Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Philébosz

Mi az életben a fontosabb, mi a boldogság forrása: az értelem, a józan ész vagy az öröm és az élvezet.

filozófiaSzókratész szerint a belátás az, ami boldoggá teszi az embert. Nem azonosak a kellemes dolgok különböző emberek számára, ezért kell belátás. Ellenvélemény: az élvezet forrása lehet eltérő, de maga az élvezet nem. Szókratész válasza: ennek ellenére szükséges az öröm, az élvezet alkotóelemeinek megvizsgálása. A legfőbb jó az. mely önmagában az, bármi más szükséglete nélkül.

A következtetés: az ideális az, mely mindkét oldalt magában foglalja, mert ész nélkül az élvezet nem tudható, hogy boldogságot okoz-e, viszont az élvezetmentes ész meg érzéktelenséghez vezet, tehát az ideális az ésszel leélt élvezetes élet. Ebben megállapodnak a vitaparnerek.

Innentől a kérdés az, hogy az ideális helyzetet nem számítva mi az elsőbbrendű: az ész vagy az élvezet.

Szókratész itt megjegyzi. szükséges ehhe az dolgokat felosztani 4 részre:

  • korlátlan - ami lehet pl. nagyobb és kisebb is, azaz amiről lehet összehasonlításokat végezni, pl. ilyen a meleg, mely nézőpont kérdése, hogy mi,
  • korlátozott - aminek meghatározott mennyisége van, melyekhez egy meghatározott szám rendelhető, pl. a mértékek,
  • keverék - az előbbi kettő keveréke, a világ dolgainak többsége ide tartozik, Platón ide csak a helyes keveréket teszi azonban, a helytelen keverék nem keverék, hanem valamiféle zagyvaság,
  • a keveredés oka: ez az értelem, tulajdonképpen Isten, az emberi értelem ennek egyfajta másolata.

Megtudjuk, hogy vannak hamis és igazi élvezetek. A hamis élvezetek:

  • téves közvetkeztetéseken, feltételezéseken alapszanak, pl. amikor szomjasak vagyunk, s arra számítunk nemsokára inni fogunk egy kútnál, ez az érzés örömmel tölt el bennünket. miközben kicsit később kiderül, a kútban nincs víz,
  • kevert élvezetek, melyek kötelezőn párosulnak fájdalommal is, az orvos meggyógyítíbennünket egy fájdalmas betegségből - pl. fogfájás -, ez hamis élvezet, hiszen bár a fogfájás megszűnése pozitívum, sose alakult volna ki az előzetes fájdalom nélkül,
  • szintén téves az a nézet, hogy az élvezet csupán a fájdalom hiánya: a fájdalom hiánya semleges, de mivel nem válr ki bennünk érzelmet, nem tekinthető élvezetnek, mint ami pl. egy normálisan lezajló, egészséges testi biológiai folyamat.

Az igazi élvezet az, ami önmagában is az, ez a keverék típusba tartozik. A cél tehát itt is a keverék megtalálása. E keveréknek a 3 fő alkotóeleme: a szépség, a mértékletesség és az igazság. Mind a három nem az élvezettel, hanem az értelmességgel áll elsősorban kapcsolatban.

Azaz a keverék szükséges eleme az értelem, mely egyedül képes megállapítani a keverék helyességét. Tehát nyert az értelem.

0 Tovább

Államférfi

Mi az államférfi, a politikus? - ez a vita témája.

Egy kicsit lerövidítettem azokat a részeket, melyek szerintem túl részletesek a téma szempontjából.

Az első meghatározás szerint az államférfi az az ember, aki uralkodói hatalommal rendelkezik az emberi közösség nevelésében, szó szerint szaporításában. Erre úgy jutnak el a vitázók, hogy először felosztják a tudást gyakorlati és elméleti tudásra, majd ez utóbbiból kiválasztják az ítélkezés és a parancsolás tudományát. Az államférfi nem parancsokat követ, hanem parancsokat ad. Az államférfi egyfajta pásztor, aki azonban „emberek csordáját” vezeti.

filozófia politika

Az egyik vitázó elmondja: az emberiség aranykorában az emberek még az istenek közvetlen irányítása alatt éltek, így nem nélkülöztek semmiben. Az aranykor természeti katasztrófákkal ért véget, azóta az emberek kénytelenek saját magukat irányítani, de megmaradt bennük az aranykor ideális isteni uralkodóinak eszményképe. Viszont a mai uralkodók nem isteniek, hanem sokkal jobban hasonlítanak azokhoz, akik felett uralkodnak. Azaz különbséget kell tennünk a mai kor és az aranykor között.

Különbséget kell tenni a diktátor és a király között, az előbbi erőszakkal uralkodik, míg az utóbbi uralmának alapja alattvalóinak önkéntessége. Igazi államférfi csak az, aki ért az utóbbihoz: azaz képes az emberek önkéntes akarata alapján vezetni a közösséget. Ez tehát a második meghatározás, mely korrigálja az elsőt.

Viszont nem a király az egyetlen, akire illik ez a meghatározás. El kell tehát választani ezeket egymástól. Először elválasztásra kerülnek a közvetett foglalatosságok a közvetlenektől, melyek magával az állam működtetésével foglalkoznak. Majd elválasztjuk azokat a funkciókat, melyek eszközök, azoktól, melyek a dolgok megőrzésére szolgálnak. A párhuzam: a takács munkája, amihez azonban szükségesek más kisegítő tevékenységek is. A végkövetkeztetés: a király az, aki az állam legfontosabb szerepeit látja el.

Következik az államformák elemzése.

A monarchia, az egyetlen ember uralma lehet két fajta: a közösség önkéntessége, törvényesség alapján és erőszak, törvénytelenség alapján, az előbbi a diktatúra (türannisz), utóbbi a királyság.

A kevesek uralma szintén két féle lehet. Ha erőszak, törvénytelenség az alapja, akkor ez az oligarchia. Ha pedig törvényességen és önkéntességen alapszik, az az arisztokrácia.

A demokrácia, azaz a többség uralma esetében is így van, de ott nem rendelkezünk külön névvel ennek jó és rossz formájára. Az egyikben a többség az egész közösség érdekében, önkéntes és törvényes alapon uralkodik, míg a másik ennek ellentéte.

Ez azonban félrevezető a modern értelmezés számára. A modern liberális demokrácia ugyanis platóni értelemben nem demokrácia, hanem rossz esetben oligarchia, jobb esetben arisztokrácia. Miért? Mert a demokrácia Platónnál a ma közvetlen demokráciának nevezett rendszert jelentette csak, továbbá a hatalom teljes volt, azaz a gazdasági élet felett is érvényesült. Nagyon meglepődne Platón a liberalizmuson, mely büszkén hirdeti, hogy az államnak ki kell vonulnia a gazdaságból.

Azaz 6 államforma van, aszerint oszlanak meg, hogy a hatalmat hányan gyakorolják és a hatalomgyakorlás módja törvényes, önkéntes alapú vagy törvénytelen, erőszakos alapú-e. Meg lehet-e mondani melyik az ideális? Erre nem szolgálhat támpontnak az, hogy kik gyakorolják a hatalmat és hogyan, hanem vissza kel térni az államférfiség eredeti meghatározásához.

