bircahang

Az egyközpontú világnak immár hivatalosan is vége.

A Szovjetúnió legyőzése utáni évtizedben úgy tűnt mindenki számára: itt az Amerika-központú világ hosszú időre. Amerika maga is elhitte ezt, így nem tett semmit helyzete bebiztosítására.

Hála Istennek, ez nem maradt így.

Kína gazdasági nagyhatalom lett, ami magával hozta politikai-katonai erősödését. Ez már a 90-es évek kezdetén elindult, miután a kínai nép sikeresen leverte a Tienmen-téri puccsot, melynek célja az ország feldarabolása és a nyugati nagytőkének való kiárusítása volt.

Váratlanul a nyugat számára, a totálisan legyőzött és csúnyán megalázott Oroszországnak alig 10 év kellett, hogy feltámadjon hamvaiból. Elvesztette ugyan az ország területének 23 %-át, mégis képes volt magát újraépíteni. Az orosz nép a szemétdombra küldtea liberalizmust: a 90-es évek orosz liberalizmusa sok szenvedést és gyötrelmet hozott a népnek. Aztán az új, oroszpárti orosz vezetés lassan megvalósította a legfontosabb célokat: felmondta a nyugat kiszolgálását, független irányt vett fel, letörte a szegénységet és a nyugatpárti, liberális oligarchákat, s nem utolsósorban erős fegyverkezési programot indított, hogy minden elért célt meg is tudjon védeni.

A kezdet Putyin hatalomra kerülése, a fordulópont az oszétiai háború volt, amikor a nyugat ráuszította a liberális Grúziát, kövessen el agressziót az orosz szövetséges Dél-Oszétia ellen: a nyugati bábmesterek célja ezzel Oroszország fejlődésének megállítása volt. Az eredmény azonban pont az ellenkező lett: Oroszország egyesült egyetlen közös akaratban és 3 nap alatt visszaverte a grúz agressziót, majd a szánalmas szankciókat szimplán kinevette.

A végső pont pedig most a szíriai polgárháború, melyet Oroszország megnyert. A nyugat ma már kénytelen ismét elismerni: Oroszország független nemzetközi tényező, mely nélkül nem oldható meg a világ egyetlen konfliktusa sem.

A liberálisok egyik kedvenc módszere a szómágia. Ennek jellemző példája az az álláspont, hogy csak 2 lehetőség van a világban: diktatúra és liberális demokrácia. Azaz ami nem diktatúra, az csakis liberális demokrácia lehet, tehát fordítva: ami nem liberális demokrácia, az mindenképpen diktatúra. A liberálisok a nem liberális demokráciákat egyformán diktatúrának nevezik, az egyetlen különbség, amit megengednek ebben az, hogy esetleg beszélnek a diktatúra erősebb és gyengébb fokáról.

Valójában mindez abszurd álláspont, a saját vágyálmak kivetítése és azoknak valamiféle független máz adása, miközben valójában egy erősen részrehajló állásponttal szembesülünk.

A valóságban ami nem diktatúra, az demokrácia.

Most kizárva a hagyományos monarchiákat és a marxista rendszereket a kategorizálásból, melyek beletehetők a kettő bármelyikébe, attól függően, mit értelmezünk demokrácián és diktatúrán. Ezek speciális esetek.

Mi a diktatúra?

A diktatúra jellemzői:

• a hatalom nem váltható le,
• a hatalom nem a népszuverenitásból eredeztetik,
• nincs jogállamiság,
• nem biztosítottak az emberi és polgári jogok.

Ezen belül lehet enyhébb (autoritárius) és keményebb (totalitárius) egy diktatúra. A különbségek a 2 között:

• pluralizmus: lehet korlátozott vagy teljesen hiányzó,
• civil szféra: lehet korlátozott vagy teljesen hiányzó,
• hivatalos ideológia: lehet, hogy ilyen nincs is, s lehet az is, hogy van,
• médiák: korlátozott vagy minden a hatalom kezében.

Ahol a diktatúra egyik jellemzője sem teljesül, az demokrácia. Ha valamelyik teljesül, akkor az diktatúra vagy valamely speciális eset (monarchia, marxista állam).

A liberális demokrácia két axiómára épít:

• a társadalom minden tagja nagyjából azonos anyagi helyzetben van, nincs senkinek se behozhatatlan erőfölénye,
• a társadalom minden tagja képes független, értelmes döntést hozni.

