bircahang

Ez az írás beszámoló Szókratész életének utolsó napjáról.

Az élet és a halál értékéről beszél Szókratlsz, Az ember az istenek tulajdona, így elítélendő a halálba menekvés, húzza alá Szókratész.

Viszont a halál nem más, mint a lélek és a test egymástól való elválása, melynek során az ember egyéniségét tartalmazó lélek nem pusztul el.

Az igaz filozófusnak nem lehet célja a testi örömök élvezete, így számára a halál se tragédia.

Felmerül a kérdés, hogy ha a halál jó, miért nem leszünk azonnal mind öngyilkosok. A válasz: testünk az istenek ingósága, nem dönthetünk felőle mi magunk. Platónnál nem a testnek van lelke, hanem a léleknek van teste, ezt fontos észrevenni, azaz ha a lélek megöli a testet, az egyfajta lopás az istenek tulajdonát képező testtel.

Szókratész barátai elfogadják tényként, hogy a halál a test és a lélek egymástól való elválása, azonban felvetik, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a lélek halhatatlan, hiszen ha ebben nem vagyunk biztosak, akkor semmiképpen se tekinthetjük jónak a halált.

Az első érv az ellentétek egysége. Minden dolog az illető dolog ellentétjéből van, ami pl. nagyobb lesz, az szükségszerűen kisebb volt korábban. Ezen ellentétes állapotok között ellentétes folyamatok vannak: pl. a nagyobb és a kisebb között növekedés és csökkenés zajlik. Ha nem lenne egyensúly az ellentétek közöt, akkor minden azonos állapotba kerülne előbb-utóbb. Ebből következik, hogy mivel az élet és a halál egymás ellentéte, köztük van a meghalás és a születés folyamata,  melyek egymást kiegyenlítik, azaz ami meghal, annak ismét meg kell születnie.

A második érv a már említett visszaemlékezés, mely szerint a tudás már birtokunkban van szüketésünk előtt, arra csak visszaemlékezünk földi életünk során. Itt a példa az egyenlőség: amikor egymáshoz egyenlő tárgyakat, pl. köveket látunk, felelevenedik bennünk az egyenlőség elve, pedig az egyenlőnek gondolt kövek biztosan nem teljesen azonosak egymással, csak megjözelítően egyenlőek. Ehhez azonban szükségszerű, hogy lelkünk létezzen már születésünk előtt is, csak onnan ismerhetjük ezt az absztrakt egyenlőség elvet, a tapasztalatból nem.

De viszont ezzel csak azt bizonyítottuk, hogy lelkünk élt születésünk előtt, azt nem, hogy nem hal meg halálunkkal együtt! Viszont az előző érvvel egyesítve már biztos a következtetés, hiszen láttunk az ellentétek egységéből, hogy ami születik, az meg is hal, s ami meghal, az születik is.

Szókratés elmondja, a világ két részre oszlik, látható és láthatatlanra. A látható örökké változó, mozgásban lévő, az érzékszerveinkkel észleljük, míg a láthatatlan örök és mozdulatlan, melyet lelkünkkel érezzük. Minél tisztább lelkünk a testi hatásoktól, annál könnyebben talál utat a láthatatlan világba, míg ha földi életünk soránk túlságosan elteltünk a testi örömökkel, az megfertőzi lelkünket, így az a halálunk után is a földi élethez, a látható világhoz fog ragaszkodni, abban egyfajta tisztátalan lélekként, rossz démonként fog létezni. A tisztátalan lelkek közül a mértéktelenekből szamarak lesznek következő életükben, az igazságtalanokból farkasok, míg az erényes, de nem bölcselkedő lelkekből méhek vagy hangyák. A bölcsek viszont csatlakoznak az istenekhez, mivel a filozófia hozza meg a felszabadulást a léleknek a testiség börtönből.

Szókratész barátai itt azonban megemlítik ellenérveiket ezzel kapcsolatban.

Az első ellenérv: a lélek olyan, mint egy líra által hallatott melódia, mely harmóniát sugároz, míg a test olyan, mint a líra, így ahogy nem lehet melódia hangszer nélkül, úgy lélek se lehet test nélkül.

A második ellenérv: a lélek biztosan létezik szüketésünk előtt és biztosan tartósabb testünknél, de mi a biztosíték arra, hogy valóban halhatatlan, hiszen lehet, hogy ugyanúgy, bár lassabban mint a test, elveszti életerejét és egy adott pillanatban elpusztul. S sose lehetünk biztosak abban, hogy ez a pillanat nem éppen mostani életünk végén fog bekövetkezni.

Szókratész válasza az első ellenérvre. Ha elfogadjuk, hogy a lélek már tud dolgokat születésünk előtt, akkor a párhuzam a lanttal téves, mivel a lant esetében tényleg nincs önmagában melódia.

Továbbá, ha a lélek önmagában harmónia, nem lehet részese a rossz diszharmóniájának,, ahogy a lant esetében van, akkor ebből az következik, hogy

• minden lélek egyformán jó, ami nem igaz,
• nem lehet ellentétben részeivel, ahogy ez a lant esetében van, miközben éppen az ellenkezője az egész: egész életünk során harc van lelkünk és testi ösztöneink között,

tehát ismét bizonyítva lett, hogy nem helyes a lant párhuzam.

Szókratész válasza a második ellenérvre bonyolultabb.

Semmi sem lehet önmaga ellentéte, miközben ezzel együtt megőrzi önazonosságát. A magasság nem lehet alcsonyság, s fordítva, akkor se, ha mindkettő jelen lehet egy konkrét dologban, lásd valaki magasabb egy embernél, de alacsonyabb egy másiknál. Ez nem mond ellent a már említett elvnek, hogy a dolgok egymás ellentétéből vannak, mivel ott konkrét dolgokról beszéltünk, míg itt absztrakt elvekről.

A fenti elv az ellentéteket tartalmazó elvekre is igaz, pl. a tűz és a hó nem ellentétesek, de mivel a tűz mindig meleg, a hó pedig mindig hideg, így a hó nem lehet sose meleg, anélkül, hogy megszűnne hónak lenni.