Mi tehát a bölcs uralkodó eltérése a többi embertől? Lehet-e egy egész társadalom, egy közösség többsége bölcs? Nyilvánvalóan nem, jellemzően nagyon kevés ember képes a bölcs uralkodásra. Olyan ez, mint egy jó orvos: mindegy, hogy akaratunkkal vagy akaratunk ellenére, hogy valamiféle írott szabályok alapján vagy nélkülük gyógyít, mindaddig jó orvos, míg képes betegeit megfelelően ellátni, azok egészségét megőrizve, visszaállítva. Azaz az ideális uralkodónak se ismérve, hogy alattvalói felett azok egyetértésével, törvényesen uralkodik vagy sem.

Felmerül az ellenvetés: hogyan lehet jó egy törvénytelen uralom? A válasz: a törvényesség célja az ideális uralom biztosítása, de egy ideális uralkódónak nincs szüksége törvényekre. Olyan ez, mint a jó orvos, aki egyedi esetben nem tartja be az orvosi szabályokat, ha úgy látja, hogy az illető konkrét esetben a megszokott gyógymód nem helyes. Ugyanígy abszurdum lenne az ideális uralkodót megkötni törvényekkel, mikor esetleg ő egy adott helyzetben a vonatkozó törvényt nem látja helyesnek. A törvények ugyanis csak általános megoldások az esetek többségére, de nem mindenre.

Ez tehát az ideális államforma, mely a gyakorlatban nem létezik, hiszen nincsenek ilyen ideális és bölcs uralkodók. Minden más államforma tökéletlen, ezek célja az ideális államforma maximális utánzása. Ezek után csak arról beszélhetünk, hogy a korában felsorolt 6 tökéletlen államforma közül melyik a kisebb rossz, mert egyik se nevezhető igazán jónak. A törvények létezése tehát szükséges rossz ebben a helyzetben.

Mivel kevesen rendelkeznek az államférfiséghez szükséges tulajdonságokkal, képtelenség, hogy a többség által irányított társadalom jó legyen. Azaz a demokrácia biztosan nem jó. Az abszolút uralkodó is hiba, hiszen valószínű, hogy rossz törvényeket hozna. Ha azonban minden csak a törvények szerint történik, az se jó, hiszen - mint láttuk az ideális államforma esetében - a törvény nem képes mindenre választ adni. De ennél még rosszabb, ha a közösség vezetője a törvények ellenében lép fel.

Tehát a törvényes államformák közül a legjobb a királyság, mert ez áll a legközelebb az ideális államhoz, nála rosszabb az arisztokrácia, s legrosszabb a demokrácia. A magyarázat: ha vannak törvények, a kevesebb uralkodó jobb, mert - mint láttuk - az uralkodás tudománya kevesek adománya, így ha növeljük a hatalommal rendelkezők számát, csak lerontjuk a kevés bölcs jó hatását. A törvénytelen államformák közül viszont a legjobb a demokrácia, annál rosszabb az oligarchia, s legrosszabba a diktatúra. A magyarázat: több uralkodó kevesebb rosszra képes, mint kevesebb, a több ember általi rossz lerontja egymást, míg egy törvénytelen egyeduralkodó a legtöbb embernek képes rosszat okozni.

Az államférfi végleges meghatározása: az az ember aki kormányozza az embereket, a törvényesség alapján, figyelembe véve az államügyeket, hogy ezek egymással tökéletes harmóniában legyenek. Mik ezen harmóniának a fő elemei? A bátorság és a békesség, melyek azonban  egymás ellentétei. Hiszen a békés ember fő jellemzője, hogy megelégedik saját ügyeivel, ami azonban oda vezethet, hogy ezek az emberek passzívak, amivel azonban kiprovokálják, hogy az erősek őket leigázzák. Viszont a bátorságnak is van negatív oldala: a bátrak túl harciasak, hajlamosak másokat leigázni, aminek eredménye az is lehet, hogy náluk erősebb ellenséggel szemben vesztenek, így őket is leigázzák. Mindkét eset az állam pusztulásához vezet.

Az államférfi képes az általa vezetett társadalomból, melyben az emberek egy részének fő erénye a bátorság, míg másik részének a békesség, jó államot faragni. (Az eredetiben szőni, Platón végig takácshoz hasonlítja az államférfit.)

Az államférfi eltávolítja a közösségből azokat, akik gonosz természetük folytán képtelenek önmegtartóztatásra, ennek eszköze a megfosztás a polgárjogoktól, a száműzés és a halálbüntetés. A gyávákat és a tanulásra képteleneket pedig rabszolgasorba taszítja.  Mindenki más, aki képes természete folytán a jóra, tanítás útján tehető hasznos emberré.

Akinek fő erénye a bátorság azokat egyesíteni kell azokkal, akik fő erénye a békesség. A nevelés által mindenki ráébred a jó erényekre, mint tisztesség, jóság, igazságosság.

A házasságokat is úgy helyes elrendezni, hogy az egyik fél békés legyen, míg a másik bátor, így a gyerekek is harmonikusabbak lesznek. Ha nem így teszünk, akkor a bátrak egyre bátrabbak lesznek, aminek végeredménye az őrült vakmerőség, míg a békések egyre békésebbek lesznek,  aminek végeredménye a tunyaság.

A közös erények összekötik a kétféle típusú embereket.

Ugyanez követendő az állami vezetők, tisztségviselők kiválasztásánál. Mindkét típusú embernek egyenlő arányban kell részt vennie az állam vezetésében: a bátrak nem eléggé elővigyázatosak, de merészek, míg a békések nem eléggé merészek, de körültekintőek, de együtt képesek helyes irányba vinni az államot.

A jó uralkodó képes a közösség minden tagjának megadni azt, ami kell, így kialakítva a lehető legjobb társadalmat, mely megfelelő mind a szabad polgároknak, mind a rabszolgáknak, mind a bátraknak, mind a békéseknek.

A téma az Államban lesz részletesebben kidolgozva, de erről majd ott.

0 Tovább

Szofista

Erősen hasonló írás, mint a Gorgiasz, de a téma picit másképp van kifejtve, továbbá fontos kiegészító rész van itt a létezésről. Ebben a tekintetben pedig a Parminidészhez hasonló, az egyik résztvevő Parmenidész tanítványa.

A téma: mi a szofista? Szókratész egyik kedvenc témája.

A legjobb megoldás: határozzuk meg kategorizálással.

De mivel ez nehéz, vegyünk először valami könnyebbet. A példa: a horgász.

Mi a horgász?

  • Szakember vagy nem? Szakember.
  • Meglévő dolgokkal foglalkozó szakma vagy új dolgokat létrehozó szakma? Meglévő dolgokkal foglalkozó, hiszen a halakat fogja ki.
  • Önkéntes alapú vagy tettalapú? Az utóbbi, hiszen a horgász megszerzi a halat, annak egyetértése nélkül.
  • Harc vagy vadászat? Vadászat.
  • Élettelenre vagy élőre vadászat? Élőre.
  • Szárazföldi vagy vízi. Vízi.
  • Vízi szárnyas vagy szárnytalan? Szárnytalan.
  • Ez a halászat, melynek 2 fő változata van: elkerítéssel, csapdával vagy fegyverrel, pl. horoggal vagy lándzsával. Horoggal.