Az előbbi elv a klasszikus liberalizmus alapja: a társadalom magántulajdonosok közössége. Ez azonban utópia, sőt éppen a liberalizmus az, mely az ellenkező irányba hatott: meggyorsította az egyes egyének közti különbségek növekedését. Ez máig így van: a különbségek egyre növekednek. Ezt a problémát a XIX. századi liberalizmus is látta, s úgy igyekezett kivédeni, hogy a szavazati jogot vagyoni cenzushoz kötötte: azaz meghatározott egy minimális jövedelmet vagy vagyont, mely alatt az egyén nem bírt szavazati joggal.

Ami pedig az utóbbit illeti, a tömegdemokrácia léte bizonyította képtelenségét: az átlagember nem hoz sem független, sem értelmes döntést, manapság a választások eredménye a kampánytól függ, s a kampányt pedig az nyeri meg, akit jobban kedvelnek a médiák.

Azaz a modern liberális demokrácia nem más, mint egy féldiktatúra, ahol a háttérhatalom – a hatalmasok, a gazdagok – megválasztatják a nekik tetsző kormányzatot. Ha pedig a nép másképp dönt, ott van a háttérhatalom két fegyvere:

• a külső nyomás, azaz hiába választ egy ország népe bármilyen kormányt, ha az nem teljesíti a háttérhatalom igényeit, külföldről ez a kormány el lesz lehetetlenítve, lásd a mai Görögország esetét,
• a tabuk rendszere, azaz a liberalizmus lefektet egyes, senki által meg nem szavazott “alapelveket”, melyekről aztán nem szabad vitázni, demokratikusan szavazni, lásd pl. az amerikai Legfelsőbb Bíróság kimondja, hogy az egyneműek házassága alapjog, ezzel kivonva a kérdést a demokratikus akarat köréből.

A liberális demokrácia tehát nem képes a továbbiakban teljesíteni szerepét, elért lehetőségei határára, így az egyetlen megoldás leváltása. Ez zajlik napjainkban az egész világon.

A ballibizmus súlyos bukása miatt a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról.

Egyre nyilvánvalóbb: nem tartható tovább az a demagógia, mely baloldali köntésben uktrajobbos politikát próbál eladni. Azaz baloldalnak azt nevezni, hogy mindig a nagytőkének van igaza és a kisembernek meg kuss van. Ezt utoljára hitelesen Horn tudta előadni, az utolsó hiteles ballib politikus.

A ballibek értelmesebb része – SZDSZ – levonta már a tanulságot és megszüntette saját magát. A butább rész – DK – még erőlködik. A kettejük között az MSZP áll, melyben már megérett a felismerés a balra nyitás és a liberalizmussal való szakítás szükségességét illetően, de a gyakorlatban ezt nem merik megtenni, rettegve a ballib agytröszt bosszújától.

De van egy negyedik út is, a megbokrosodottak útja. Jellemző képviselőjükről, Bokrosról nevezve így őket. Ők azok, akik rájöttek: jobb levetni a baloldali köntöst, helyette vállalni a jobboldalit, hogy tovább lehessen nyomni ugyanazt: a nyugat kiszolgálását, a gyarmati modellt, a kisemberek lenézését.

Pedig pár éve még értelmes ember volt Bokros, pl. igyekezett tényekkel foglalkozni. Lehetett vele nem egyetérteni, de azt tagadni, hogy valósak az érvei nemigen lehetett. Amióta azonban csúfosan kiesett az EP-ből, s foggal-körömmel szeretne ismét képviselő lenni, ez viszont az agyára ment. Most egyetlen célja odacsapódni valamelyik ballib összefogdosáshoz, hogy az aztán adjon neki egy helyet pártlistán. Ennek rendel alá mindent manapság: csúsztat, hazudik, bohóckodik, segget nyal.

Mára 100-tagú pártja szinte jelképe ennek a negyedik útnak. Alapelveik összefoglalva 5 pontban:

• szűnjön meg a magyar állam mindenestül, ha lehet, minél hamarább,
• legyen minden privatizálva, az új tulajok legyenek nyugatiak,
• az egész magyarság szolgálja ki mindenben a nyugatot,
• szűnjön meg a minimálbér, a szakszervezet, az érdekvédelem, mindenki adja el a lakását, legyen kötelező a bérlakás, s mindent a nagytőke irányítson,
• s végül a “baloldali” farok: házasodhassanak a buzik, a pedók, s a transzcisz marslakó identitású gyíkemberek.

Szerencsére ezek az emberek kevesebb eséllyel rendelkeznek a hatalomra kerülésre, mint az, hogy én szépségkirálynő-versenyen fogok nyerni idén.