A fenti példáján: a lélek mindig magában hordozza az életet, így már nem ellentéte a halál, sosem lehet halál. Ami viszont nem lehet halál, azt halhatatlannak nevezzük.

Tehát a lélek szükségszerűen halhatatlan.

Ezek után Szókratész visszatér az eredeti témához, azaz saját halálos ítéletéhez, melynek végrehajtásáig már csak percek maradtak hátra.

Mivel lelkünk halhatatlan, jobban kell aggódnunk lelkünkért, mint testünkért, most is és minden esetben is. Ha nem így lenne, az azt jelentené, hogy a halál mentöőv a gonoszok számára. Viszont mivel a lélek halhatatlan, az egyetlen út számára az, hogy jóvá és bölccsé legyen a lehető legnagyobb mértékben.  Mindent meg kell tennünk tehát azért, hogy megszerezzük az erényt és a bölcsességet életünkben, hiszen a jutalmunk tisztességes és a remény valós.

Az írás vége: a bírósági alkalmazott - nem tudom, helyes-e a hóhér szó - behozza a mérget, amit Szókratész bevesz, majd pár perc múlva békésen meghal. (A halálos ítélet méreg általi halál volt.)

Szókratész védőbeszéde, talán az Állam és a Lakoma mellett Platón legismertebb műve.

Platón leírja a beszédet, melyet Szókratész saját tárgyalásán adott elő.

Az első rész maga a védőbeszéd, a második rész pedig az ítélet kimondása utáni beszéde az utolsó szó jogán.

Szókratész megjegyzi, olyannyire meggyőzően beszéltek vádlói, hogy már maga is elhitte szinte, amit mondtak. Pedig semmi se igaz abból, amit állítanak, s legnagyobb hazugságuk az, hogy kijelentették róla, hogy nagyszerű szónok, pedig most mindenki láthatja, ez nem igaz. Hacsak nem azt értik nagyszerű szónok alatt, aki igazat beszél, hiszen Szókratész nem használja a szónokok módszereit, azok idegenek tőle, a bíróságon is úgy beszél, ahogy a hétköznapi életben.

Szókratész megemlíti, a vádak ellene régiek, rossz hírét régóta terjesztik Athénben. A továbbiakban ezt részletesen elmagyarázza.

Arra a vádra, hogy megszegi a törvényt azzal, hogy a föld alatti és az égi jelenségeket kutatja,  Szókratész megállapítja, ezekben a tudományokban semmi szégyenletes nincs, ő büszke lenne, ha képes lenne minderre, de történetesen sose foglalkozott ilyen kérdésekkel, ezt igazolhatja bárki, aki hallotta őt tanítani.

Ugyanez a helyzet a másik váddal, hogy megrontja az ifjúságot hibás neveléssel, s ezt pénzért teszi. Szókratész elmondja: sajnos a neveléshez sem ért, így ezzel se foglalkozott. Ami pedig a pénzt illeti, erre bizonyíték szegénysége.

Itt hozzátenném, hogy ez az állítás igaz Szókratészre, egyszerű kézműves családból származott (persze teljesjogú polgár volt, tegyük hozzá), nem volt sose gazdag, de ugyanez valószínűleg nem igaz Platónra. Platón valóban nem élt gazdag ember módjára, de vagyonos ember volt. Tanításért sose fogadott el pénzt, de öröklés miatt gazdag volt, tehetős családból származott, sose kellett dolgoznia. Ez egy örök ellentmondás: hiteles-e, ha gazdag ember beszél a pénz ellen. De ez csak saját, mellékes megjegyzésem.

 Szókratész ezután elmondja honnan ered valójában a rossz híre. Évekkel korábban egy barátja, Khairephón elment a delphoi jósnőhöz megkérdezni, van-e bölcsebb ember Szókratésznél, mire azt a választ kapta, hogy ilyen nincs. Ezt meghallva Szókratész elkezdte kutatni, vajon tényleg bölcs-e. S felkeresett bölcsnek mondott embereket, de egyet se talált bölcsnek, saját magát bölcsebbnek találta náluk, mert ő legalább annyit tudott magáról, hogy amit nem tud, arról nem is véli, hogy tudja azt, míg mások, akik saját foglalkozásukban jók voltak, azt képzelték, másban is bölcsek, amivel még azt a bölcsességet is kétségessé tették, melyet valóban birtokoltak. Az emberek meg azt hitték, hogy Szókratész tudja mindazt, amit cáfol, s sok utálója lett így. Pedig Szókratész bölcsessége csak annak felismerése, hogy bölcsesség tekintetében valójában semmit sem ér, s egyedül az istenek bölcsek.

Szókratész elismeri, hogy vannak fiatal tanítványai, de ha megrontaná őket, azzal magának tenne rosszat, hiszen egy rossz ember fő jellemzője, hogy másoknak rosszat akar. Miért tanítana másokat rosszra, ha azok ezt bizonyára ő ellene is felhasználnák? Cáfolja, hogy igaz lenne az a vád, miszerint ateizmusra tanítja a fiatalokat, hiszen ő maga mindig mondja, hogy a démonjára hallgat, a démon pedig vagy maga is isten vagy az istenek származéka, hogyan is lehetséges, hogy ateista az, aki hisz a démonokban. (A démon szó az ógörögöknél nem feltétlenül rossz szellemet jelentett, mint a mai keresztény szóhasználatban, hanem bármilyen szellemi lényt.)

Szókratész megjegyzi, olyannyira nem ateista, hogy ha fel is mentené őt a bíróság azzal a feltétetellel, hogy többé nem bölcselkedhet és nem taníthat, azt felelné: "szeretlek és kedvellek is benneteket, athéniak, de engedelmeskedni inkább fogok az istenneknek, mint nektek", mert semmiképpen sem tehet olyat, ami ellenkezik démona parancsával, aki előírja: győzzön meg a lehető legtöbb embert, ne annyira testével és vagyonával törődjön, hanem sokkal inkább lelke jobbításával, mert abból lesz az igazi vagyon és jóság.

