A kádárista technokrata elit gyermekei

Kiegészítő cikk technokrata témájú sorozatomhoz.

Természetesen az én szempontomból nézve - aki idén augusztusban leszek 51 éves -, azaz ez a mostanában divatosan X nemzedéknek nevezett korosztály, de leginkább annak csak első szakasza, azaz mondjuk az 1960-1975 közt születettek, azaz azok, akik később, a rendszerváltozáskor már legalább felső tagozatosak voltak, de inkább már fiatal felnőttek, de még 30 éves kor alattiak.

Kb. ugyanaz, mint a mai Fidesz alapító vezetősége, csak ők nem technokrata kádárista szülők gyermekei voltak. Azaz korosztályban a Fidesz alapítóinak nemzedéke, de szociálisan egészen más réteg. (Ha jól értelmezem, az X nemzedéket 1960-1985 között szokás számítani.)

A kádárista technokrata elit gyermekeiről elmondható általánosan, hogy jobban éltek az átlagnál. Mai szemmel, amikor milliárdosok gyerekei és a fukcionálisan éhezők gyerekei közt hatalmas szakadék van, persze, az akkori anyagi szinteltérések nevetségesnek tűnnek. Akkoriban a legfelső elit mondjuk 4-szer élt jobban a legalsó rétegnél. Egy nem-kapitalista rendszer volt az, s a rendszer tudatosan korlátozta az eltéréseket az emberek között.

Csak egy példa: 1980-ban az átlagbér Magyarországon 5 ezer Ft volt (akkor ez bruttó és nettó is volt, hiszen nem létezett még adózás, csak a kevés maszek adózott), Kádár János havi bére ugyanekkor 35 ezer Ft volt, s nála többet senki nem keresett, legalábbis legálisan nem, de az akkori állami szektorban - ami az ország 95 %-át jelentette - minden bér kevesebb volt, mint az övé.

S természetesen a technokrata elit nem tartozott a legfelső elithez, hiszen én itt csak a kis- és középkáderek világáról beszélek. Szóval mai szemmel az anyagiakban való eltérés nevetségesen kicsinek tűnik, de akkori szemmel ez nem így volt. S nem is annyira pénzbeli különbségek voltak ezek (bár az is létezett, de mondjuk egy háztájis parasztgyerek határozottan jobban élt akkoriban, mint egy alsófokú akkori pártfunkcionárius gyereke), hanem inkább bizonyos hozzáférések meglétében és hiányában jelentkezett: a technokrata rétegnek sokkal több lehetősége volt nyugati termékekhez hozzájutni, mind materiális, mind kulturális értelemben. Csak az én saját családomból kiindulva két példa: a svájci kakaó - máig kedvenc italom a kakaó, nem szoktam kávézni - számomra nem volt luxustermék, s a nappaliban a polcon ott volt Alekszandr Szolzsenyicin Gulág-szigetvilág című műve már 1975-ben.

személyes emlék: hátulról én vagyok látható, a hosszúhajú táskás srác - 1984-ben megyek át Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe, a tőlem jobbra és hátra látható pózna mögött áll a Berlini Fal, az előttem lévő fehér táblánál ("Ön belép az amerikai zónába") kezdődik Nyugat-Berlin

Hozzáteszem: ez a legfelső elit esetében is így volt. Nem a pénzük volt olyan sok - lásd Kádár bérét -, hanem a lehetőségeik. Lásd: autóvásárlás 2-3 éves várakozás nélkül, korlátlan és állandó kiutazási engedély, elitüdülőkben elhelyezés, a köznép számára betiltott nyugati filmek nézése, állandó vásárlási lehetőség speciális pártüzletekben, ahol minden hiánycikk kapható volt, Kútvölgyi kórházban ellátás, stb.

Személyes emlék: apám 1980-ban került olyan pozícióba, hogy jogosult lett az állandó kiutazási engedélyre, de csak a jogosultak alsó csoportjába került, azaz csak neki járt, a családtagjainak nem, s bár utazhatott (nem kellett pecsét), előzetesen jelentenie kellett minden utazást, részletes útitervvel, pl. amikor utaztunk évente Kubába, ahol apám dolgozott 1980-1986 között, le kellett jelenteni, hogy merre utazunk, melyik országon keresztül (nem volt közvetlen repülőjárat). De a pártüzletben vásárlás jogát sose nyerte el apám, csak néha kapott lehetőséget erre: kedves emlékem, amikor 1978-ban elmehetett egy ilyen boltba és hozott egy hatalmas nyers libamájat, amit anyám lesütött. Aztán 2 hétig libamájas kiflit vacsoráztam. A 70-es évek Budapestén két módon lehetett libamájhoz jutni: a pártüzletből vagy ismerni kellett hentest.