Azaz ez a horgász meghatározása.

Most lássuk ugyanezt a szofista esetében!

  • Egyezik a horgásszal az élőre vadászatig.
  • A szofista élőre vadászik, ami lehet szelíd állatra vagy vadra.
  • Szelídre, mégpedig emberre.
  • Erőszakkal vagy meggyőzéssel? Meggyőzéssel.
  • Magánszemélyekkel vagy közösségben? Az előbbi.
  • Pénzért vagy ajándékokért? Pénzért.

Ez tehát a szofista. Gazdag ifjakra vadászik, akiknek műveltséget ad el.

De lehet másképp is.

  • Önkéntes alapú vagy tettalapú? Önkéntes.
  • Ajándékozás vagy eladás? Eladás.
  • Saját termékét adja el vagy másét. Másét, azaz kereskedő.
  • Kis- vagy nagykereskedő? Nagykereskedő.
  • Testi vagy lelki termékekkel? Lelkiekkel.
  • Művészetet vagy erkölcsöt árul? Erkölcsöt.

Ez a szofista másik meghatározása.

De lehet az is, hogy a szofista letelepedik egy helyen, s a saját termékét is árulja.

Ez a szofista megint másik meghatározása.

De lehet a következő is.

  • Önkéntes alapú vagy tettalapú? Tettalapú.
  • Harc vagy vadászat? Harc.
  • Verseny vagy háború? Verseny.
  • Közösségi vagy magánjellegű? Magán.
  • Konkrét ügyben vagy általános kérdésben? Általános.
  • Kedvtelésből vagy pénzért? Pénzért.

Ez is a szofista meghatározása.

De még egy lehetőség.

  • A megtisztítás, mely lehet testi és lelki.
  • Tehát megtisztítás a lélekben lévő rossztól.
  • Ez a rossz lehet bűn vagy tudatlanság miatt.
  • A tudatlanság ellenszere az oktatás.
  • Ennek két módja a dorgálás és a téveszméktől való megszabadítás.

Ez utóbbi a szofista utolsó meghatározása.

Összegezve röviden a szofista: a gazdag ifjak vadásza, lelki tudások nagy- és kiskereskedője, saját lelki tudásának kereskedője, a szóbeli viták mestere, a lélek megszabadítója.

Viszont vegyük észre, hogy van valóság és látszat. Az öntelt és üres vita a szofizmus igazi lényege. Miért? Mert igazi tudás nélkül képtelenség vitázni, egy témában járatlan ember képtelen a téma tudójával vitázni, hiába ért a szónoklathoz. A szofisták olyan dolgokról tanítanak másokat vitázni, amikhez nem értenek. Azaz ez egyfajta bűvészkedés, a szofista tudománya nem más, mint a tudás utánzása.

filozófia politikaÉn hozzátenném ehhez: Platón valószínűleg nagyon meglepődne a mi világunkon, ahol éppen ez a bűvészkedés az alapja a politikának és a gazdaságnak. A mai marketing iparág pontosan ezen alapszik, mint ahogy minden demokratikus államban a választási kampány is. S a média iparág is teljes mértékben ezen elvek alapján működnek.

A diktatúra ebből a szempontból jobb: ott a hatalom biztonsága miatt az uralkodóknak nem kell minden pillanatban hazudniuk, ott elég egy darab nagy hazugság, nem szükséges nap mint nap félrebeszélni.

Elég csak a magyar politikát nézni: az egymással ellentétes táborok egyformán butaságokkal etetik az embereket, s az emberek zöme mindezt el is hiszi, csak egy kis réteg lát át mindezen. Az egyes pártokban meg valószínűleg csak a legfelsőbb zárt vezetősége tudja miről is szól a harc, de erről ők is csak titokban beszélnek. Annyira ez lett a modern demokrácia lényeg, hogy mára már más típusú politika nem is lehetséges, mert az képtelen lenne elérni a tömegekhez. S a káros következmény: a pártok egymást hazugságokkal vádolják, sose azzal, amit az illető ellenpárt akar, mert azt az ellenfél se akarja kimondani, hiszen a tömeges elbutítás miatt azt úgyse értené meg senki. Akár még nem közvetlenül politikai kérdésben is: jó példa erre a múlt havi vízes vb, mely az egyik oldal szerint „világraszóló csoda, mely előtt a sportág nemzetközi vezetői hasra estek ámulatukban”, míg a másik szerint „bakikkal teli esztelen pénzszórás, melyre senki se kíváncsi a világon”.

Figyelem: nem azt mondom, hogy bárki is rosszat akarni. Platónnal egyetértve, nem hiszek abban, hogy bárki is tudatosan rosszat akarni. Pl. meg vagyok győződve, hogy a liberálisok jót akarnak, s ezt úgy mondom, hogy tőlem a legtávolabb álló modern eszme a liberalizmus. Én csak azt mondom: mára a helyzet oda fajult, hogy csak rossz eszközökkel lehet elérni bármit is.

A lét és a nemlét kérdése a következő téma.

Annak kapcsán merül fel, hogy a festészet lehet kétféle: lehet a valóság ábrázolása, de lehet kitalált kép is.

Lehet-e beszélni hamisságról egyáltalán, anélkül, hogy ez önmagában ellentmondás lenne? A hamisság nemlétezés, alkalmazható-e a nemlétezés a létezőre? Ha beszélünk valamiről, az már létező, így önellentmondás a nemlétezőről beszélni.

Lássuk például az egyes szám és a többes szám kérdését a nemlétezéssel kapcsolatban. Mondhatjuk, hogy „nemlétező dolog” vagy „nemlétező dolgok”, azaz mégis alkalmazunk egy létezőt (a számot) egy nemlétezőre.

Már az „a nem létező nem létezik” mondat is önellentmondás, hiszen a létigét kapcsoljuk a nemlétezőhöz (mivel a magyarban harmadik számban álló alanyra nem használunk létigét, ezért most direkt félrefordítottam ezt).

Vajon beszélhetünk egyáltalán a nemlétezőről anélkül, hogy létezőt kapcsolnánk hozzá?

A nemlétezés esetleg nevezhető a létezés látszatának. De viszont ami látszik az is létezik.

Parmenidész tanítványa itt elmondja, kénytelen lesz mesterét kritizálni, ellenben nem lehet a vitát folytatni.

Egyesek három, mások két alapalkotóelemről beszélnek, amiből a mindenség lett. Ezek aztán vagy harcban állnak egymással vagy nem. Az elai iskola szerint egy elem van. S vannak akik a kettőt egyesítették: a létező egyszerre egy és sok.

Lássuk mi a két alapalkatóelem elméletét hangoztatók tézise! Hiszen ha azt mondják, hogy pl. a meleg és a hideg a két alapelv, azzal a két elemről a létezést is állítják, ami egy harmadik elem már.

Ha az egyik alapelvet ismered el létezőnek, a másik csak ellentét, akkor az egy elv, nem kettő. Ha meg mindkettőt létezőnek mondod, akkor a helyzet ugyanez.