Szókratész megjegyzi: a silányabb ember a derekabb embernek nem képes ártani, mert hiába öli meg vagy száműzi őt,  a nagyobb rossz azt éri, aki igazságtalanságot követ el a másik ember ellen, nem azt, aki ezt elszenvedi.

Szókratész felemlíti saját életét, igazolva, hogy mindig így cselekedett egész életében: az igazságból sose engedett, a halálfélelem sem volt képes eltántorítani, se az oligarchikus kormányzat, se a demokratikus kormányzat alatt nem engedelmeskedett Athén vezetésének, amikor az olyan parancsot adott, mely ellenkezett lelkiismeretével.  (Szókratész élete során Athénben demokratikus kormányzat volt hatalmon, leszámítva az i. e. 411-403 közötti időszakot, amikor a vezetés katonai katasztrófáját kihasználva oligarchikus kormányzat került  hatalomra. Lásd erről másik cikkemet.) Megjegyzi, ezt nem csak tanítványai igazolhatják, hanem azok rokonai is, akiknek nincs okuk védeni őt.

Szókratész kijelenti, nem lenne méltó hozzá, ha hamis érvekkel kegyelemért esdekelne. A bíró feladata, hogy az igazságot keresse, nem az, hogy szánalmat érezzen. Így nem fog semmi olyat tenni, ami nem szép, igazságos, vagy az isteneknek tetsző, bár a vádak éppen arról szólnak, hogy ő ilyesmiket tesz. A bírák feladata: ítéljenek igazságosan, a vádlott reménye pedig csak az, hogy ez számára kedvező lesz.

Az ítélet azonban Szókratész ellen szólt, 30 szavattal többen szavaztak bűnösségére, mint  felmentésére, ennek kimondása után mondja el Szókratész beszéde második részét. Szókratész megjegyzi, rosszabbra számított, meglepte, hogy csak kis szavazatkülönbséggel nyertek az elítélését támogatók. (Szókratész korában az athéni bíróságok népbíróságok voltak, melyek tagjait naponta sorsolták az athéni teljesjogú polgárok közül, s munkájukért napidíjat kaptak az államtól. Jellemzően 501 tagból álltak ezek a bíróságok. Azaz a 30-as szavazattöbbség azt jelenti, hogy szinte fele-fele arányban megoszlott a bíróság Szókratész ügyében.)

A kor jogrendje szerint a bűnösség kimondása után maga az elítélt javasolhatott büntetést, melyet a bíróság vagy elfogadott vagy nem, ilyen javaslattal a vádlók is élhettek.

Szókratész elmondja: mindig a meggyőződése szerint élt egész életében, soha törődött azzal, amivel a legtöbb ember: vagyonszerzéssel, gazdálkodással, közéleti pozíciókkal, célja csak az volt, hogy meggyőzze az athéniakat: ne törődjenek semmivel, míg saját magukkal nem törődnek hogyan lehetnek a lehető legderekabbak és legbölcsebbek. Így szerinte az illő büntetése az lenne, ha a kormányzat székhelyén életfogytiglan ingyen étkezésre lenne "büntetve", ami az olimpiai bajnokokat illette meg, valamint a vezető állami tisztviselőket mandátumok alatt.

Ha ez nem elfogadható, mondja Szókratész, pénzbüntetés fizetését javasolja, olyan összeget, melyet szegényként is képes kifizetni: 1 ezüstminát javasol, majd ezt megváltoztja 30-ra, miután hívei - köztük maga Platón - vállalták ennek az összegnek a megfizetését.

Milyen összeget is jelent ez? Szókratész idejében 1 mina nagyjából egy szakképzett munkás napi bére 100-szorosának felelt meg. Azaz a 30 mina jelentős összeget, kb. 8 évnyi átlagbért jelentett!

A bíróság viszont a vádlók indítványát fogadta el, s halálbüntetést szabott ki. Szókratész kijelenti: így is örül, hogy méltó módon védekezett, mert ennél rosszabb lett volna méltatlan módon elkerülni a halált. Ahogy háborúban is ki lehet kerülni a halált, ha az ember eldobva fegyvereit az ellenséghez menekül. De az igazi nehézség  nem a haláltól megmenekülni, hanem a bűntől. Szókratészt csak egy igazságtalan halálos ítélet érte, míg vádlóit az igazság győzte le gonoszságuk és igazsátalanságuk miatt. Ezért őket el fogja érni a megtorlás, mely sokkal súlyosabb lesz, mint a halálbüntetés. Szókratész megjegyzi, hogy a halál mindenképpen jó. Hiszen vagy azt jelenti, hogy  a meghalt semmivé lesz, vagy azt, hogy a lelke a földi helyét túlvilági helyre váltja. Jó emberrel nem történhet semmi rossz, se életében, se halálában, s az ilyen emberről nem feledkeznek meg az istenek. Egy kérése van Szókratésznek azok felé, aki felmentésére szavaztak: álljanak bosszút fiain, ha azok, amint felnőnek, pénzzel vagy bármi mással inkább törődnek majd, mint az erénnyel.

A Menexenosz témája: hogyan tartsunk szónoklatot a hősi halottak dicsőítésére.

A legfontosabb annak kiemelése, hogy a hősöket hazájuk hozta létre, így be kell számolni az elhunyt hősök őseinek tetteiről. A halottak dicsőítése egyben az élők okulását is szolgálja. A hőstettek alapja a hősök származása, továbba iskolázottsága, ez vezette el őket oda, hogy a hősökké lehettek.

Athén szolgálja legjobban az igazságot és az isteneket, Platón szerint. S ez a föld, Athén földje ezért hősöket szül. Továbbá minden társadalmi rendnek van következménye, a jó társadalmi rend jó embereket hoz létre, a rossz pedig rosszakat. Mi a jó társadalmi rend? Az, mely a társadalom legkiválóbb tagjait jutatja hatalomhoz. Ez lehet akár a demokrácia, melyben  a többség választással emeli fel legjobbjait, s lehet az arisztokrácia - azaz arisztokratikus rend is (ógörögül arisztosz = legjobb) -, melyben származás alapján jutnak a legkiválóbb emberek hatalomra.

