesség megmaradt, még azután is, hogy – Rákosi bukásával – a zsidók hatalma a magyarok felett a múlté maradt.

Ezt a jelenséget mindig súlyos problémának tartottam, olyasminek, ami hátráltatja a modern, mai körülményekre adandó válaszok megszületését. Ugyanis a különféle zsidó összeesküvési elméletek semmire se jók, csak arra, hogy meggátolják az embereket a valóság elemzésében.

A rendszerváltozás után természetesen ismét megjelent nyíltan az addig csak lappangóantiszemitizmus. Ezt nagyban erősítette az is, hogy a zsidóság szinte egy emberként állt be a liberalizmus mögé, amit sok magyar úgy értékelt mint a zsidóság magyarellenességét igazoló tényt. Ez persze tévedés, a világon mindenhol jellemző tény, hogy a kisebbségek igyekeznek mindig olyan erőket támogatni, melyek a legkevésbé támogatják a többség nemzeti ébredését – ennek oka azonban nem valamiféle gonoszság, hanem egyszerűenönvédelmi reakció.

Orbán második kormánya – 2010 – óta az állami vezetés azonbansikeresen megosztotta az addig monolit tömbként szereplő zsidó hangadókat, ami rádöbbentette lassan a magyar többséget: a magyarországi zsidóság különböző típusú emberekből áll, s nem képeznek semmiféle egységes, szinte ellenséges erőt. Ugyanúgy nem alkotnak valamiféle titkos, felülről irányított egységes egészet, ahogy a magyarok sem. Mára a magyarországi zsidóság egyes nagy ikonemberei, mint Konrád és Kertész, akormányzatot támogatóálláspontokat hangoztatnak. Más oldalról ugyanez volt az LMP megalakulása és fennmaradása, a pártelnök ott szintén zsidó, aki bátran szakított az addigi ballib tabukkal és zsidóként dobott kesztyűt a ballib agytröszt pofájába.

Az idei menekültkérdés hatalmas segítséget nyújtott mindenben. Több emberrel is volt dolgom, aki ennek hatására vizsgálta felül korábbi antiszemita nézeteit: vajon Izrael politikája és helyzete nem önvédelem-e bizonyos szempontból, hasonlóan a magyar kormányzat által megépített, rendkívül hatásosnak bizonyulthatárfalhoz?

Elindult tehát egy fontos, hatásos folyamat. Azt hiszem, ez így lassan az antiszemitizmus teljes marginalizációjához fog elvezetni.

A ballib agytröszt persze mindent megtesz most az antiszemitizmus fennmaradása érdekében, hiszen nyűszítve érzi: ezzel elvesztette egyik hatalmas fegyverét.