Mi a helyzet az egy alapalkotóelem tézisével? Amit az Egynek neveznek, az a létező. Ez két név ugyanarra? Ez önellentmondás.

Azt se lehet mondani, hogy a név más, mint a dolog, hiszen ez is azt jelenti, hogy van két dolog. A másik lehetőség azt mondani, hogy a név azonos a dologgal, mert ez vagy azt jelenti - mint már láttuk -, hogy két név van ugyanarra, márpedig a két név nem egy, vagy azt jelenti a név a semmi, a nemlétezés neve, akkor viszont a név egyszerre jelenti a nemlétezőt és a létezőt, ami ismét abszurdum.

A másik érvük, hogy az egy egyben teljesség, egész. Parmenidész szerint az egy egy gömb. Aminek vannak részei, ami önmagában nem gátja annak, hogy valami egész legyen, de nem lehet abszolút egy. Az egynek nem lehetnek részei.

Két lehetőség van:

  • a létező egy és egész, mert egység,
  • a létező nem egész.

Az előbbi azt jelentené, a létező rá van kényszerülve az egységre, azaz nem azonos vele, így az nem egy.

Ha pedig a létező nem egész, akkor valamiben hiányt szenved, tehát ismét nem egy. Vagy pedig ha létező hiányt szenved a létezőben, akkor pedig nem létezik.

Az eltérő kozmológiai elméletek vázolása.

Vannak a materialisták, akik szerint a létezés és az anyag azonos, ami nem anyag, az nincs. Elismerik, hogy van lélek, amit azonban anyagnak tekintenek. A rossz és a jó lelkek között az eltérés oka, hogy birtokolják-e az igazságot. Azonban sem a lélek, sem az igazság nem érzékelhető a test által. Az igazság és a többi hasonló tulajdonság, melyet a lélek felvehet vagy nem léteznek tehát, vagy anyagiak.

Ha azt mondják, van testetlen anyag, meg kell mondaniuk, mi is az, ami a testetlenben és a testben egyaránt benne van, s mire gondolnak, amikor azt mondják, hogy mindkettő létezik. Megoldás: minden létező, ami képes másra hatni vagy hatást elszenvedni.

A másik tábor szerint az igazi létezők csak az eszmék, melyek anyagtalanok. Ő szerintük a létező tehát eszmékből áll. Van különbség a keletkezés és a létezés között. Érzékszerveinkkel az előbbiben veszünk részt, lelkünkkel az utóbbiban. Mi ez a részvétel? Lehet aktív és passzív, mely az elemek kapcsolódásának erejéből jön. De láttuk épp az előbb: minden létező, ami képes másra hatni vagy hatást elszenvedni. A keletkezés ezek szerint képes  másra hatni vagy hatást elszenvedni, de mégse létezés? Ami a lelket illeti, az képes tudásra, a létezés szintén tudható. A tudás és a tudhatóság aktív és passzív, vagy egyik se? Ha a létezés passzív, akkor mozgásban kell lennie, nem lehet mozdulatlan. Az egy tehát mozog.

Ha viszont minden mozog, akkor a lelket ki kell venni a mindenből, hiszen így nem jöhetnének létre az érzékileg nem felfogható fogalmak, mint pl. az azonosság, hiszen ha az azonosság nem állandó, akkor nincs azonosság.

Úgy néz ki, a létezés egyszerre mozog és mozdulatlan. Az előbb azonban megállapítottunk, hogy ha két alapalkatóelemről beszélünk, szükségszerű hozzájuk a létezés is. Mivel a mozgás és a mozdulatlanság ellentéte egymásnak, így a létezés se nem mozgás,se nem mozdulatlanság.

A mozgás nem mozdulatlanság, a mozdulatlanság nem mozgás. Hogyan lehet valami a kettő egyszerre vagy egyik se a kettő közül?

A mozgás nem lehet létezés nélkül, hiszen akkor nincs. Ugyanez igaz a mozdulatlanságra is. Ez ugyanaz a probléma, mint a nemlétezésé, azaz a létezésre ugyanaz vonatkoztatható, mint a nemlétezésre.

Az azonosság és a különbözőség szükségszerű, hiszen a mozgás és a mozdulatlanság különböznek egymástól, míg mindegyikük azonos saját magával. Ez akkor is igaz, ha a mozgást és a mozdulatlanságot megcseréljük. Az azonosság tekinthető a létezéssel egynek, hiszen minden létező azonos magával. de a különbözőség nem. Valójában azonban a létezés és az azonosság se ugyanaz, hiszen láttuk: a mozgás és a mozdulanság nem azonos, azaz nem lehet egyszerre létező, mertt a létező nem lehet egyszerre nozgés és mozdulatlanság. Azaz immár 5 fogalomnál tartunk: mozgás, mozdulanságság, létezés, különbözőség, azonosság.

A mozgás különbözik a mozdulatalnságtól. Azaz nem mozdulatlanság.Viszony létezik, mert részesedik a létezésben.

  • A mozgás azonban különbözik az azonostól is. Azaz nem azonos. Viszont mégis azonos, hiszen láttuk: minden létező azonos magával. A mozgás tehát egyszerre azonos és nem azonos, s ez mégse ellentmondás, mert az „azonos” szót nem egyformán használjuk: egyszer ugyanaz, mert azonos magával, másszor nem azonos az „azonosság” fogalmával: részt vesz ugyanis a másikban, melytől elválik, ami által nem más lesz.
  • Ugyanez a helyzet mozgás és a különböző kapcsolatával is.A mozgás egyszerre különböző és nem különböző. Különbözik a létezőtől, azaz nem létezik, viszint létezik, mert mindennek szükségszerű eleme a létezés is.

A létezés és a különbözőség átjárja az összes dolgot, köztük egymást is, és a különbözőség, mivel részt vesz a létezésben, nem azonos vele, azaz különböző, az nemlétezés. S ugyanez fordítva.

A következtetés: mindegy a dolgok száma, azon dolgok tekintetében fenáll a nemlétezés és a létezés is. Ebből következően a nemlétezés nem a létezés ellentéte, hanem csak valami más, ahogy nem nagy se jelent feltétlenül kicsit, lehet az közepes is.

Saját elképzelésem Parmenidészről az, hogy alapvetően igaza van. Két pontot leszámítva. A létező és a létezés nem ugyanaz, ő ezeket azonosaknak tekintette. Platón láthatóan megértette ezt, ezért mondja azt, hogy a nemlétezés is egyfajta létezés. Ami pedig a gömbhasonlatot illeti, azt hiszem azért választotta ezt a hasonlatot, mert nem volt jobb. Parmenidész 2 századdal Euklidész előtt előtt, aki többek között kitalálta a pontot, ami egy absztrakció, hiszen nincs kiterjedése, mérete. A mindenség bizonyára egy matematikai pont, s minden amit tapasztalunk. ebben a pontban van. Azaz minden amit látunk és amivel látunk illúzió. Tulajdonképpen egy számítógépes játékban élünk. A gond: ezt nem én találtam ki, az elképzelés - persze más szavakkal - ősi.