Miért sikerül ez Athénnek? Platón szerint azért, mert más városállamokkal ellentétben Athén lakossága homogén, s tagjai egyenlőek egymás között. Más városokban ez nem így van, így ott rossz társadalmi rend jellemző, ami lehet türannisz (= zsarnoki egyeduralkodó, aki saját érdekét nézve irányítja az államot) vagy oligarchikus kormányzás (oligarchia = kis csoport uralma, akik saját érdekeiket nézve irányítják az államot).

Athén egyenlősége valószínűleg erősen eltúlzott. Eleve a lakosság nagyobb része rabszolgákból és szabad, de polgárjoggal nem rendelkezőkből állt. De a teljes polgárjogúak között se lehetett egyenlőség, hiszen voltak emberek, akik munka nélkül meg tudtak élni csak földjük terméséből, míg mások mesteremberek voltak, azaz dolgoztak. De mégis: relatív módon Athén biztosan egyenlőbb társadalom volt, mint sok más korabeli állam.

Platón itt vázolja a kora előtti görög történelmet, erősen szubjektív, athéni szempontból.

A megemlített történelmi események közül a témával nem foglalkozók számára talán csak a marathóni csata ismert, ezért érdemes az eseményeket röviden felvázolni, mert enélkül az írás szinte érthetetlen.

A mai ember hajlamos egy kornak tekinteni az ógörög korszakot, s méginkább azt a kort, mely az ógörög kor kezdete és Platón halála között telt el. Pedig a valóságban ez egy hosszú időszak. Platón i. e. 347-ban halt meg, azaz az IV. sz. közepén, 81 évesen, tehát az V. sz. végén született.

Az első megemlített nagy történelmi személy Nagy Kurus király - neve latinul Cyrus, ógörögül Kürosz - i. e. 559-től perzsa király, aki  a következő években meghódította egész Kis-Ázsiát. Ennek háttere az, hogy az akkori Kis-Ázsia földközi-tengeri partvidékén görög városállamok voltak: a legdélebbi Mallósz volt, ma Törökország délnyugati csücskében, a mai török-szír határtól 80 km-re, a legészakabbi pedig a keresztény történelemből jól ismert Khalkédón, ez jelenleg Isztanbul egyik kerülete. A görög városállamok pár tíz km mélységben terjedtek ki a szárazföldre, mögöttük Lüdia volt, egy több évszazadon keresztül fennállott ókori állam. A kis--ázsiai görög városállamok bizonyos függésben álltak a lüdiai uralkóval szemben, bár belsőleg jelentős autonómiát élveztek.

Az V. sz. közepén a lüdiai uralkodó, bízva Perzsia gyengeségében, megtámadta azt. Azonban a dolgok fordítva sültek el: a perzsák a témadást nemcsak visszaverték, de meg is semmisítették Lüdiát, azt csatolták Perzsiához. (A lüd nép még fennmaradt pár száz évig, csak az i. sz. I. században asszimálódtak végleg.) A görög városállamok egy része kitartott a lüdök mellett, ezeket a perzsák megsemmisítették, a magukat megadó városok viszont megtarthatták autonómiájukat, azaz folytatódott a korábbi státuszuk, de immár nem a lüdiai, hanem  a perzsiai uralkodó felé. Kurus halála tehát kb. 100 évvel Platón születése előtt történt. Azaz a perzsa birodalom hatalmas felemelkedése 120 évvel Platón előtt kezdődött. Platón számára ez pont ugyanúgy történelem, mint egy ma 50 éves ember számára az 1848-as forradalom.

A következő megemlített Kurus fia, Kambudzsija király - neve latinul Cambyses, ógörögül Kambuszész - apja birodalmát növelte, ahhoz csatolta Egyiptomot is. Megemlíti Platón természetesen a görög szempontból fontosabb Dárius királyt is - neve latinul Darius, ógörögül Darieosz -, aki az első perzsa uralkodó (uralkodott 522-486 között) volt, aki veszélyeztette az európai görögöket is. Kiterjesztette birodalmát a mai Törökország európai részére, azaz egész Trákiát is birodalmához csatolta. Ebben az időben kezdődött meg a görög-perzsa katonai konfliktusok hosszú története.

A VI. sz. végére tehát egész görög Kis-Ázsia, valamint sok görög sziget perzsa uralom alá került. Ez ellen robbant ki a kis-ázsiai görögök felkelése az V. sz. elején, melyet Athén is támogatott, bár csak jelképes segítséget nyújtott, de mégis így lett Perzsia ellensége Athén.

A felkélés két pillanatát említi meg Platón: Szárdeiszt - ma: Sart, Törökország - és Eretriát - jelenleg is létező görög kisváros, Athéntől kb. 70 km-re északkeleti irányban. Szárdeisz fontos perzsa katonai támaszpont volt, ez volt a megszűnt Lüdiai Birodalom fővárosa eredetileg, a kis-ázsiai görög felkelés során a felkelő görögök a várost megtámadták és lerombolták, amire a perzsák Eretriára témadtak - mely részt vett jelképesen - 5 hajóval - a perzsák elleni támadásban -, a várost felégették, s annak teljes lakosságát rabszolgaként száműzték a mai Irak területére.

A mindenki által jól ismert marathóni csata 490-ben ezen események következménye. A kis-ázsiai felkelést leverő perzsák célja Athén megbüntetése lett. Bár Athén is csak jelképesen támogatta a perzsaellenes felkelést, Perzsia számára presztízskérdés volt Athén megbüntetése. Vegyük észre: a marathóni csata is elmúlt történelem Platón számára, az időbeli távolság ugyanaz, mint egy napjainkban született csecsemő számára a II. világháború. De ez már olyan történelem, mely része volt Platón korában a közbeszédnek, mint ahogy manapság is mindenki jól ismeri legalábbis nagy vonalakban mi is volt a II. vh. Talán kicsit erőltett a párhuzam, de Platón korosztálya számára Marathón olyan lehetett, mint egy mai fiatal orosz számára a sztálingrádi csata. Marathón volt az a pont, ahol a görögök először voltak képesek legyőzni az addig legyőzhetetlen hitt perzsa hadsereget, így ez a csata hatalmas jelentőséggel bírt a korabeli görög ember, s különösen minden athéni büszkesége számára.

