Sosem értettem, miért kellett ezt az embert utálni.
Azt hiszem, a magát jobboldalnak nevező magyar politikai áramlat fő hibája az etnocentrizmus, erről már írtam máskor is. S a hagyományos magyar nacionalizmus hagyományos antiszemita eleme egy teljesen értelmetlen, mára erősen kontraproduktívvá vált jelenség. S bár az utóbbi 2 évben érzem az antiszemitizmus csökkenését olyan magyaroknál, akiknél ez alaptéma volt korábban, a jelenség még ma is túl erős.
Kertész egyetlen könyvét se olvastam Nobel-díja előtt, csak a Nobel-díja késztetett arra, hogy kezembe vegyem írásait. S azonnal pozitív meglepetést okozott számomra. Elfogultan azt hittem, a Sorstalanság valamiféle századik, régesrég megunt, dögunalmas zsidó holokauszt-jajjgatás lesz, amiből az ember ma már ösztönösen elalszik. S nem, a könyvről 10 oldal után rádöbbentem: nem, ez nem az, ez tényleg értékes, s általánosan fontos írás.
Ha van valaki, aki zsidóként felszólalt a holokausztkultusz ellen, az pont Kertész. S ha van valaki, aki nem áll ki a zsidó holokauszt bántóan rasszista egyediségtana mellett, az is pont Kertész.
Kertész gondolkodó ember volt, utálta az igazságtalanságot és a demagógiát, s képes volt saját magát is felülbírálni. Ez utóbbi az oka annak, hogy utolsó éveiben a ballib agytrösz már erősen fanyalogva emlegette Kertész nevét. A ballibek Kertésze ma már nem az Imre, hanem az Ákos nevű szerencsétlen véglényke...
Az meg, hogy amolyan Szentmihályi Szabó Péter - nyugodjon persze ő is békében - féle tehetségtelen ősbunkók gyalázták Kertészt teljesen lényegtelen kérdés.