A következtetés a szofistát illetően: nem igaz, hogy nem állítható hamisság, mert igenis lehet beszélni a nemlétezőről, anélkül, hogy ez ellentmondás lenne. A szofista tehát a hamisság mestere, a filozófus hamis utánzata.

0 Tovább

Parmenidész I.

Parmenidész talán a legfontosabb filozófus a Szókratész előtti filozófusok közül. Messze ez szerintem a legbonyultabb írás Platóntól.

Résztvevők: az elai iskolai alapítója Parmenidész, legnagyobb tanítványa Zénón (nem keverendő a másik Zénonnal, aki a sztoicimzus megalapítója volt és jóval később élt), valami az ifjú Szókratész. Ez a Zénón híres paradoxonjairól.

Mindenképpen ez a legbonyolultabb írása Platónnak. Azt kell mondanom, hogy aki nem olvasott semmilyen előzetes információt Platónról, az nagyon nehezen fogja megérteni miről is van szó. Vagy mindenképpen ezt kellene utolsóként olvasni Platóntól. Én miért nem olvastam utolsóként? Mert furcsa ember vagyok, s ha azt hallom, hogy valamit olvassak utolsóként, akkor direkt nem fogok szót fogadni. Továbbá: ez a leginkább metafizikai tematikájú írás, ami szerintem mindenképpen a filozófia alapja.

Körülbelül nagyjából akkor halt meg Parmenidész, amikor Platón születt, azaz nem ismerték egymást.

filozófia politikaLássuk először is az igazi Parmenidészt, akiről ez az írás el van nevezve.

Parmenidész (515-430)

Költemény formájában írja le nézeteit. Egyetlen költeménye maradt fenn napjainkig (címe: A természetről), annak is csak része, kb. 3 oldalnyi rész, mely szerencsére azonban éppen az a rész, mely bemutatja nézeteit. 3 oldal, de olyan mintha a többszöröse lenne, igencsak nehezen érthető.

A szerző misztikus élményét írja le, melyben a "Nap lányai" elragadják őt a fény felé. A Nappal és az Éjszaka Kapuit a Bosszúálló Igazság őrzi, a Nap lányainak kérésére a kapuk kinyíltak, ami után a szerzőt üdvözölte egy istennő: fel fog tárulni előtte az igazság, melyről az emberek véleménye téved, mégis ezeket a véleményeket is meg kell ismerni, hogy meg tudjuk azokat ítélni.

Az istennő megállapításai:

  • a létező van, s nem lehetséges számára a nemlétezés.
  • a nemlétező nincs, s nem lehetséges számára létezés, nem határozható meg vagy mondható ki, mert elgondolni se lehet.

Az előbbi az igaz tudás, a második a vélemény. Az utóbbi helytelen, hiszen nemlétező nincs.

Mi a létező?

  • Nem teremtett, nincs kezdete, s nem pusztul el soha. Folyamatosan létezik, hiszen ellenkező esetben mi lenne a kezdete? Ha kezdete a nemlétező, akkor nincs, hiszen miért lett volna?  Ha pedig kezdete a létező, az képtelenség, hiszen nem lehet az oka saját maga.
  • Nem osztható, mivel folytonos, mindenhol ott van.
  • Mozdulatlan, mivel önmagából áll, nincs hová mozognia, ha lenne, akkor az egyik pillanatban nem lenne ott, ahol van, s fordítva. De nem végtelen, mert ha végtelen lenne, mindenre szüksége lenne, neki viszont nincs szüksége semmire.
  • Teljes, minden benne van, mert semmi se mondható, ami ne lenne létező.
  • Mivel nem végtelen, ezért kell, hogy legyen alakja, ez pedig gömb, mely homogén, mivel nem lehet a létező valahol kevesebb vagy több.

Mi a halandók tévedése? Az, hogy a dolgokból ellentétpárokat csináltak, mint éjszaka és nap, pedig mindez látszólagos csupán, csak a létező létezik.

Az írásra visszatérve Platóntól.

A vita kezdete: az egyetlen alapelvet és a több alapelvet elfogadók között. Azaz mi a létező: egy vagy több?

Zénón felvetése: ha több létező van, akkor ezek között kell lennie hasonlónak és különbözőnek, ami képtelenség, mert a hasonló nem lehet különböző és fordítva.

Szókratész válasza: van-e a hasonlóság és különbözőség mint absztrakt elv? Melyekből minden dolog részesedik: a hasonlók a hasonlóságból, a különbözőek a különbözőségből, sok dolog meg mind a kettőből egyszerre, miáltal egyszerre lehetnek részesedésük foka szerint hasonlók és különbözőek. Ebben semmi furcsa és ellentétes nincs, csak az lenne az, maga a hasonlóság és különbözőség válnának egymássá. Ahogy az sem lehetetlen, hogy minden dolog egy az egységben való részvétel által, s ugyanakkor sok is a sokaságban való részvételével. Zénónnak azt kellene bizonyítania, hogy maga az egység sok és maga a sokaság egy, hisz ez valóban ellentmondás lenne, míg az nem az, hogy egy adott dologban egyszerre vesz részt ellentétes ideákban.

Platón nem ír példát, de én igen. Direkt egy másik platóni műben leírt példát hozok. Szóval vegyük a 2-es számot, ami egyszerre 1 duplája, de egyben 4 fele is. Ebben semmi ellentmondás nincs, simán lehet a 2-es szám egyszerre dupla és fél is, viszont magz a dupla és a fél fogalma sosem lehet ugyanaz. Azaz Platón azt mondja, semmi értelme arra rámutatni, hogy a 2 egyszerre fél és dupla, mert ebben semmi különös nincs, ez nem cáfolja a fél és a dupla fogalmának (ideájának) létezését. A félség és a duplaság létezését csak az tudná cáfolni, hogy bizonyítjuk: ez a két fogalom képes egymásba átmenni, ugyanaz lenni.

Parmenidész megkérdezti Szókratészt, ő fedezte-e fel, hogy vannak absztrakt dolgok, ideák, melyek nem ugyanazok, mint a dolgok, melyek részesednek bennük. Szókratész igennel válaszol. Felmerül a kérdés, mindenre van-e ilyen fogalom. Az értéktelen dolgokra biztosan nincs, de pl. van-e az embernek absztrakt fogalma? Szókratész bevallja, képtelen ebben a kérdésben biztos választ adni.

Ezután az idea és az abban résztvevő dolog kapcsolatára terelődik a beszélgetés.

Milyen ez a kapcsolat? A dolog az idea egészében vagy részében vesz részt? Vagy egy másféle kapcsolat? Az egész idea jelen lehet minden dologban, ami részesedik belőle? Igen. De hiszen ha az idea egy, azzal, hogy részt vesz más dolgokban, önmagától elkülönül. Nem, mert ez olyan, mint egy vitorla, mely sok embert betakar. Viszont ez a példa azt jelenti: nem az egész vitorla van mindenki felett, hanem annak része, azaz az idea részekből áll. Szóval nem lehet az egész idea egészében részes a dolgokban. Azaz az idea és a dolog kapcsolatában nem az egész idea vesz részt, hanem része. Azaz az idea osztható. Ez az első következtetés.