Platón elfogultságára jellemző, hogy míg a marathóni csatát említi, annak "ikertestvéréről", a thermopülai csatáról nem szól. Ennek nyilvánvaló oka: ott nem az athéniek, hanem a spártaiak vitték a főszerepet.

Platón megemlít még 4 eseményt a görög-perzsa háborúk törtetéből: az artemiszioni (480), a szalaminai (480), a plataiai (479), s az eurümedoni (466)  csatát. Látható, hogy mindegyik az V, sz. első felében zajlott, az első döntetlenül végződött, míg az utóbbi három görög győzelemmel zárult, különösen fontos volt a szalaminai csata, ebben ugyanis a görögök először győzték le a perzsákat tengeri csatában is.

Hozzá kell tenni, hogy a legtöbb görög-perzsa csatában a perzsa katonák jelentős része görög volt, a perzsa uralom alatt álló görög városállamok lakosságából a perzsák rendszeresen soroztak be embereket katonai szolgálatra. Sokan utólag ezzel magyarázták a váratlan perzsa vereséget Szalaminánál: a besorozott görögök nem éreztek magukban különösebb lelkesedést, hogy teljes erőbedobással küzdjenek más görögök ellen perzsa érdekekért.

Az V. század közepére a görögöknek sikerült visszaszerezni Perzsiától az összes volt göröglakta területet mind Európában, mind Kis-Ázsiában. Ez nagyjából 20 évvel Platón születése előtt történt.

A görög-perzsa háború tartós békekötéssel ért véget. Ekkor kezdődött a konfliktus a két fő görög erő, Athén és Spárta között. Platón mint athéni hazafi természetesen ismét totálisan egyoldalúan mutatja be ezeket az eseményeket. Értelmezése szerint a konfliktus oka az Athén elleni irigység a többi görög részéről, mivel Athén szerepe döntő volt a perzsák elleni harban. A valóságban éppen Spárta nyert többet a perzsák elleni háborúban, szerepe a legfontosabb lett a görög világban, azaz nemigen lehetett irigy a gyengébb Athén rovására.

Az első Platón által említett csata a tanagrai - Tanagra, Boiótia fővárosa, ma is létező kisváros Athéntől északra 40 km-re - csata. Boiótía Spárta szövetségese volt, azonban Athén szövetségesei a város ellen támadást intéztek, de vereséget szenvedtek. Ennek következménye ugyanabban az évben a Platón által szintén említett oinofütai csata, melynek eredménye, hogy Boiótia Athén szövetsége lett. Platón ezt úgy írja, mintha Athén más görögök szabadságáért harcolt volna, a valóságban ez sokkal inkább szimplán athéni-spártai viszály volt  a többi görög állam feletti befolyásért.

Látható, a "demokráciáért és szabadságért" való harcot nem a XX. században találták ki, ez már 2500 éve is ismert propagandafordulat volt. S ahogy ez ma is hatalmi harcot jelent, nem volt másképp akkoriban se.

A szphaktéríai csata a következő említés, ez az a csata, mely megfordította az athéni-spártai viszály sorsát, innentől már Athén tekinthető a fő görög erőnek a következő 25-30 évre A spártai erők egy részét Athén itt foglyul ejtette, ezeket túszként használta fel a béketárgyalások során. Platón erről úgy ír, hogy az ellenség életének megkímélése Athén azon elképzelését jelezte, hogy különbség van a görög idegenek (az a nem athéni görögök) és a "barbárok" (mindenki más) között, míg előzekkel csak addig kell harcolni, míg azok meg nem adják magukat, az utóbbiak ellen a harcnak a teljes pusztítással kell végződnie. A valóság inkább az, hogy Athénnek jobban érdekében állt, hogy a spártai katonákat túszokként használja fel, mintsem, hogy megölje vagy eladja őket rabszolgaságba. A szphaktériai csata 425-ben történt, tehát ekkor Platón már élt, bár még csak kisgyerek volt. (Szphaktéria - modern görögül Szfaktíria - egy kis sziget a Ión-tengerben.)

piros: Athén, zöld: Spárta

1 - Artemiszion, 2 - Eurümedon, 3 - Eretria, 4 - Marathón, 5 - Oinofüta, 6 - Plataia, 7 - Szalamína,  8 - Szárdeisz, 9 - Szphaktéría, 10 - Tanagra

térkép az említett fontosabb helyekről, mai országhatárokkal

Az utolsó említett csata a mai olaszországi siracusai (Szürakuszai) csata. Athén megpróbálta hatalmát kiterjeszteni a mai dél-olaszországi görög városállamok felé, de itt súlyos vereséget szenvedett, a teljes athéni hadiflotta odaveszett Szicíliában. De itt Platón megjegyzi, hogy az athéni harcosok nemességét azonban az őket legyőzők is elismerték.

A század végén Spárta lett ismét a fő erő, sőt Athén belső irányításába is be tudott avatkozni, az athéni oligarchákat támogatva. Platón az athéni polgárháborúról azt írja, ilyet senki se kívánhat saját városának. Mindezt Platón személyesen átélte, nagyjából 25 éves korában zajlottak ezek az események. A polgárháború a demokraták győzelmével végződött. Azonban a görög államok annyira legyengültek az egymás közti harcokba, hogy Perzsia ismét befolyást szerzett magának, immár nem katonai, hanem diplomáciai eszközökkel. Perzsia Spártát támogatta fő görög erőként, de az igazi cél a görög államok egyesülésének meggátolása volt, viszont Spárta kiemelt helyzete oda vezetett, hogy szövetségesei lassan elpártoltak tőle. Athén és szövetségesei ezt sikeresen kihasználták, majd Athén lett az első számú erő ismét, a IV, sz. 70-es éveitől Spárta másodrendű tényezővé vált, s ebből már sosem tudott kilábalni.