De most lássuk is a gyerekek 4 fő rétegét.

Nihilisták, 2 féle ellenzékiek, lumpenek. Ez a 4 csoport.

A nihilista volt a nagy többség, a gyerekek felénél is több, talán inkább kétharmad. Nem érdekelte őket semmi, se nem támogatták, se nem ellenezték a rendszert. Elfogadták ami van, élték életüket. Örültek amijük van, de nem hivalkodtak különösebben. A karrieristák mind ide tartoztak.

Utáltam őket, mint a szar. Van akkori ismerősöm, akit máig utálok, teljesen irracionális módon, mert az illető végülis soha semmit rosszat nem tett. Ennyit a kamaszkori beidegződésekről. Feleségem - aki ismeri az illetőt - kérdezte pár éve "te még mindig utálod a Keményt?", mire elmondtam, én mindig idealista voltam (függetlenül attól, miben hittem éppen). s máig nem tudom elfogadni, hogy valaki már kamaszkorában karriert épít. Egyébként a röhej, hogy az illetőnek nem lett végül semmilyen karrierje.

A lumpenek kis, talán 10-15 %-os csoport voltak, de hatásuk óriási volt. Ha mai fiatalok lettek volna, éjjel-nappal drogoztak volna, de akkoriban ez nem volt azért szokás, meg drog se volt nagyon, így a fő tudatmódosító szer az alkohol volt. Bulizás, rombolás, szex - ők ezt lesték el nyugatról, de minden politikai üzenet nélkül. Egyszer egy ilyen ismerősöm tök őszintén azt mondta "a fejesek rossz szemmel néznek ránk, mert az hiszik, mi politikai lázadésként szeretjük a rockzenét, meg a körülötte lévő egész kultúrát, pedig mi csak a bulizást látjuk benne, leszarjuk a politikát". Nem mondom, hogy sose jártam ilyen társaságba, de eszmeileg akkor se helyeseltem ezt, amikor a valóságban tetszett néha.

Az ellenzékiek voltak az értelmiségi elit. Összesen a társaság 15 %-a, nem több. Kétharmaduk liberális, egyharmaduk kommunista. Mások is voltak, de marginálisan, elsősorban vallási alapon. Az ellenzéki gyerekek saját szüleik iránt lázadtak: a liberálisok azért, mert megalkuvónak tekintették a technokráciát, azaz nem elég nyugatpártinak, a kommunisták meg balról támadták a rendszert, azaz azt nem eléggé kommunistának tartották.

Mindkét ellenzéki csoport mélyen lenézte a nihilistákat, ez kölcsönös érzés volt. A lumpeneket sem szerették, de valahogy mégis kisebb rossznak tekintették a nihilistákhoz képest.

Most amikor írom ezt, úgy érzem, hatásos lenne valami hatalmas nagy kamuzást előadni saját magamról, de maradjunk inkább az igazságnál: hithű liberális nyugatpárti voltam. Csak 1984-1985 között hatott rám a marxista eszme valamelyest.

Az élmények nyugatról is milyen mások voltak. Nekem Nyugat-Berlinről annak színessége tűnt fel, míg a nihilistának meg az, hogy pípsók vannak ott. Akkor persze baromira büszke voltam magamra, hogy én ilyen "szellemi" lény vagyok, míg mások az "anyagi" sárban heverésznek, de ma már tudom: én pont ugyanolyan korlátolt volt, mint ők, csak más szemszögből.

Ami a két ellenzéki csoport viszonyát illeti, vicces módon, de tisztelték egymást, bár nevettek egymáson. Egy időben volt egy ilyen ellenzéki komcsi haverom, nálam 2 évvel volt idősebb, s sokat voltunk együtt. A többiek meg kérdezgettek minket "ti hogyan bírtok egymással meglenni?", ismerték nézeteinket, ezért kérdezték ezt. Pedig volt bennünk közös, pl. közös pontunk volt a KISZ, hogy nem lépünk be, ő persze azért, mert nem tartotta eléggé kommunistának, én meg azért mert kommunistának tartottam.

Szóval furcsa világ volt ez a kádári világ, s azon belül is furcsa volt a vezetői osztály, s még furcsább annak technokrata része.

0 Tovább

A kádárista technokratizmus rögeszméi II. - a piac és a magántulajdon

Azt hiszem, itt kezdődött a máig ható magyar konszenzus, melyet még a 2010 utáni Fidesz is csak részben tört le.

"Késett az angol vonat. Érthető, hiszen állami cég."