Viszont ez képtelenség, hiszen ha pl. a nagyság ideája részekre oszllik, akkor azok mindegyike kisebb nála, azaz már egyik se nagy. A második következtetés tehát: az idea részként se vehet rész a dolgokban.

Tehát se egészként, se részként nem vesz részt az idea a dolgokban. De akkor hogyan vesz részt egyáltalán? A lehetséges magyarázat: amikor a nagyságot tartalmazó dolgokat látjuk, bennük meglátjuk a nagyságot mint egyet. Viszont ha ez így van, szükségszerűen kell még egy idea, mely egyesíti ezt a nagyságot és a dolgokat, melyekben meglátjuk azt. Azaz immár két ideánk van, sőt végtelen számú, hiszen a végtelenségig bővíthető a lánc. Tehát így sem képzelhető el az idea. Ez a harmadik következtetés.

Szókratész ellenvetése: nem szükséges ezt a nagyságot dologként elképzelni, lehet gondolatnak tartani. Viszont a gondolat mindig valamire vonatkozik. A gondolat önmagában egy idea lesz. Ezek szerint minden gondolatokból áll, tehát vagy minden dolog gondolkodik vagy ezek valamiféle specifikus, nem gondolkodó gondolatok. Ez is abszurdum. Ez a negyedik következtetés.

Szókratész ismét új meghatározást javasol: az ideák egyfajta minták, a dolgok bennükben való részvétele pedig ezen mintákhoz való egyfajta hasonulás. Azonban a hasonulás nem lehetséges anélkül, hogy hasonlóság ne lenne, márpedig ha valami azonos valamivel, az nem lehet különböző tőle. Azaz magának az ideának részt kell vennie ebben a folyamatban, de ezt már láttuk a harmadik következtetésben. Azaz ez a meghatározás se használható. Ez az ötödik következtetés.

Láthatjuk, millyen nehéz az ideák mint független dolgok magyarázása, melyek a konkrét dolgoktól függetlenül léteznek. További érv az ideák ellen: nem ismerhetők meg, hiszen több idea nem abszolút, hanem relatív, viszont ezek részvétele a dolgokban nem követi ezt. Példa: a rabszolgaság és a rabszolgatulajdonosság, melyek egymástól függő ideák, viszont ezek megjelenése a dologi világban nem függ az adott ideától, hanem valamely konkrét dologtól. Az evilági rabszolga nem a rabszolgatulajdonosság rabszolgája, hanem egy adott rabszolgatulajdonosé. Amiből az következik, hogy a tudás szerepe hasonló: nem ismerhetjük meg az ideákat, ha azok léteznek is, mert nem tudunk következtetéseket levonni róluk a dologok alapján. Sőt az ideák világa sem szerezhet tudomást rólunk. Ez a hatodik következtetés. S ez a legfőbb érv Platón szerint.

Viszont ha nem találunk semmilyen ideát, ami alatt a dolgok csportosíthatóak, maga a beszéd válna értelmetlenneé. A következtetés Parmenidésztől: Szókratész egyszerűen még nem elég tapasztalt a filozófiában, ezért nem tudja helyesen alátámasztani idea-tanát.

Meg kell vizsgálni nem csak azt, ami következik egy elméletből, hanem azt is, mi következik abból, ha ez az elmélet nem igaz.

Meg kell vizsgálni, mi fog történni, ha a több nem létezik:

  • a többet önmagához és az egyhez viszonyítva,
  • az egyet önmagához és a többhöz viszonyítva,
  • a többet és az eggyet önmagukhoz és egymáshoz viszonyítva.

S hasonlóképpen, ha feltételezzük a hasonlóság nemlétezésének létezését, akkor mi fog történni a más dolgokkal és magukkal kapcsolatban. S ugyanez minden más ideát illetően.

Azaz mi a kapcsolat a létezés két szintje között. Ez az írás második része, melyet külön cikkben fogok ismertetni annak fontossága miatt.

0 Tovább

Theaitétosz

Szókratész találkozik barátja egyik tanítványával, egy Theaitétosz nevű fiatalemberrel, akivel a tudás mibenlétének kérdését vitatják meg. Ez a Theaitétosz azonos a híres ógörög matematikussal, de itt ebben a párbeszédként még fiatalként szerepel.

filozófiaA kérdés: mit nevezünk tudásnak?

Az első meghatározás: a tudás az észlelés. Aki valamit észlel, az tudja is azt.

Szókratész megjegyzi, ez Prótagorasz álláspontja is, aki ezt picit másként magyarázva kijelenti: az ember minden dolgok mércéje, a létező dolgoknak úgy, ahogy azok léteznek, a nemlétezőknek meg úgy, ahogy azok nem léteznek.

Vajon a dolgok tehát azok, aminek látszanak? Azaz ami nekem valaminek látszik, az másnak is annak látszik? Az érzékszerveink tehát tudást adnak? Akkor miért van az, hogy pl. ugyanazt a szelet egy ember kevésbé hidegnek érzi, mint más? Prótagorasz szerint tehát ugyanaz a szél egyszerre többféle, vagy csak az, hogy valakinek ilyen, másnak meg olyan? Nyilvánvalóan az utóbbit állítja.

Mi azonban az észlelés? Mivel mindig valami létezőre vonatkozó és azonos a tudással, így a tudás mindig hibátlan? Hiszen ha az észlelés és a tudás ugyanaz, akkor a tudás hibátlan kell, hogy legyen.

Szókratész megjegyzi, hogy sok filozófus szerint eleve nem lehet a dolgokról beszélni, mivel azok mindig mozgásban vannak – lásd Prótagorasz, Hérakleitosz, Empedoklész nézeteit -, a nagy kivétel Parmenidész. (Parmenidész a dolgokat látszatoknak hitte.)

Platón nem adja vissza teljesen pontosan a megnevezett filozófusok nézeteit, ezt vegyük figyelembe! Lásd bővebben itt!

De mi a helyzet az örök mozgással és az észleléssel?

Minden egymástól való függésben létezik. Az észlelés is, hiszen az egy folyamat az észlelt és az észlelő között. Ami valakinek valamilyennek tűnik, az nem tűnik ugyanolyannak másnak, sőt még ugyannak az embernek sem tűnik ugyanaz mindig ugyanolyannak.

Észleteink szubjektívek, azt se tudjuk biztosan, mikor vagyunk ébren és mikor alszunk. Ugyanez a helyzet egyes betegségekkel, melyek hamis észleteket okoznak. Tudjuk-e tehát azt amit észlelelünk? A következtetés az, hogy nem.

Továbbá nem igaz Prótagorasz tétele se, hogy az ember minden dolgok mércéje.

Aki valaha megismert valamit, s ez megvan emlkezetében, az vajon képes nem tudni azt? Nem, ez nem lehetséges. De ha ez igaz, akkor a következtetés az, hogy lehetséges tudás észlelés nélkül is, azaz téves a korábbi feltételezés, hogy a tudás észlelés. Hiszen az emlékezésnek nem része az észlelés.