Ez a mű tehát ebben a korban születhetett, azaz amikor Athén a görög világ legerősebb hatalma volt. Platón itt ismét többek között faji okokkal magyarázza Athén kiemelt helyzetét: szerinte míg Athén lakossága igazi, tiszta görögökből áll, addig sok más városállamban a lakosság barbárokkal keveredett.

Kiegészítésképpen: Platón még megélte Athén bukását, ez halála előtt 8 évvel történt, amikor a macedónok meghódították a görög államokat, s gyakorlatilag bábállamokat csináltak belőlük. De ez már az írás elkészülte után történt, mivel erről nem számol be Platón.

Az írás végén Platón megemlíti, hogy a hősök dicsőítésének két további eleme van: tanács az elesettek szüleinek és gyerekeinek. A gyerekek felé a legfőbb tanács, hogy csak a jóakarat, az erény teszi a tetteket jóvá, nélküle minden eredmény szégyenletes, továbbá a fiúknak felül kell múlniuk apjaik tetteit, ha pedig nem tesznek semmit és csak a hős ősök eredményeiből élnek, az szégyenben való létezés. Az elhunyt hősök szülei felé pedig az a tanács, hogy örüljenek, hiszen céljuk nem fiaik halhatatlansága volt, hanem azok nemessége és erényessége.

Az írás egyes részein túlzottságot érzek, nem hagyott el a gondolat, nincs-e benne egyfajta paródia cél is.

Szokratész beszélget Phaidrosszal, Lüsziasz beszédéről. 

Lüsziasz azt állítja a nem szerelmes ember jobbat érdemel, mint a szerelmes ember.

A téma tehát mintha a Lakoma témája lenne, kicsit más szempontból kifejtve.

Lássuk mit állít Lüsziasz!

A szerelmesek sajnálják jótetteiket szerelmük tárgya iránt, miután szerelmük elmúlt. Míg a nem szerelmes emberrel ez sose történik meg, mert ő nem vágya kényszere alatt cselekszik. A szerelmesek nem urai önmaguknak, vágyuk miatt meggondolatlanok. Ezen túl az embernek sokkal nagyobb választási lehetősége van, ha azok közül választ partnert, barátot, akik nem szeretik őt, mintha ezt az őt szeretők közül tenné. Ez jobb is, hiszen a nem-szeretők kevésbé vádolhatók meg, hogy érdek miatt akarnak valakivel együtt lenni. A szerelmesek féltékenyek, azaz el fogják érni, hogy más barátod ne legyen rajtuk kívül, s ha mégis megtartod barátaidat, szerelmesed folyton veszekedni fog veled.  A szerelmes még azt is nehezményezi, ha szerelme tárgya vagyont szerez, hiszen ezzel is függetlenebb lesz tőle.

Ezen kívül a legtöbb szerelmes mindenekelőtt a másik ember testébe szerelmes, annak lelkének megismerése előtt, s amikor elmúlik vágyuk, elhagyják szerelmüket. Továbbá  a szerelmes hajlamos dicsérni szerelmét, akkor is, ha annak nincs igaza, míg a nem-szerelmes kritizálja partnerét, ha az téved valamiben, így segítve őt a helyes és jó magatartás felé.

Ugyanez ez, mint amikor segítünk valakin: kinek érdemesebb segíteni, annak, aki szükségét érzi  a segítségnek, vagy jóbarátunknak, akinek nincs szüksége segítségre? Annak kell tehát adni szerelmünket, aki méltó rá, s nem annak, aki szerelmes belénk. Azokkal kell kegyesnek lenni, akik akkor is hűek lesznek hozzánk, miután elmúlik testi vágyuk.

Ezért hasznosabb, mindkét fél számára jobb, ha a partnerek nem szerelmesek egymásba.

Szókratész első beszéde - kiegészíti Lüsziasz érveit.

Egyszer egy ravasz férfi úgy szerezte meg egy fiú szerelmét, hogy meggyőzte őt, nem szerelmes belé, pedig a valóságban az volt. A következőket magyarázta neki. Mindenkiben két fő mozgató erő van: vágy az élvezetek iránt, ennek neve szertelenség, a másik pedig a tökeletesség iránti vágy, ennek a neve józanság. A szerelem valójában az az erő, mely független az értelemtől, a szépségtől való élvezetre irányul, melyet erősít a testi szépség iránti vágy. Akit a szerelem fűt, annak célja, hogy szerelmének tárgya a legkellemesebb legyen számára. Ami kellemes, az viszont nem feltétlenül hasznos, ezért a szerelmes ember nem hasznos partnere számára. A szerelmes számára a legjobb, ha partnere szolgájává válik. Majd amikor szerelme elmúlik, elfut partnerétől. Azaz a szerelem olyan, mint a farkasok "szerelme" a bárányok iránt.

Szókratész második beszéde - előadja saját véleményét, mellyel cáfolja Lüsziaszt.

Igaz, hogy a szerelem egyfajta elmeháborodottság, hiszen a szerelem valóban elhomályosítja a szerelmes gondolkodésát, de vajon minden elmeháborodottság rossz? Vannak olyan elmebajok, melyek oka betegség, de íme példák elmebeháborodottságokra, melyek jók:

• az ősidők óta létező jóslás, melyben a jósok transzba esnek,
• a prófétaság, mely később vallásos szertartásokkal egyesült,
• a múzsák ihlete a művészek felé.

Szókratész ezután annak bizonyításába kezd, hogy a szerelem is hasonló jóféle elmebaj.

A lélek halhatatlan, mert önmagát mozgatja, nincs kezdete, se vége. Minden test, mely mozgásának oka rajta kívül van élettelen tárgy. A test viszont él, mert az őt mozgató lélek benne van.