A társadalomromboló homoklobbi egyre újabb módszereket talál az emberi társadalom szétrepesztésére.

Az új alattomos módszer az előnytelenség, igénytelenség nyomása a nőknél. Ennek kódneve: plus size. A kampány lényege: szégyellje magát minden klasszikusan szép, vékony, magára ügyelő nő, mert ő nem “igazi nő”, míg az igazi nő a csúnyán elhízott, előnytelen kinézetű hatalmas bálnatehén.

egy igazi nő a homoklobbi szerint

egy álnő a homoklobbi szerint (direkt 40 év feletti és szőke nőt választottam, mivel én kifejezetten nem kedvelem a szőke hajat)

Hozzáteném: önmagában nem azzal van gond, hogy egyes nők kövérek. Vannak ilyen típusok, s vannak férfiak, akik kifejezetten ezt a típust szeretik. A gond a klasszikus szépség stigmatizációja, s egy emberidegen új ideál kötelezővé tétele.

A cél a férfiak természetes ízlésének megzavarása, annak lerombolása, s ezzel együtt a szép nők megszégyenítése, a csúnyaság tapsolása. A cél azonban túl átlátszó: az emberi társadalom lerombolásának liberális akcióterve jól érezhető az egész mögött.

¡No pasarán!

A pedagógustüntetések mögötti sötét erőkről már írtam. De lássuk most a főbb követeléseket is. 

Természetesen van pár követelés, melyek teljesen ésszerűek, ezek nyilvánvalóak (pl. a kötött munkaidő megszűntetése,  a kötelező 16 óráig tartó iskolai bent tartózkodás, stb.), nem is írnék róluk. Csak a problémás részekre összpontosítanék.

Az alapvető probléma az inkoherencia: egymásnak ellentmondó dolgok vannak itt. Éveken keresztül az iskolarendszert illetően a ballib mantra az esélyegyenlőség megteremtése, többek között a szegregáció minden formájának, köztük természetes alakzatának is tiltása volt. A liberális tabuk szerint pl. úgy kell a cigány gyerekeket felhozni a magyar gyerekek szintjére, hogy megszüntetjük a szabad iskolaválasztást, azaz olyan helyzetet teremtünk, melyben többfajú osztályok alakulnak ki – a liberális gondolkodás szerint ez csodaszer, s meg fogja szüntetni a két nép gyermekei közti szintkülönbséget. (Persze ez nem igaz, de most nem ezt akarom cáfolni, csak az inkoherenciát bemutatni.) Ehhez azonban elengedhetetlen a központosítás, amit éppen most támad a tiltakozás.

Központosítás és autonómia egyszerre nem lehetséges.

Bulgáriában az oktatási rendszert kb. 10 éve állították át tökéletesen liberális alapra: megvalósult a teljes autonómia. A következmények katasztrofálisak. Jól ismerem  a témát, a saját feleségem is sokáig pedagógusként dolgozott a rendszerben.

Az autonómia a gyakorlatban azt hozta el: az iskolaigazgatók abszolút uralkodók lettek, akik immár teljesen szabadon tudnak ellenszegülni bármilyen utasításnak. S mivel a finanszírozás is autonóm lett, a sok pénzzel rendelkező iskolák immár tényleg megtehetnek bármit, hiszen pénzügyileg sem függnek semmitől.

Mivel a finanszírozás immár nem központi döntés kérdése, hanem automatikusan jár a diákok száma után, az iskolák egymás ellen vívnak harcot. A cél: a lehető legtöbb diákot becsábítani az iskolába. Az eredmény: felfújt létszámú osztályok alakulnak ki egyes helyeken, más helyeken viszont alig marad diák. Egyes települések iskola nélkül maradnak, a gyerekeknek minden nap utazniuk kell a legközelebbi városba. Ezen kívül mivel minden diák pénzt jelent, a fegyelem drasztikusan leesett: maguk a diákok tudják, hogy ők az urak, így még kevésbé tartják be a rendszabályokat.

A szabad tankönyvválasztás a gyakorlatban azt hozta el, hogy sokszor kifejezetten haveri, korrupciós alapon zajlik az iskolákban a tankönyvek kiválasztása. Személyes tapasztalat: a tankkönyv szerzője jutalékot fizet a tanárnak, az iskolának, ha azok az ő könyvét választják ki. A tankkönyv minősége az utolsó szempont: a “piaci” szempont került előtérbe, azaz aki több pénzt ad, annak a könyvét fogjuk használni.

Szóval van min elgondolkodni…