Prótagorasz azonban azt mondaná ebben a kérdésben, hogy a valamiről az emlékezetben létező tudás nem azonos azzal, amit az illető arról a valamiről szerzett az érzekelés pillanatában. Azaz ilyen értelemben lehet egyszerre tudni és nem tudni valamit. Hiszen az ember is állandó mozgásban van, változik élete során. Továbbá a tudást illetően az emberek eltérőek: van jobb és rosszabb tudás, hiszen egy adott téma szakértője nyilván jobban ért az adott témához, mint más ember. Prótagorasz azt mondaná, elmélete 2 módon cáfolható:

  • be kell bizonyítania, hogy érzéseink nem egyéniek és viszonylagosak,
  • vagy azok ugyan, de az észlelésben kialakult észlelet nem egyéni.

Ha ezt valaki nem képes igazolni, akkor mégis Prótagorasz tétele igaz, hogy mindennek a mértéke az ember.

Ha általunk nem ismert idegen nyelvet látunk vagy hallunk, látjuk a betűket, halljuk a beszédet, de nem értjük azokat. A „tudás” itt azonban jelentheti azt is, hogy felfogjuk a betűket és a hangokat

Nézzük meg azonban a kérdést még egyszer!

Mit jelent tehát valójában az örök mozgás elve és az, hogy az ember mindennek mértéke?

Prótagorasz tehát azt állítja: minden az egy embernek, ahogy az tűnik neki. Viszont mindenki valamiben bölcsnek, másban tudatlannak tartja magát. S amikor ez szükséges, mindenki megbízik a böolcsességen, pl. hajótörés esetében a tapasztalt tengerészben. A bölcsesség igaz tudás, míg a tudatlanság hamis vélemény az emberek szerint. Ahogy a betegnek egy édes étel keserűnek tűnhet, majd amikor egészséges lesz, már édesnek érzi.

Nincs ember, aki ne tartana valaki mást tudatlannak vagy tévedőnek. Pedig ez ellentmond Prótagorasz tételének. Miért? Mert ha valaki valamit igaznak nyilvánít, akkor vagy azt kell feltételezni, hogy mindenki más szintén igaznak mondja ugyanazt vagy azt, hogy mindenki más véleménye nem számít. Viszont tény: mindig van ellenvélemény. Amiből az következik: ami valakinek igaz, az másnak hamis. Ugyanez következik abból is, ha az feltételezzük, hogy mások véleménye nem számít.

Magának Prótagorasznak se lehet igaza, hiszen sokan nem értenek vele egyet. Azaz ha mindennek a mértéke az ember, akkor ha az emberek többsége szerint nem igaz Prótagorasz tétele, akkor az nem igaz. Hiszen ő azt állítja, mások véleménye igaz, míg ezek a mások nem állítják ugyanezt másokról, köztük Prótagoraszról!

Viszont Prótagorasznak igaza van, hiszen tény: a legtöbb alapvető érzés igaz, pl. a szárazság, melegség azonosan érződik mindenki által. Azaz azok az észleletek, melyeket közvetlenül érzünk érzékszerveinkkel. Ezekben tehát tudásunk helyes, leszámítva a már említett betegség esetét. Prótogarasz a nem közvetlen érzetekre érti, hogy azok azok, amilyenek, pl. az, hogy mi igazságos csak attól függ, hogy az emberek közössége mit tart annak.

Könnyű bizonyítani, hogy nem minden ember tudása igaz. De azt nehéz bizonyítani, hogy egyes ember érzete valamiről téves, márpedig ezt kell bizonyítani, ha elfogadjuk, hogy a tudás észlellés.

Lássuk most azokat, akik szerint minden mozgásban van.

Mit értünk mozgás alatt. Két dolgot:

  • a dolog helyváltoztatást,
  • a dolog változását.

A dolgokra jellemző mind a kettő.

Az észlelés folyamata az észlelt és az észlelő viszonya, melyben mindkettő mozgásban van. Ez a mozgás mindkét fenti mozgástípus meglétét jelenti. Ebben az esetben viszont semmit se tudunk, hiszen mire képzetet alkotunk valamir, az már meg is változott és a mi érzekelésünk is megváltozott vele egyidőben. Ez pedig azt jelenti, hogy minden válasz helyes. Valójában még az „ez”, „az”, stb. szavak használata is problémás a folytonos változás miatt. Az örök mozgás tanának hívei kénytelenek leszek valamilyen új nyelvezetet kitalálni.

Visszatérve most az eredeti kiindulópontra, mely szerint a tudás észlelés, felmerül a kérdés, maguk az érzékszervek adják a tudást vagy azokon keresztül lesz tudás. Ha pl. fehér színt látunk, a fehérséget, a fehérséget maga a szem állapítja meg vagy a fehérség beérkezik a szembe, amit aztán valami más – pl. nevezzük léleknek – dolgoz fel? Nyilvánvalóan az utóbbi az igaz, hiszen több érzékszervünk van, s azok sok esetben ugyanazt észlelik, a közös észleletet pedig nem dolgozhatják ki egyenként. (Amit Platón itt léleknek nevez, azt ma értelemnek neveznénk, Platón a lélek szót jóval szélesebb értelemben használta, ahogy azt manapság szokás.)

Viszont az „azonos”, „különböző”, „sok” képzetek nem érzékszerveink közvetlen működésének eredménye, ezeket egyetlen érzékszervvel se lehet megmagyarázni, hiszen pl. az azonosságot nem észleli egyik érzékszervünk se. Azaz ezeket az értelem – a lélek – érzékszervek nélkül tudja.

A következtetés: a tudás nem lehet észlelés, hanem az észleletek feldolgozása, melyhez viszont olyan tudás is tartozik, mely nem észlelés eredménye! Azaz a kiinduló tézis cáfolva lett: a tudás nem észlelés.

Közben Szókratész elveti Parmenidész álláspontjának megvitatását, mely Prótagorasz és Hérakletosz tételeinek tökéletes ellentéte. Hozzáteszem: valójában erre nincs is szükség a tudás meghatározásához, hiszen Parmenidész szerint minden látszat, az egyetlen egységes létezőt kivéve.

Mi tehát a tudás?

A második meghatározás: a tudás a dolgokról az értelem által alkotott vélemény.

Nyilván mem lehet minden vélemény tudás, hiszen maga a vélemény szó már jelzi, lehet igaz és hamis vélemény is.

Aki valamiről véleményt alkot, arról alkot véleményt amiről tud vagy arról amiről nem tud. Az előbbi.

Lehetséges-e az, hogy valaki tud valamit és mégsem tudja azt? Nem.

Aki hamis véleményt alkot, úgy gondolja, hogy az a dolog, melyről tud nem az a dolog, melyről tud, hanem valamilyen más dolog, melyről tud, így tudva mindkettőről tudatlan? Ez nem lehetséges.

S fordítva? Azaz aki nem tud egy dologról, gondolja-e azt, hogy az egy másik dolog, melyről szintén nem tud. Ez sem lehetséges.

Viszont az teljesen lehetetlen, hogy aki tud egy dologról, az azt olyan dolognak gondolja, amiről nem tud.  S az is, hogy nem tud egy dologról, s azt olyan dolognak gondolja, amiről tud. Sőt ezek ellentéte abszurdum.

De akkor mikor lesz valamiről hamis vélemény? Hiszen az ember vagy tud egy dologról vagy nem tud róla, harmadik eshetőség nem létezik.