A lélek olyan, mint egy két ló által húzott szárnyas kocsi. Az egyik ló jó és tökéletes, míg a másik az ellenkezője, őket vezeti a kocsis, ak az észt jelképezi. A lélek eredetileg szárnyakkal rendelkezik, repül az égben, majd időnként beleszületik egy-egy testbe, ekkor szárnyat vesztve földre zuhan. Amikor még fent van a lélek, képes behatalni időnként az égen túli világba, de a két ló ezt nehezíti, egyszer visszahúzzák, másszor engedik, hogy felemelkedjen. majd egy pillanatban a lélek mindettől elfárad, szárnyát veszti, s a földre esik. Minél többet látott a lélek a túlvilágból, annál méltóbb személy lesz a földön: a legjobb a filozófus, a legrosszabb a diktátor. Amikor a test meghal, a lelke ítélet elé kerül, s aki három helyes életet leél, az visszakapja szárnyait - innen a mondás "szárnyakat kap" -, mindenki más visszakerül a földre, ahol akár állat is lehet belőle.

Szókratész megjegyzi, van egy negyedik féle  elmeháborodottság: amikor az ember látva a földi szépet, képes visszaemlékezni arra az igazi, tökéletes szépre, amit a túlvilágon látott. Ez a szerelem. Az ilyen földi szép látásakor a jó ló visszatartja magát, rossz ló pedig képtelen vágyait felülmúlni. A lovakat vezető kocsi pedig visszaemlékszik a túlvilági szépségre, s követni kezdi szerelme tárgyát. A szerelmesek lassan egymásra találnak, olyan erővel, ami nem hasonlítható össze semmi egyébbel. Ez az erő kezdeményezi a szárnyak ismételt növekedését, ha a szerelmesek képesek arra, hogy mindebben meglássák, visszaemlékezzenek az igazi szépre, amit a túlvilágon láttak.

Az írás következő témája: a szónoklás haszna, ami ismét egy ismétlődő téma, láttuk már többek között a Gorgiaszban. A szónoknak ismernie kell a jót és a rosszat, ellenkező esetben ez egy haszontalan tudomány. Úgy lehet valakit legkönnyebben félrevezetni, ha az igazság és a hazugság között egy adott témában kicsi az eltérés. A legkönnyebb olyan kérdésekben félrevezetni valakit, melyekben az emberek véleménye változó. A szerelem kérdése is ilyen kérdés, ezért könnyű az emberekkel elhitetni a vele kapcsolatban téveszméket.

Mi az eltérés Szókratész első és második beszéde között? Az első szónoki beszéd volt, célja egy véleményre való meggyőzés volt, míg a második logikus érvekből levezetett volt. Az egyikben előre meghatározzuk mit akarunk bizonyítani, majd ahhoz szónoki elemeket keresünk, míg a másodikban következtetéseket vonunk le egymás után tényekből.

Az írás befejező része az írott szó elemzése. Szókratész szerint az írást egy egyiptomi uralkodó kapta az istenektől, azt mondták neki, az írás segíteni fogja az emlékezést, az írás gyógyír a felejtésre és a tudatlanságra. Az uralkodó viszont megjegyzi, hogy ez csak a nemzedékek közti információadást segíti, nem azt, hogy azt is átadja, vajon igaz-e, ami korábban le lett írva. Ez a furcsa rész szerintem azt a célt szolgálja, hogy igazolja Szókratész azon gyakorlatát, hogy semmit se írt le. Hozzáteszem: ha Platón követte volna ebben Szókratészt, ma nem ismernénk valószínűleg gondolatait, legalábbis nem abban a teljes formában, ahogy azokat ma ismerjük.

Gorgiasz Szókratész korának egyik legkiemelkedőbb szofistája volt, Pólosz pedig az ő tanítványa. Velük vitázik a műben Szókratész és két barátja, Kallikész és Khairephón.

A kérdés: mi a szofisztika? A válasz: a beszéd, a szónoklás művészete. Felmerül azonban: számtalan más mesterségnek is eleme a beszéd, pl. az orvosok is beszélnek a betegségekről. Mi akkor a szofisztika sajátossága? A következő meghatározás: a legnagyobb és legjobb dolgokról való beszéd, annak tudománya, hogy ezekben a dolgokban hogyan lehet a többieket meggyőzni valamiről.

Kérdés: miféle dologról kell másokat meggyőzni? Egy adott tudás kiváló művelője nem képes-e vajon a legjobban másokat meggyőzni a saját igazáról? Mit ad ehhez képest pluszban a beszéd és a szónoklat művészete? Gorgiasz felvetése erre: a közéleti vitákban, pl.  a bíróságon van a legnagyobb szerepe mindennek, ott van a legnagyobb szükség annak meggyőzésére, hogy mi az igazságos és mi az igazságtalan. A meggyőzés azonban lehet kétféle: tudás átadása és hit/vélemény átadása. Míg azonban a tudás csak igaz lehet, a hit lehet igaz is és hamis is. A szónoklat művészete nem tud tudást átadni, hiszen ezzel az egyes tudományok, foglalkozások foglalkoznak, azaz csakit hitbéli meggyőzésre alkalmas. Ami lehet igaz is és hamis is. Gorgiasz ellenérve: igaz, hogy a szónoklás használható rosszra is, de ez igaz minden másra is, azaz ez nem érv a szónoklás ellen, hiszen ez a szónoklat tudásával való visszaélés, míg a szónoklás rendes célja nem ez, hanem a helyes célra való meggyőzés.

Szókratész összegez: tehát a szónoklás képes bármiben hatékonyabban meggyőzni bárkit is, az adott téma tudása nélkül, azaz a szónoknak olyan képességei vannak, melynek segítségével nem-szakértők előtt szakértőbbnek tűnik bármely témában az adott téma szakértőinél. Ahhoz, hogy a szónok helyesen tudja végezni dolgát mindenképpen tudnia kell mi a helyes és mi a helytelen. De hogyan tudhatja valaki, hogy egy témában mi a helyes, ha nem ért az adott témához, csak ahhoz ért, hogy hogyan lehet hatásosabban érvelni? Szókratész szerint a szónoklás tehát nem tudás, hanem valamiféle jártasság abban, hogyan lehet elégedettséget és kellemes érzést kelteni a másikban.