A kapitalizmus totális fetisizálása, mindennek a makrogazdasági számokon keresztül való nézése, az emberi tényező mély lenézése. Az ami az akkori Amerikában még a neoliberális Reagan-Thatcher számára is túlzásnak tűnt, s kicsi amerikai thinktankokban testesült meg (lásd Ayn Rand féle "objektivista filozófia"), az a magyar technokrácia számára alapigazság volt. Kb. az a szöveg, amit a mai "baloldal" által ájulásig tisztelt Kész Zoltán nevű pszichopataszerű parlamenti képviselő hadovál.

Ami ma egész Kelet-Európában a "baloldal" szent hite, az Magyarországon már a rendszerváltozás előtt a technokrácia alaptétele volt.

Az állami tulajdon mint valamiféle feltétlen rossz. Ha nem lehet, ideológiai okokból, magánosítani, akkor legalább kvázitulajdont kell csinálni, azaz az állami cégek menedzserei rendelkezzenek szabadon cégükkel. Minden szabályt leépíteni, minden központi irányítást a lehető legkisebbre csökkenteni. S azért nincs még meg a teljes siker, mert ideológiai okokból nem lehet minden a szabad piacnak alárendelni.

A rendszerváltozás bizonyította mindennek az abszurditást, az állami cégek zömét ellopták, majd az immár teljesen szabad és jogilag igazi tulajok a legritkább esetben folytattak hatékony gazdálkodást, ehelyett 1-2 év alatt szimplán kilopták a cégek aktíváit, azt aztán személyes fogyasztásra költve. Gyurcsány Ferenc jó példa erre, de - meglepően fog hangozni - ő még a jobbik eset, mert ő tényleg csinált az elsajátított pénzből valamilyen működő vállalkozást, A nagy többség sokkal - aláhúzom a "sokkal" szót - rosszabb volt nála. Személyesen ismerek ilyen embereket. Az életút kb. ez: a cég "megvétele" ingyen - csődbe vitel, vagy jobb esetben áron alul eladás nyugati rablóbefektetőnek (igen, ez volt a jobbik eset) - 10-20 millió dollár készpénzhez jutás - költekezés és pénz betétele nyugati bankba kamatozó betétre. Az állítólagos szakember üzletemberek, akiket elmondásuk szerint csak a csúnya ruszkik gátoltak abban, hogy felvirágoztassák az országot úgy viselkedtek, mint a sikeres rablók, akiket nem kapott el a rendőrség, így visszavonultak élvezni a pénzt, tartózkodva bármilyen gazdasági szereptől.

Meggyőződésem, hogy a XX. század két legnagyobb magyar tragédiája a zsidó holokauszt és a spontán privatizáció. Hozzájuk képest minden más másodrendű esemémy, ide értve a Tanácsköztársaságot, Trianont, s az 56 utáni megtorlásokat is.

S ez a gondolkodás máig fertőzi a magyar közéletet. Ha a "versenyképesség" szót hallom, kibiztosítom a fegyveremet. S ha versenyképességet zászlajukra tűzők jönnének valaha is hatalomra, véres leszámolás lenne indokolható ellenük, beleértve egész családjukat. Hozzájuk képest a hagyományos ballib nyugatnyalás, hatékony országrontás és esztelen lopás a kisebbik rossz. Egy korrupt tolvaj csicska mindig a kisebb rossz egy meggyőződéses emberellenes, hatalomhoz jutott elmebeteghez képest. Nagyon nem szeretem a ballibeket, de két kézzel kampányolnék mellettük, ha az ellenfelük valamilyen "igazi piacpárti" erő ellen.

0 Tovább

Választani a 2 liberalizmus között

z a cikk nem a magyar választásokról szól, ne keresd a mögöttes politikai propagandát.

Az igazán nehéz mindig az a választás, ha az ember utálja mindegyik választási lehetőséget. Könnyű ugyanis választani jó és rossz között, ahogy könnyű kisebb és nagyobb rossz között is.

De ha mindkét lehetőség rossz, s választani kell, az a legnehezebb választás.

A nagyjából 400 éves liberális eszme (oké, nincs annyi, 350-400 közötti a helyes szám) az erendendő rossz a mai világban. A rossz nem jelent 100 %-os rosszat, nyilván vannak a liberális eszmének is érvényes, pozitív gondolatai, melyek zöme egyébként csak összegezve lett a liberalizmus által, nem megalkotva általa. Ami nekem rokonszenves a liberális eszméből az az elidegeníthetetlen jogok eszméje és a népszuverenitás eszméje, lám, egyik se új, de tény, a liberalizmus összegezte őket mai alakjukban.

Mára a liberalizmus, miután 1945-ben legyőzte a nacionalizmust, majd 1991-ben a kommunizmust, ellenség nélkül maradt. A mai liberális magállamok ellenfelei is a liberalizmus keretein belül támadnak. A liberalizmus már megdőlt, de nincs aki a gyakorlatban is elsöpörje, az antiliberalizmus jelenleg a szellem terén létezik győztesként, nem az anyagi világban. Furcsa kettős hatalmi helyzet ez: az anyag még régi. a szellem már új.