A kérdést nem a tudás és nemtudás oldaláról kell tehát vizsgálni, hanem a megítélés szemszögéből: valaki hiheti azt tévesen, hogy tud valamiről, miközben nem tud róla, s fordítva.

A vélemény mindenképpen valamilyen létező dologról van, nemlétezőről nem lehet vélemény.

A hamis vélemény felcserélt vélemény. Pl. egy ember egy létező dolgot más létező dolognak vél, melyről tudomása van, így téves vélemény alakul ki benne: a két dolgot felcseréli elméje.

Amikor ez történik, az ember mindkét dologra kell, hogy gondoljon, vagy csak az egyikre a kettő közül? Minkét eset lehetséges.

Mi a gondolkozás? Az elme által lefolytatott egyfajta önmagával való beszélgetés, melyben az elme meggyőzi magát az érzetek alapján valamiről.

Amikor valaki hamisan ítél, akkor meg van győzödve, hogy az egyik dolog valamely másik dolog. De ez nem lehetséges akkor, ha az illető ismeri mindkét dolgot. S akkor se, ha csak az egyiket. Azaz az előbbi tétel képtelenség: azaz nem áll, hogy a téves ítélet felcserélést jelent.

A következtetés az, hogy téves az a kiindulópont, mely szerint aki tud egy dologról, az azt olyan dolognak gondolja, amiről nem tud és az is, hogy nem tud egy dologról, s azt olyan dolognak gondolja, amiről tud. Pl. lehet, hogy látok egy ismeretlen személyt, akit távolról egy ismerősömnek hiszek. Ez azért lett eddig kizárva, mert az jelentené, hogy egyszerre tudok és nem tudok valamit.

Lehetséges, hogy valaki nem tud valamit, majd megtanulja azt? Természetesen lehetséges.

Képzeljük el az értelmet, mint egy viasztömböt, mely lehet tiszta és lehet kevésbé tiszta! Észleleteink és gondolataink ebbe a viasztömbbe jegyződnek fel, s ott vannak addig, míg nem törlődnek ki onnan, ami a felejtést jelenti. Így lehet, hogy valaki egyszerre tud és nem tud valamit. Ez azt jelenti, hogy észlelek valamit, amiről tudok, de azt nem annak a tudásnak a viaszlenyomatának feleltetem meg, hanem valamely más dologénak, ugyanúgy ahogy pl. valaki felcseréli a cipőjét. Ennek az lehet az oka, hogy a dolog érzete nem egyezik annak viaszlenyomatával az értelmemben. Ebből az következik, hogy hamis vélemény csak olyan tudás lehet, ami megvan bennünk, hiszen nem gondolhatunk semmiről se olyat, amit nem tudunk.

Amikor a viszatömbünk tiszta és mély, gyorsan tanulunk, jó az emlékezőtehetségünk, s nem keverjük a dolgokat. Ha ez nem így van, vagy gyors tanulási képesség rossz emlékezőtehetséggel, vagy lassú tanulás gyors emlékezőtehetséggel.

A végkövetkeztetés: hamis vélemény nem létezik sem az észlelések egymás közötti viszonyában, sem a gondolatokban, hanem a gondolatoknak az észleléssekkel való viszonyában. Erre viszont ellenérv, hogy pl. lehetséges tévedni egy matematikai műveletben, ahol csak gondolatokról beszélhetünk, nem észlelésekről. Azaz mégis lehetséges, ami már ki lett zárva: hogy egy ember egy tudott dologról azt gondolja, az egy másik tudott dolog. A következtetés: a hamis vélemény mégse határozható meg úgy mint a gondolatoknak az észleléssekkel való viszonyukban létező valami.

Visszatérve az eredei kérdésre: mi a tudás?

Tegyünk különbséget a tudás megléte/birtoklása és a vele való rendelkezés között! Ahogy aki vesz egy ruhát, annak a ruha megvan, birtokosa annak, de ha nem használja azt, akkor nem rendelkezik vele..

Vagy a fordítottja: akinek vadgalambjai vannak, az rendelkezik velük, de nem birtokolja őket.

Ugyanez  a helyzet a tudással, megszerezzük, de nem feltétlenül rendelkezünk vele. Ezért lehetséges, hogy bár képtelenség az, hogy valaki nem tud valamit, amit tud, mégis tévedhet az illető. Ugyanaz, mint amikor valaki el akar kapni egy madarat, de másik madarat fog meg a madárketrecéből. Ennek következménye: semmi se képes megvédeni minket a tudatlanságtól.

Azaz ez a tételt is el kell vetnünk.

A harmadik meghatározás a tudásról: a tudás a dolgokról az értelem által alkotott, ésszel indokolt igazvélemény. Arra adható ilyen észbeli indoklás ami megismerhető, a megismerhetetlen nem indokolható ésszel.

Szókratész megjegyzi: egyesek szerint a világ alapelemei nem magyarázhatóak, azaz ezek az elemek csak észlelhetőek, de nem magyarázhatóak, ez csak azokra a dolgokra lehetséges, melyek ezekből az elemekből állnak. De tartható-e ebben az esetben az, hogy a tudás a dolgokról az értelem által alkotott, ésszel indokolt igazvélemény, hiszen ebben az esetben ez ellentmond az alapvető elemek tudásával.

Olyan ez, mint a szótagok és a hangok kapcsolata. A hangok önmagukban nem hordanak jelentést, míg a belőlük álló szótagok igen. A példa Szóktatész nevének első szótaja („szó”), mely magyarázható, míg elemei nem azok. Viszont egy szótag nem mondható ki elemei ismerete nélkül. A szótag tehát vagy egy egész, mely nem tartalmaz elemeket vagy a benne lévő elemek összege nem azonos vele – mindkét elképzelés abszurd.

Nézzük meg azonban mit értünk ésszel való indoklás alatt! Ez lehet:

  • a dolog szóbeli kifejtése, ez viszont nyilvánvalóan nem igaz, hiszen mindenki képes bármit kifejteni,
  • alapemeinek felsorolása, ez abszurdum, hiszen pl. egy kocsi megmagyarázható anélkül, hogy valaki ismerné annak minden egyes részét,
  • a dolog más dolgoktól való eltérésének elmondása, ami viszont körkjörös érvelésbe torkollik, hiszen ahhoz, hogy valaminek a más dolgoktól való eltérését el tdjuk mondani, tudni kell azt, azaz így a meghatározás az lenne: a tudás a dolgokról az értelem által alkotott, tudással indokolt igazvélemény.

A végkövetkeztetés: nem tudtuk meghatározni mi a tudás.

Két melléktéma is van az írásban.

Az egyik: a filozófusok esetlenek a hétköznapi életben. Sokszor miközben a dolgok háttéréről elmlélkednek, megfeledkeznek az alapvető hétköznapi dolgokról, azokat nem képesek megfelelően ellátni. A  bíróságon se képesek magukat kellő módon kifejezni.

A másik: Szókratész magát szülésen segédkező bábához hasonlítja, azaz segíti a tanítványait, beszélgetőtársait, hogy azok „megszüljék” saját gondolataikat.

0 Tovább

bircahang

blogavatar

magyar nyelvű szemfelnyitó, mélyelemző és tájékoztató média