Szókratész párhuzama: ahogy a konyhaművészet viszonyul az orvostudományhoz, úgy viszonyul a szónoklás az igazságszolgáltatáshoz. A szakácsok célja az embereknek kellemes érzés okozása, akkor is, ha egy adott étel káros a szervezet számára, míg az orvosok néha kellemetlen kezelést adnak, ami viszont segít az egészség fenntartásában. Ugyanígy az igazságszoltatás néha kellemetlen, de szükséges dolgokat csinál, pl. büntet, míg a szónokok egyetlen célja a kellemesség megadása, akkor is, ha az káros.

Vannak jó dolgok és rossz dolgok, pl. jó az egészség és a rossz a betegség, míg vannak semleges dolgok, pl. a futás - a semleges dolgok minősítése mindig attól függ, mire irányulnak, jó vagy rossz célra.

Ha valaki megmenekül a jogos büntetés elől, mert ezt sikeresen elérte szónoki képességei folytán, az vajon boldog? Lehetséges-e a boldogság, ha alapja igazságtalanság? Pólusz szerint lehetséges egyszerre igazságtalannak és boldognak lenni, míg Szókratész szerint ez képtelenség, sőt valójában a megbüntetett bűnös boldogabb annál a bűnösnél, akinek sikerült kihúznia magát a büntetés alól.

Pólusz azonban elkülöníti egymástól a szépet és a jót. Lehet valami csúnya, de jó. Pl. másnak rossz okozása csúnya dolog, de ez lehet jó annak, aki ezt okozza. Szókratész felveti: a szép két dolgot jelenthet: ami kellemest okoz vagy ami hasznos, ill. a kettő egyszerre. Az ellentét pedig a szenvedés és a rossz. Ha igazságtalanul cselekszünk, az nagyobb szenvedést okoz és károsabb, rosszabb ahhoz képest, mint ha igazságtalanságot szenvedünk el. Nyilvánvalóan kisebb a szenvedés számunkra, ha igazságtalanságot okozunk, mintha elszenvedjük azt. Viszont a kár nagyobb a igazságtalanság okozásánál, mint elszenvedésekor, hogy ez már meg lett állapítva, akkor pedig maga az okozás is rosszabb, mint az elszenvedés. Azaz összességében csúnyább és rosszabb az igazságtalanság okozása, mint annak elszenvedése.

Ami pedig a büntetést illeti, az igazságos büntetés jó, azaz hiánya rossz. Tehát az igazságos büntetést meguszó ember helyzete rosszabb, mint a büntetést elszenvedő emberé. Ahogy a keserű gyógyszer is hasznosabb a beteg számára, mint a gyógyszer elmaradása. A keserű gyógyszert kapó beteg számára nem kellemes ugyan a gyógykezelés, de hasznos számára, azaz összességében jobb neki.

Azaz bizonyított: a legnagyobb rossz az igazságtalanság okozása. De kevésbé rossz, ha az igazságtalanság okozóját megbüntetik tettéért.

Kaliklész ezután felveti vajon nem az erő-e a természetes rend alapja? A természetes rendben ugyanis az erősebb, azaz a jobb, az alkalmasabb van felül. Nem lehetséges-e, hogy az emberi rend természetellenes, mivel a sok gyenge ember direkt olyan törvényeket erőltet a társadalmakra, melyek lehetetlenné teszik, hogy a legerősebbek, azaz a legalkalmasabbak legyenek hatalmon? Szókratész felveti, vajon egyenlőségjel tehető-e a jobb és az erősebb közé? Ha pedig ez így van, akkor Kaliklész önmagának mond ellent, hiszen nyilvánvaló, hogy több gyenge ember együtt erősebb egy erősnél, azaz a törvényeket éppen az erősek, azaz a jobbak, tehát az alkalmasabbak hozzák.

Felmerül a kérdés, vajon egy tudatlanokból álló tömeg tényleg alkalmasabb lehet egy bölcs embernél? Szókratész visszakérdez: mi értendő jobb és erősebb alatt? A válasz: az értelmesebb. Szókratész ezzel egyetért, de szerinte az értelmesebb azt jelenti, hogy erősebb az önuralma, s képes a saját magában lévő vágyakat uralni, míg vitapartnere szerint pont az ellenkezője: az értelmesség meghatározása az, akinek nincs ura, s képes kiélni vágyait a legteljesebb mértékben. A megoldás itt is ugyanaz: csak az a vágy jó, mely jóra irányul, így minden vágy kiélése nem lehet jó. Szükség van-e egyáltalán erőre ahhoz, hogy valaki ne kövessen el igazságtalanságot, hiszen ahhoz, hogy valaki valamit ne tegyen meg nem kell különösebb erő.

Mi az értelmes ember célja? Vajon az, hogy a lehető leghosszabb ideig éljünk, s közben alkalmazzuk a szónoklás trükkjeit magunk biztonsága érdekében? A legfontosabb a legnagyobb jó követése, ez az ember önérdeke is. Ilyennek kell lennie a jó államférfinek. Aki a kellemessel foglalkozik csak, az rabszolgának vagy más nem szabad polgárnak alkalmas csak. Az igazi szabad ember és ideális államférfi pedig az, akinek lehetősége lenne igazságtalanságot tennie, mégse teszi ezt.

Ha szónoklás célja valóban a jó terjesztése, akkor ennek látszania kell az eredményekben. Az erényes ember nem a haláltól fél, hanem attól, nehogy rossz tetteket kövessen el. Mi a halál? A lélek és a test elválása egymástól. A túlvilági bírák úgy ítélkeznek a lelkek felett, hogy nem tudják az kié volt, Márpedig a szónoklás tudománya csak arra jó, hogy ember képes legyen megmentenie magát a felelősségre vonás aló, akkor is, ha ez igazságtalan. A szónoklás képtelen a legfontosabbra: megtanítani az embert arra, ami a legjobb neki, mind ezen, mind a túlsó világon.

Manapság nincsenek szofisták, ma marketing- és PR-szakembereknek hívják őket. Munkájuk lényeg: elhitetni dolgokat, miközben mindegy nekik, hogy maguk az elhitetett vélemények igazak-e vagy sem.