A két szélsőséges mai liberális paradigma a 80-as években indult gazdasági rész, amit neoliberalizmusnak szokás nevezni, s az utóbbi években indult kulturális rész, amit - tévesen - kulturális marxizmusnak szoktak nevezni, én a kulturális liberalizmust használnám, mert abszurdumnak tartom egy a marxizmushoz semmiben sem kapcsolódó eszmét marxistának hívni.

Nagyon röviden:

  • a neoliberális az abszolút gazdasági szabadság híve,
  • a kulturális liberális pedig megkérdőjelezi a hagyományos társadalmi értékeket.

Mivel a baloldal/jobboldal szó eredetileg mindenképpen gazdaságpolitikai megosztás, így nyilván helyes a neoliberalizmust jobboldalnak nevezni, de a kulturális liberalizmust nem lehet önmagában se balnak, se jobbnak tekinteni.

A két rész keveredhet vagy nem.

Ha valaki neoliberális és nem kulturális liberális, azt jellemzően neokonzervatívizmusnak szokták nevezni. Ez egy egyre egyre inkább szűkülő kategória. A mai konzervatívok a legtöbb esetben már csak a nevükben azok (lásd Satana Mertkell német fűrerasszony pártját) vagy egyre kevésbé azok (pl. a brit toryk).

Ha valaki neoliberális és kulturális liberális, az a mai fősodor a világban, ez az átlagos "középjobb" és "középbal" pártok rendszerű eszmeisége. A magyar ballib eszmeiség is itt van.

Ha valaki kulturális liberális és nem neoliberális, az nem egy nagy csoport. Vannak egyes ilyen újbalos csoportok, de sok magát újbalosnak nevező nem az a valóságban, hanem esetleg csak mérsékelten neoliberális.

Ha az ember materialista, akkor azt mondhatja, fontosabb az anyag, mint a szellem. Szóval mindegy a kulturális liberalizmus, válasszuk mindig a nem neoliberálist. Ebből az következne, hogy ha nem vagyunk materialisták, akkor mindegy a neoliberalizmus, mndig válasszuk a kulturálisan nem liberálist. Mármint kisebb rosszként.

Szerencsénkre egyre kevésbé kell választani, mert az összefondás a neoliberalizmus és a kulturális liberalizmus egyre nagyobb. A mai alaphelyzet az, hogy van x cég, mely homokosokat, pedofileket, egyéb romboló elemeket simogat a magállamokban, s közben gyerekeket dolgoztat éhbéren a negyedik világban, vagy simán összefér a posztmodern haladó álművészet szponzorálása embertömegek kizsákmányolásával.

Ahol pedig még választani lehet, azt hiszem nincs biztos recept, ad hoc alapon kell dönteni.

0 Tovább

Szoruljon a hurok

Három egyszerű javaslat a bankok és más pénzügyi dögkeselyük hatalmának korlátozására.

Mindegyik ötlet megvalósítható mindenféle nemzetközi egyeztetés, alapvető intézményi reform nélkül.

Jelzálog értéke. Ha egy bank jelzálog alapú hitelt ad, a jelzálog megszerzése felett ne követelhessen egyebet. Ma gyakori jelenség, hogy a bank megszerzi a jelzágosított ingatlant, azt eladja mesterségesen alacsony áron, majd az adós továbbra is tartozik a banknak a különbözetért. Ezt be kell fejezni. Ha egy bank egy
ingatlant elfogadott jelzálogként, legyen az ő kockázata, hogy azt milyen áron tudja majd eladni.

A hajléktalanellenesség. Javaslatom: ha egy bank megszerzi egy adós lakását, s ez az adós egyetlen lakása, az adós kapjon az ingatlanon holtig tartó haszonélvezeti jogot. Így véget érnek a kilakoltatások. A bank tulajdonos lesz, de az adós se lesz hajléktalan.

Kamatmaximum. Ez nem annyira a bankokat, hanem inkább a gyorskölcsönző cégeket érinti. Legyen maximalizáva az éves kamat, ebbe beleértve minden költséget. Mégpedig visszamenőlegesen. Minden szerződés, mely ennél magasabb kamatot határtoz meg legyen automatikusan és visszamenőlegesen érvénytelen.

0 Tovább

Utánközlések

Jövő év január 1-jétől a BircaHang Média utánközölt változatait megszüntetjük. A már feltett régi anyagok maradnak természetesen, de az új anyagok már csak a BircaHang Média főoldalán lesznek közzé téve. Egyedi kivételek ez alól a jövőben is lehetségesek.

0 Tovább

bircahang

blogavatar

magyar nyelvű szemfelnyitó, mélyelemző és tájékoztató média